Lisznyai. Eredeti alak: vékony czingár legényke, hősi taglejtésekkel;
bendeguzi méltóság az arczán; egyszer divatosan fodrozott hajfürtökkel,
jaquemar keztyűvel, de hozzá pitykés világos kék, delivörös hajtókájú
Viktória-dolmányban; másszor meg párisi divat szerint kicsipve, de
borzasan és nyakkendőtlen s fokossal kezében. Kisebb baja soha sincsen,
mint halálos betegség, s kevesebb pénzre soha sincs szüksége, mint ezer
pengőre. De azért pénzt nem kér senkitől, s ha ő jutott hozzá,
szétosztja mindenkinek, a ki tartja a markát. Hangja éles és rikácsoló,
s még hozzá egészen palócz kiejtésű, úgy, hogy mikor megszólal, nevetni
kénytelen a hallgatója a legkomolyabb szavain is. Hanem a hahota őt nem
zavarja meg; folytatja, a mit elkezdett, olyan éles hangon, mint a
trombita, s utóbb a hallgatót átjárja az a melegség, mely szavait izzóvá
teszi, elfeledi tréfás modorát, palócz kiejtését, s tapsol neki.
Nagyokat mond, képtelenségeket. Egyszer Petőfinek azt mondta egy szép
költeménye fölötti elragadtatásában: «Te eget eszel s isteneket hánysz!»
Hanem a mit mond, azt a képtelenséget is érzi, s nem lehet rajta
kételkedni.
Több kortársunk, ki nevezetes helyet foglalt el az irodalomban, távol
volt Pesttől, s így azokról mint csoportunk kiegészítő részeiről úgy
kell szólnom, mint egy «hors d’oeuvre»-ről, mely szorosan vett
tárgyamat, a fiatal irodalom befolyását az akkori közéletre csupán
közvetve egészíti ki.
Tompa, a lelkész, a szép kedélyű, jószívű, martiális termetű férfi, a
népregék koszorús költője, falun lakott, csak nagy ritkán jött fel
Pestre, vagy pedig együtt követte Petőfit költői utazásaiban.
Mindkettőnk legbensőbb barátja volt. Emléke legédesebb előttem most is.
Kazinczy Gábor szintén falun lakott, s csak néha jött fel közénk, a
midőn elragadott mindenkit gyönyörű szellemdús beszédével, melylyel
férfiasan szép arczvonásai összhangzottak. Mi kár, hogy nem tudott úgy
irni, a hogy beszélt.
Dobsa, a lovagias, geniális drámairó, azon években mint szinpadi sokat
igérő jelenség tünt fel s aztán eltünt Párisba.
Vahot Imre sokoldalú tehetségével magára állt s csoportunkkal csak
eleinte volt összeköttetésben. Szép és eredeti zamatú humor volt
munkáiban, mik közül több vígjátéka ma is fentartja hatását, valamint
szép magyaros alak volt ő maga is, délczeg mazurtánczáról a
tánczvigalmakban ismeretes. Az ő lapjában is volt egy pár apróbb művem
közölve, mikor még névtelen, ismeretlen iró voltam, s azért neki hálával
tartozom.
Sárossy valahol megyei tisztviselő volt s csak később ismerkedtünk meg
egymással: akkor még jó kedélyű s boldog családos életet élő férj volt.
Bulyovszky a legcsinosabb fiuk egyike volt akkor, s elmés
tárczaczikkeket irt Jules Janin modorában.
Oroszhegyi kis termetű, ragyás kalmuk arcz volt, s mikor először
találkoztam vele, épen sárgaságban szenvedett: olyan volt, mint egy
czitrom. Ez nem volt prókátor, hanem orvos. Ez nem politizált, hanem kis
leánykákat tanított s nem irt verseket, hanem tudományos értekezéseket.
Ki hitte volna, hogy ő belőle válik mindnyájunk közül az önálló guerilla
vezér?
Közülünk vált ki Kecskeméthy Aurél is. Nagyon szép gyerek volt, vidám,
könnyűvérű fiú. Elmés gunyora nem kimélt senkit, még saját magát sem.
Nagy szenvedéseken át vezette őt a világba az élet, s ezek taníták meg
tagadni mindent és kikaczagni mindent.
