vallású úri ember, a ki műkincsei gyüjteményéről messzeföldön nevezetes
volt és a mellett több, mint milliomos. Régen elszakadt azonban hazulról
és sem ő nem gondolt itthon maradt rokonaira, sem azok ő rá. Nem is
szándékozott a végrendeletében róluk megemlékezni. Egyszer híre megy a
hirlapokban, hogy a nagykőrösi kálvinista kollégiumban megválasztották a
görög orthodox hitű Tomory Anasztázt matheseos professzornak. Az öreg
milliomos meghallja ezt a hirt: hisz ez az ő unokaöcscse! Nagy eset ez!
Hogy a tősgyökeres, kemény nyakú nagykőrösi kálvinisták egy görögöt
emeljenek fel a kathedrájukba! Akkor ennek nagyon derék embernek kell
lenni. A mint hogy az is volt. Erre a milliomos rögtön új végrendeletet
ir, s minden vagyonát Tomoryra és annak a testvéreire hagyja; maga egy
év mulva meghal, s azzal a gyönyörű szép örökség három derék magyar
családot emel fel egyszerre a boldogok sorába; s mindez köszönhető nem a
véletlennek, hanem a tudománynak.
Persze, hogy az a + b magyarázásnak egyszerre vége szakadt. Tomory
barátunk megmaradt ugyan régi kollégái jó barátjának mind e mai napig;
de a kathedrától elbúcsúzott, s az ő «kitoló kásá»-ja képezte a titulus
bibendijét a mi nagykőrösi dinomdánomunknak.
Hajh bizony pedig már akkor ő volt az utolsó görög Nagy-Kőrös városában.
Kivesz mindenünnen a városainkból ez a derék macedon faj, a mely olyan
igaz jó magyar volt. Üresen maradnak azok a szép rácz templomok, a miket
a virulás korszakában építtettek. A nagykőrösi görög templom nem volt
valami szép, se nem nagy, valljuk meg az igazat, hogy kicsiny volt.
Miután gazdája nem volt, a városra maradt; a város meg nem tudott vele
mit csinálni, utoljára kiadta haszonbérbe. Tomory kivette azt és aztán
imitt-amott ellakogatott benne.
Már most hát csak azt is meg kell vallanom, hogy bizony mi a gazdátlan
templomban ültük meg ezt a búcsúlakomát. De nem volt az a templom
puszta: előtte való nap Mentovich kipingálta a falait mindenféle
képekkel, de azt maig sem tudnám megmondani, hogy azok miféle bibliai
jeleneteket ábrázoltak? Ellenben mulatságosak voltak.
Mulattunk bizony mi, és pedig igen jól. Rendkivüli dolgok történtek.
Hallottam Ballagit énekelni és láttam Gyulai Pált tánczolni. Kivel
tánczolt? Velem, ő volt a kisasszony. Csupa férfi-társaság volt, a
czigány pedig húzta, tehát tánczolni kellett, nekem felváltva hol
Gyulai, hol Salamon Ferencz volt a tánczosnőm. Akkor még a lapok nem
irták ki a bálkirálynők neveit, azért jegyzem azt fel utólagosan a
história számára. És Gyulai szemembe mondá (ha csak most el nem
grünwaldozza a szavát), hogy soha se látott jobb magyar tánczost
nálamnál. Tompa összecsókolt minden embert, s Mentovich Losonczy Lászlót
imádta, hogy mondjon el egyet a verseiből, a mit az sehogy sem akart
elkövetni; ebből gondolhatja mindenki, hogy micsoda jó bor lehetett az a
nagykőrösi idei termés.
Csak egy conviva maradt meg komoly, csendes szemlélőnek, Arany János. Ő
hozzá voltunk Tompával meg Ballagival éjszakai szállásra rendelve, hát
neki meg kellett tartania az egész tájékozási tehetségét, hogy legyen
valaki, a ki a többieket haza vezeti a templomból.