Xantus volt természettudósunk, hogy semminek hijával ne legyünk, s már
akkor az exotikus földek utáni vágyai vonzák. S Szénfy volt
zenetudósunk; Szilassy Géza, a szelid szótlan ifjú, nagy ismeretekkel
biró műítészünk és zenebirálónk, maga is kitünő festő és zenész.
Külön állt tőlünk Hiador, kinek műveiben sok valódi költészetet kellett
felismernünk, s első drámai kisérleteiben is erő és tehetség
nyilatkozott; de a ki lehetetlenné tette magát az irók közti társas
életre, egy Szigligetivel folytatott kellemetlen polémiájával ugyanazon
históriai tárgynak mindkettőjök által drámai alapul felhasználása
fölött.
S meg kell még említenem egy magányosan álló portentumot, ki nem
tartozott senkihez, semmi irodalmi csoporthoz, sőt semmi nemzeti
irodalomhoz, ő maga büszkén vallván be, hogy három nemzetnek irója: a
németé, a francziáé és a magyaré; a németben irta a «Grosse Fibel»-t, a
francziában a «Comédie Infernale»-t, a magyarban az «Egy magyar
királyt», «Brutus és Lucretiát» és a «Világ szinjátékát»: német nevén
Bernstein, franczia nevén Hugó Károly, s az magyarban is jó, mert
franczia.
Sajátságos alak, nagy bozontos fejjel, alacsony termettel, prófétai
rendetlen szakállal; soha sem beszél másról, csak magáról. Ő tudja azt,
hogy ő a költők fejedelme; meg is mondja mindenkinek, nem utazik
incognitó, s megvárja az illő hódolatot. Csak az kár, hogy ez a magyar
nem igen tiszteli a fejedelmeit, s még kárabb, hogy olyan rossz
adófizető. Egyszer azt mondta Henszlmannak: «Der Schiller, der war ein
Versemacher; der Goethe, der war ein Dichter; aber ich bin Poet!» mire
aztán Henszlmann mondott neki valami furcsát. Drámáiban valósággal sok
erő és tehetség nyilatkozott; tetszettek is; igaz, hogy azoknak a
nyelvét elébb Egressy igazgatta át egészen; de némelyikben aztán a
rendkivüliség a furcsaságig fokozódott. Legutóbbi drámájáról, a «Báró és
Bankárról» Emődy felfedezte, hogy az egészen egy franczia novellából van
készítve, szóról szóra átvett párbeszédekkel, mely után Hugó corioláni
haraggal hagyta el a hazát s elment a volscusok földére.
És miután az ifjú irókat bemutattam, kik velem egy korszakot éltek, hadd
mutassak be egy veterán irót is, ki szintén közénk tartozott: Szemere
Pált.
Emlékezünk e jó patriarchis alakra, ki fülére lehúzott téli sipkával,
lábain téli botosokkal, járt az utczán, s otthon megszámlálta szemenkint
a kávét, mit reggelijéhez megőrölnek, nehogy egy szemernyivel több
coffein jusson teje közé; de ki a költészet világában örök ifjú
merészséggel kalandozott mindnyájunk túros hátú szárnyas paripáján. Ez
egyszer megfogott bennünket az utczán s azt kérdé Petőfitől: «Hány
esztendős ön?» – «Huszonkettő.» – «Hát ön?» kérdé tőlem. «Én is
huszonkettő». – «No én meg hatvankettő vagyok, hát legyünk per tu
pajtások.»
S azontúl mindig velünk tartott. A forradalom után irt is egy hosszabb
verses szatirát az akkori állapotokról, «Dithramb Argyrus» czim alatt.
Mikor azt felolvasá Kazinczy Gábornak, azt kérdezte tőle: «No hát
értetted-e?» Kazinczy baráti kegyelettel viszonzá: «Értettem!» Mire
Szemere Pál haragosan becsapta kéziratát: «Hazudsz: nem értetted! hisz
én magam sem értem egészen.»
A két éves korszak vége felé szaporodott meg ifjú phalanxunk hat új
alakkal; ezek: Arany János, Vasvári Pál, Csernátony Lajos, Vas Gereben,
Vajda János és Sükei.
Mennyi külömböző alak, s mily önálló irói egyéniség mindegyik!