A nagykőrösi lágykeblű aszfalt rég elenyésztette azokat a nyomokat, a
miket a mi lábaink ez éjszakán hazáig rajta hagytak (ilyen háládatlan a
világ!), hanem az én emlékemben még most is édesen duzzadoz az a jó puha
ágy, a mibe kedves háziasszonyunk minket, hazatérő korhely népet
lefektetett, s a miből Ballagi minden félórában felránczigált bennünket,
mikor már aludni kezdtünk, hogy elbúcsúzzék tőlünk, mert ő már megy a
vasutra. Utoljára is lekésett róla.
Mi még egy napot ott töltöttünk Tompával a vendégszerető baráti háznál s
ez emlékezetes nap volt.
Arany János azzal a biztatással csalt ki az odumból (mert nehezen
mozdultam ki Pestről, még akkor a policájnál bizonyítványt kellett rá
venni, hogy jó járatban való ember az ember, ha Nagy-Kőrösre akart
utazni s visszatérett megmotozták a vámnál), tehát gyönge oldalánál
fogta meg a poéta-kollégát, azt mondta, hogy van neki egy kis leánya, a
ki egy humorisztikus novellámból csinált egy vígjátékot, és azt maga el
is játszsza.
Gyönyörű, kedves gyermek volt, mintha most is előttem állna még,
rózsapiros arczára, nagy eleven szemeire s arra a mosolytvalló ajkra
olyan jól emlékezem. Még azt a kort élte, a miben a leányt gyermeknek
híják; de a mikor már szabad neki egy olyan bolondos novellát elolvasni,
mint az én «Örmény és családja» czímű mesém, (a mit a censor tett meg
«rácz»-ból «örmény»-nek, ő tudja miért?)
A kis Juliska egy kis szépen-kérésre, egy kis atyai felhatalmazásra, s
egy kis anyai biztatásra ráhagyta magát venni, hogy előadja közös
vígjátékunkat, még pirosabbra gyulladt arczczal. Bámulatos volt annyi
genialitás abban a gyermekben. Ötféle szerepet kellett játszania, egy
vén lamentáló fösvényt, egy boltoslegényt, egy pálinkaszomjas kocsist,
egy naiv, szelid hajadont, aztán meg egy pajkos, cserefendi leányt, a
kit az apja «Minczuczkának» hivogat és kényeztet. Mind az ötöt úgy adta,
hogy csupa megenni való volt. Különösen a vén Gerguczot, a maga ráczos
kiejtésével, a ki a Minczuczkát «arányus leányum»-nak szólítja. Az
előadás köztetszést aratott s az összes játszó-személyzet általános
tapsviharban részesült.
Ettől fogva, ha összejöttünk Aranynyal, nem is kérdeztem másképen, mint
hogy «mit csinál a szép kis Minczuczka?» Mintha most is előttem látnám!
Hát még az hogyne látná őt maga előtt örökké, a ki a Toldi szerelmé-ben
újra meg ujra maga elé teremti őt; mintha a helyett, a ki testben eltünt
előle, az álomalakját akarná érczbe önteni?
Biz az már mind tegnapelőtt történt.
Másodszori látogatásom Aranyéknál ez év Petőfigyülése napjára esik. Csak
huszonöt év van a kettő között. És még milyen huszonöt év! Egy napját
sem kivánnám vissza! Örömök, kétséggel megkeserítve, de előre rettegett
bajok, s közbe változatosságképen egy-egy véletlen veszedelem.
Megirta Toldi szerelmé-t. Egész világ üdvözölte a művet és iróját. Én is
fölkerestem levelemmel Aranyt. Arra meg ő irt hozzám egy kedves baráti
választ, a melyet én sokkal kedvesebbnek tartok, mint hogy
nyomdafestékkel be hagyjam kormozni. Beszél benne a muzsákhoz való
viszonyomról, s hogy elébb megőszül még a parókám is, mint annak vége
lesz.
Tehát a Petőfi-társaság tisztelgő küldöttségét kellett hozzá vezetnem.
Aztán szónokolni a társaság nevében. Hiszen a budgethez lehet
szónokolni, de hogy lehet Aranyhoz és nekem?