Arany János, falusiasan egyszerű kinézésével, hosszú fekete bajuszával,
nyugodt tekintetével, melyből a mélyen érző költő s az öntudatos művész
szellemét csak az látja ki, a kinek magának is érzelme, szive ébren van.
Otthon oly nyájas, és csak otthon boldog. Falun lakik, nem tud felőle
senki. Egyszerre tünik fel, mint a meteor, de nem tünik le, mint a
meteor, hanem ott marad álló csillagnak. Első ragyogó megjelenése az
irodalom egén a méltó vetélytárs Petőfit nem hogy megdöbbentette volna;
mint igazi nagyság, nem félt az egyenlő nagytól: a legjobb barátok
lettek, s ha versenyeztek a hírért, az mind a kettő hírét csak növelte.
Nem azzal versenyeztek, hogy egymást behomályosítsák, hanem hogy egymást
túlragyogják.
Vasváry Pál fiatal jogvégzett volt: ifjú athletai termet, szép római
arczéllel, erős vonásokkal, merész orral és szelid kék szemekkel. De
mikor beszélt, arcza lángra gyuladt, s szónoklatát kezdték Kossuth
ékesszólásához mérni. Mint iró a bölcsészet és társas életi eszmék
fejtegetésében tünt ki.
Csernátonyt nem szükség lerajzolnom: ő épen olyan fiatalnak néz ki most
is, mint huszonöt év előtt; egy haja szála ki nem hullott, meg nem
őszült, s nagy rágalmat követnék el rajta, ha azt állítanám, hogy
irmodora akár hajdani erélyéből, akár érzelmei merész kifejezéséből
vesztett.
Mint a ki örökké együtt lakott velünk, úgy esett közénk Vas Gereben,
abban a pillanatban mindenkinek jó barátjává idomulva. Piros arczú,
veres szakálú, kék szemű, jó kedélyű gyerek volt; tele adomával, minden
tréfára kész. Művei a magyar népéletet tükrözték vissza egészséges
humorral, tiszta érthető nyelven, s hajlott egy kissé a szatirához is.
Oly véletlenül tünt is el a negyvenhetes év végén. Ez is egy kis
humoreszk. Valami összekoczódása volt egy ifjúkori barátjával, s az irói
becsület azt kivánta, hogy megsértőjét hívja ki és verekedjék meg vele.
Meg kell lenni. Hozzám jött a párbajhoz pisztolyt kérni. «Nekem van egy,
mondám, de ez dupla pisztoly, hogy lőttök ezzel?» – «Hát majd úgy, hogy
először az egyik fél lő az egyik csövével, aztán ha az nem talált, a
másik lő a másik csövével.» – «Biz az jó lesz.» Pár óra mulva hozzák a
hírét, hogy Vas Gereben keresztül van lőve a karján. Oda sietek hozzá.
Fekszik s bekötött karját jeges vizzel borogatja, ingén lyuk a golyótól.
Én egészen sajnálkozva hagytam el szegényt. De nem voltak olyan jó
keresztyének Degré és Lauka, pedig hiszen pápisták; nem hittek neki,
levették karjáról a köteléket, még a flastromot is levették, s nem volt
biz annak semmi baja. Párbaj sem volt. E miatt szegénynek nem volt
maradása itten Pesten, hová csak a későbbi mozgalmas év hívta ismét
vissza. Jó fiú volt, én szerettem. Mindenkinek tartozott egy kis
pénzzel, a kit ismert, nekem is; de én szivesen adnék neki tízszer
többet, csak élne még; s úgy hiszem, más ismerőse is úgy van vele.
Vajda János valódi eszménye a fiatal óriásnak: erős, de még kamasz
években növekedő termet, és épen olyan múzsa. Tud gyöngéd lenni, tud
lángolni, majd meg epés, maró, mintha két külömböző ember volna benne
egyesülve. Egyik vonásában dölyfös bojár, másikban felgyürközött
sansculotte, harmadikban igazi költő. Keverve a gyöngy a makkal!
Talentuma mindenesetre szokatlan nagyságú, erős, kölcsönözetlen. És a
mellett szilaj.
És most végül kiemelkedik közülünk egy sajátságos alak. Mikor a
czilinder kalapja emelkedik fölfelé, véghetetlen magasságú,
fenyőegyenes, keskeny karimás kalap, azt hiszszük, ez egy angol; mikor
az arczát meglátjuk, fakó bajuszával, benyomott állával, fiatalon rezes
képével, szinevesztett hajával, azt mondjuk, ez egy kozák; mikor utána
következik a vézna alak, behorpadt mellkassal, előre eső vállakkal,
egyik kezének hüvelykujját gomblyukába akasztva, mintha maga magában
kapaszkodnék, azt mondjuk, ez egy kretin; s mikor megszólal,
rettenetesen dadogva, akkor nem tudjuk, hogy kicsoda; hanem ha végre
megértjük, hogy mit beszél, akkor azt mondjuk rá, ez egy genie! Ez volt
Sükei Károly. Fia a bukaresti magyar protestáns egyházat megalapított
nagy missionárius lelkésznek, kora ifjúságában egy gonosz hátba ütés
miatt örökre dadogóvá téve, de fejében egy eleven encyclopædia. Nincs a
világon tudomány, a mit ne tanult volna: nyitott könyv, vagy apokryph,
incunabulák és unicumok, szóról-szóra a fejében. Ez nem elég. A mely
külföldi és hazai költőket szeret, azoknak minden művét könyv nélkül
elmondja. A mit azok magok is rég elfelejtettek, a mi elveszett, nincs
többé: az ő fejében megvan. Az egyszer hallott művet képes lediktálni
évek mulva. És a mellett emelkedett költői kedély. Egy kötet költeménye,
a «Hulló csillagok», a hazai remekművek közé sorozható. Cynikus és
idealista!
Örökké jellemző az a mondata, a mivel egyszer Pulszkynak megfelelt a
48-as forradalom napjaiban.
«Mmmmmost olyas idők járnak, a mmmmikor nem kkkkkkkkkkkell hallgatni az
okos emberekre!
Arany igazság! Bár ne hallgattunk volna rájok!
Még egy irótársamat kell idesoroznom: a 48-as év végén s 49 közepén az
Életképeknél és Pesti Hirlapnál meg az Esti Lapoknál munkatársamat és
segéd-szerkesztőmet, Ludassy Gans Móricz urat, volt magyar
belügyminiszteri osztálytanácsost s jelenleg bécsi házi urat, nagyságos
belső titkos tanácsost és kétszeres milliomost. Én voltam szerencsés őt
a magyar irodalomba bevezethetni.
Legutoljára jövök én magam, s hadd legyen szabad elmondanom, hogy hol
jártam.
A mint az irói pályára léptem, legelőször is elfogott Frankenburg
szinbirálónak. Nem értettem hozzá. Mindenkit agyba-főbe dicsértem neki.
Rögtön elcsapott. Helyette felfogadott a jó öreg Helmeczy újdonságirónak
harminczöt forint fizetéssel, s ott segítettem a Jelenkort megifjítani
három hónapig Királyi Pál barátommal, ki főfő szerkesztő volt. Akkor
Frankenburgnak, holmi kormányi cselszövény következtében, le kellett
mondania az Életképek szerkesztéséről s felmennie Bécsbe; az Életképek
szerkesztését én rám ruházta át s ezzel önálló szerkesztővé lettem.
Még egy szót az akkori irók életmódjáról és élhetésmódjáról. A
legnagyobb honorárium volt ívenkint 16 forint; egyes verseiért Petőfi
kapott legtöbbet, 5 forintot. Heckenast, Emich, Hartleben, Geibel önálló
munkáknál egy kötet prózát 150–180 frttal díjaztak, de azt előre
fizették. A hírlapoknál működő irók is elég szerényen voltak fizetve. Az
én havi díjam a Jelenkornál volt 35 forint, s a híres □ a Pesti
Hírlapban, Pákh, elején 40 forintot kapott. Petőfi első művei közül a
«Helység kalapácsa» 40 forint tiszteletdíjt aratott, a «János vitéz» már
százat, s két kötet összegyűjtött verseiért Emich ötszáz forintot
fizetett neki. Petőfi azt a pénzt is szülőinek adta. Ő maga igen
takarékosan élt: a bordalaiban megénekelt mámor költői phantásia csak.
Meszely bor volt az egész még akkor is, a mikor már telt miből. S
inyenczsége abból állt, hogy minden nap este csigabigát evett a Sperlben
Várady Tóni nagy borzalmára, a ki testi-lelki barátja volt. Egy szobában
laktak. Ott irta Petőfi költeményeit, alá s fel lépkedve a szűk téren s
egy tallérral hajigálózva a levegőben. Felettök lakott valami korhely
kártyás, a ki rendesen éjfél után szokott haza jönni s akkor kezdett el
járkálni nagy dobogva, mikor Petőfi aludni akart. Váradynak volt
hegedűje, Petőfi aztán felkölté Váradyt: «Tonele, hegedüld meg azt az
embert!» A meghegedült ember odafenn káromkodott, hanem aztán csak
inkább lefeküdt ő is, hogy békét hagyjanak neki. Egyedüli szenvedélye
volt Petőfinek a billiárd, hol nagy ügyességre vitte; s szeretett vívni
is. Chapontól tanult; hanem az nagyon boszantá, hogy van valami olyan
tér, a hol őt is megveri valaki, s ha nagy tisztelője, Várady Tóni
kifárasztá s sarokba szorította, akkor két kézre kapta a kardot, s
rúgott-vágott kézzel-lábbal.
De most térjünk megint az előzményekre vissza.
Három szépirodalmi magyar lap volt akkor: a Pesti Divatlap, Életképek és
a Honderü.
A Pesti Divatlapot Vahot Imre szerkeszté, s az volt a magyar
középosztály, a jó falusiak közlönye, nyers nyakas modorával, jó gyomrot
feltételező élczeivel, kezdő iróival s Petőfi költeményeivel.
Az Életképeket Frankenburg szerkeszté, maga is kitünő magyar prózairó, s
a ki a legtöbb tehetséges irót tudta lapja körül egyesíteni. Ő neki
dolgozott Kuthy Lajos is.
Kuthy nem tartozott a fiatal irók közé többé, ámbár mindig szerette a
legfiatalabb nemzedéket maga körül gyűjteni.
Gyönyörű nyelven irt, ragyogó phantasiája volt, és a mi legfőbb, a főúri
körök kedvencze. Szép férfias arcz, fekete hajjal, nagy lelkes
szemekkel, rokonszenves hanggal, melylyel szellemdús társalgását minden
szívbe behízelgé, és a mellett tökéletes gavallér.
Soha sem láttam én azóta sem olyan elegánsul butorozott szállást, mint a
milyenben Kuthy elfogadott bennünket Petőfivel. Ő volt az irodalom
grófja. Hetenkint irói estélyeket adott.
Hanem egyszer Petőfi megsértette Kuthy hiúságát, s azzal a szokott
estélyek elmaradtak.
Kuthy felment Pozsonyba Batthyány gróffal s aztán nem érintkezett fakó
irótársával többet.
Ekkor egy eszme villant meg Petőfi agyában: az irói társulati terv.
Miért minekünk mindig másoktól függnünk? Egyesüljünk egy czélra mind s
adjunk ki magunk egy közlönyt. És aztán kötelezzük magunkat egy évig nem
irni sehova, mint egyedül saját közlönyünkbe.
Tizen irtuk alá e szerződést: Petőfi, Pálffy, Degré, Obernyik, Pákh,
Bérczy, Tompa, Kerényi, Lisznyai és én.
Ez volt a «tizek társulata».
Csupán egyet hagytunk ki a számításunkból; azt, hogy abban az időben a
lapkiadáshoz engedély is kellett. A laptulajdon akkor szabadalom volt, s
gondoskodva volt róla, hogy három szépirodalmi lapnál több ne legyen a
világon. A tizek nem kaptak egy negyedik lapra engedélyt, s egy évre
terjedő fogadalmukkal csak azt nyerték, hogy egy évig el kellett
némulniok, nem irhattak sehova.
Ezt a helyzetet bölcsen felhasználta Frankenburg, s egy lekötelező
felhivásban meghivta lapjához a tizeket, tért nyitva nekik, hogy
irodalmi működésöket folytathassák. Kilenczen elfogadták a meghivást,
csak Obernyik nem. Ő puritán szigorral úgy fogta fel a dolgot, hogy egy
évig saját lapjában kötelezte magát mindenki irni csupán, máshova nem,
ha tehát ily lap nem jöhet létre, tartozik egy évig hallgatni.
A többi elfoglalta a tért s a fiatal irodalom együttes erővel kezdte meg
működését.
De nem csak azért volt az fiatal irodalom, mert tagjai ifjú emberek
voltak, hanem azért is, mert új, ifjú és merész volt egész irányzata
politikai, társadalmi, költészeti téren, elütő az eddigitől,
kezdeményező, korszakba vágó.
A politikai irodalomban Csengery, Szalay, Eötvös, Irinyi, Emődy, Pákh a
parlamenti kormányzat s a magyar centralisátió elvharczát indították
meg, támogatva a sociális kérdések szabadelvűséget követelő
feladataitól: örök váltság, úrbériség eltörlése, népfenség,
közteherviselés, jogegyenlőség, vallásszabadság, önálló nemzetgazdaság,
honi ipar és kereskedelem emelése, mind meg annyi tárgy volt az új
korszak jelezésére, s az új eszmék áthatottak a szépirodalomba is. Azé a
franczia iskoláé, mely Lamartinetől Hugo Victorig s Dumastól Berangerig
mindent magában egyesített, a mi eszmében szép, kivitelben merész,
érzelmekben megragadó, a mi a szivet hevíti, a mi a lelket fölemeli. A
franczia irók (azok a régiek) nemes rajongásai, erős meggyőződése, dicső
ábrándjai magukkal ragadták mindazt, a ki ifjuságot s nemes ábrándokat
bir.
Valamennyien francziák voltunk! Nem olvastunk mást, mint Lamartinet,
Michelet-t, Louis Blancot, Suet, Hugo Victort, Berangert, s ha egy angol
vagy német költő kegyelmet nyert előttünk, úgy az Shelley volt és Heine,
magok is nemzeteik kitagadottjai, s csak nyelvökre nézve angol és német,
de szellemökben francziák.
Petőfinél valódi kultussá fejlődött ki a franczia-imádás. Szobája tele
volt aggatva nagybecsű kőmetszvényekkel, miket Párisból hozatott s azok
a 89-iki forradalom férfiai voltak. Danton, Robespierre, Saint-Juste
Marat s egy nő, madame Roland. Ezekkel társalgott mindennap. Még
szakálát is francziásan hagyta meg s ebben követték a többiek is: Télfy,
Irinyi, Czakó, Lauka, Kecskeméthy, mind csupa franczia szakált hagyott,
csak én nem, mert nekem még semmilyen sem volt.
Hanem azért a legnagyobb dicséret volt Petőfitől, midőn monsieur
Rayéenek így mutatott be: «Ez valóságos franczia regényeket ír
magyarúl».
Valóban azt tettem. Nekem is tetszett a csodálatos, a meglepő, a
rendkívüli.
Hanem ha puszta utánzás lett volna a dolog, úgy az hamar parodiává
silányult volna. Csupán oly nagy lángész, mint Petőfi, kisértheté azt
meg, hogy egy, a magyarra nézve oly idegen, természetétől távol álló
modort, eszmejárást oly hamar meghonosítson. A nyelv bűbája s az
önteremtő költészet hatalma volt vele. Oly erőt tudott a magyar nyelvben
fölfedezni, a minőről azelőtt senki sem álmodott. S az erő hódít.
Hogy a merész irány felzavarta maga körül természetes ellenségeit, az
várható volt.
A költészetben a pedáns formák tisztelői, az æsthetikai antiquáriusok,
mint Császár, Hazucha, rendszeres támadást intéztek az új eszmék
hirdetői ellen; a konservativ körök kedvencz lapjában, a Honderüben
Horváth Lázár salonképes élczekkel s Zerfi alacsony személyeskedésekkel
fordult az új irány ellen, mely a léha, fecsegő, hízelgő, nyavalygó,
piperkőcz irodalom ellenségeül állt elő, s az erős nemzeti lendület
szelének a német elem is útjába igyekezett állni, új lapot alkotva, mely
a német elemet képviselje Magyarországon. Sőt a konservativ gyűlde még
egy konservativ fiatalság megalakítását is megkisérté a szabadelvű ifjú
Magyarország ellenében.
Az ifjú irodalom nem riadt vissza a támadástól; éles polemiák
keletkeztek, mikben Petőfi vad szenvedélye s Pákh attikai humora
felolvaszták, porrá morzsolták az olyan lágy ellenfeleket, a minők
Császár és Hazucha s a mögöttük álló æsthetikai marodeurök voltak;
kivált midőn egyszer Császárt arra vitte a nemesis, hogy ő, a kritikus,
szintén darabot írjon, melynek csatányos bukását a Pesti Hirlap
négyszögös irója tette klasszikus birálatával még emlékezetesebbé. A
Honderü, szerkesztőjével együtt, kiment a divatból, mihelyt a szellem
kifogyott belőle s olvasó nélkül maradt; tépett rongyaiból Lauka
Charivarija csinált még madárijesztőt, az olyan piszkolódóval pedig,
mint Zerfi, igen röviden bántak el. Degré kurucz gyerek volt; elégtételt
kért tőle, s midőn azt megtagadta, adott neki egy fricskát, a mitől
aztán a konservativ irodalom hőse úgy eltűnt, hogy addig elő sem jött, a
míg mint vörös republikánus nem mutathatta be magát. Az ifjú irodalom
magas eszméi keresztülvitelében a fegyvertől sem ijedt meg; az elvek
tollharcza közé a párbajok kardcsattogása s pisztoly durrogása is
vegyült, s egy napon Irinyi ad majorem populi gloriam a konservativok
lapszerkesztőjének, Vidának karját keresztüllőtte párbajban, az
administratori rendszeren összeveszve vele.
Végre a «Deutsches Element in Ungarn» szerkesztője, Kertbeny Károly
Mária, Pákh Albertben és Petőfiben olyan két kalapácsra talált, hogy itt
hagyta az elementet és kivándorolt Németországba, megörökítve elébb Pákh
Albertnek egy hirhedett humoristikus novellájában.
Ez utóbbi igaztalanság volt, Kertbeny nem érdemelte a bántást, s azt
Petőfi is megbánta s azt nekem bevallá, és Pákh igyekezett később jóvá
tenni. Kertbeny aztán azzal állt boszút, hogy oda kinn Németországban
folytonosan írt, beszélt, izgatott a magyar irodalom mellett; száz lapba
és önálló brochurebe küldötte a magyar irók műveinek magasztaló
ismertetését, s különösen Petőfi műveit tízezernyi példányban honosítá
meg Németországon; s még most sem tesz egyebet, mint félholtan, betegen,
szegényül, nyomorogva, ingyen dolgozik, küzd a magyar irodalom
terjesztésével; hordja hirlapokhoz, műitészekhez, könyvárusokhoz a
magyar írók műveit, életrajzaikat, a nélkül, hogy valaki azt mondaná
neki érte, hogy «köszönöm»; s ha adatai néha hibásak, annak egyszerű oka
az, hogy mikor valami adat iránt kérdezősködik nálunk, mi olyan
indolensek vagyunk, hogy még csak nem is felelünk neki rá.
A mi pedig a gyűldei konservativ fiatalságot illeti, az az eszme
meglelte méltánylását Petőfinek ama hirhedett versében, mely így
kezdődik: «Ti fekélyek a hazának testén!» s dicstelen végbukását abban a
fáklyás-zenei siralmas jelenetben, melyet a hontmegyei főispán
tiszteletére improvisált a pesti közönség. Azóta sem látott a világ
fáklyás macskazenét.
Az ó-kor eszméi, politikusai, litterátorai, kritikusai le voltak győzve,
s csak az volt a kérdés, hogy önként el akarnak-e vonulni, vagy
bevárják, hogy kergesse őket valaki.
Ekkor Frankenburgot felhívták Bécsbe, a lapszerkesztésről le kellett
mondania. Ő engem választott utódjának s azontúl az Életképeket az ifjú
irodalmi erők segélyével én szerkesztettem.
Akkor egy szállást tartottunk Petőfivel. Nem küzdöttünk már
szegénységgel: nekem lapom volt, s ő eddigi összes verseit eladta Emich
Gusztávnak kétezer forintért. Tarthattunk már három szobás szállást. De
hogy minek volt nekünk kettőnknek három szoba? azt majd később mondom
el.