A mint benyitottam az ajtaját, egyszerre ott állt előttem megint az
«arányus leányum», a szép piros, lángszemü Minczuczka.
Hajh, nem ő: ez már a «kis idegen». Ez a szép Juliska leánya. Bizonyosan
olyan jó leány, mint az volt.
De hát én azt mit tudhatom, a ki a tegnapelőtt és a ma között huszonöt
évet átaludtam?
Minden diktió kiment a fejemből.
Nem tudtam én Aranynak semmiféle felköszöntést mondani.
– Látod, mondám neki, olyan régen nem láttuk egymást, hogy még azt sem
tudod, hogy már csakugyan megőszült a parókám is.
Mosolygott, azzal a jószivü ravaszságával.
– Azért irtam a levelemben a parókádról, mert tudtam, hogy így hiúságból
nem adod ki az ujságban.
S aztán nem tudtam, csak hallgatni és nézni.
Hatalmas az idő!
Fehérre festi a sötét hajat
S sötétre festi a fehér szivet.
De a szellem hatalmasabb!
Fehér hajnak, sötét szivnek visszaadja az eltünt fiatalságot.
Tartson még sokáig!
AZ ÉN KORTÁRSAIM.
Előre bocsátom, hogy az, a mit itt elmondok, csak vázlatos töredéke egy
valaha megirandó s egyszer talán napvilágra jövendő műnek.
A mit most bemutatok belőle, az csak össze-vissza hányt emlékhalmaz, a
miket művészi kéz nem rendezett.
Arra akarok visszagondolni, hogy minő hatása volt a magyar közéletre
annak az irodalomnak, melyet 47-től 48-ig «fiatalnak» neveztek. Rövid
ifjuság!
Olyan rögtöni volt annak keletkezése, mint a milyen meglepően
összetalálkozó volt vele egyidejüleg a régibb irodalmi matadorok
pályakörének bevégzése.
Vörösmarty, nagy művei bevégezte után, alig szólalt még meg, egy-egy
nagyobb nemzeti mozzanat által hangra keltve, évenkint egyszer az
irodalmi téren; Bajza letette a tollat s szinházigazgató lett, Nagy
Ignácz nagyhatásu fővárosi életképei után egészen elhallgatott, Gaál
falura vonult s nevelősködött, Kuthy ragyogó tolla belefáradt
nagyszerűnek kezdett Hazai rejtelmeibe, Garay lantja hangját veszté,
Eötvöst nagy históriai regénye óta elvonta a politikai küzdelem, s maga
a politikai irodalom is elveszté legelső hőseit: Kossuth lelépett a
hirlapirodalomról, s Széchenyi István, a mint nagy antagonistája eltünt,
nem tudott hogyan harczolni egyedül.
Kossuth nem kapott az akkori kormánytól engedélyt új lapra, s a Pesti
Hirlap, mely az ő szerkesztősége alatt ötezer előfizetőig vitte, a
tudós, de szárazon doctrinair Szalay László alatt leszállt ezerháromszáz
előfizetőig, s Széchenyi maga jellemzé helyzetét, midőn azzal
fenyegették, hogy nagy népszerűsége után közel van hozzá, hogy
macskazenét kapjon, ő pedig azt felelte rá: «Nem tesz semmit, eddig
Sárvári Széchényi Istvánnak híttak, azontul Charivari Széchenyi lesz a
nevem.»
A színirodalomban Szigligeti népszínművei tünnek fel ez időben, mint egy
önálló korszak, mely követőiben egész iskolává nőtte ki magát, de neki
is legelső művei, mik e korszakra esnek, maradnak örökké fiatalok s
túlélik utódaikat.
A gazdag költői erű Jósika is hosszú szünetet tartott, mintha kimerült
volna, s csak egyszer szólalt meg egy kisebb műben, s sok év kellett rá,
hogy muzsáját felköltse.
Kemény Zsigmond első műve készen volt már fiókjában, de még kiadatlanul.
Ő átugrotta az ifjú irodalmat s mint veterán iró állt elő egyszerre.
Az ebben a korszakban feltünt új tehetségekből alakult az a csoport,
melyet ifjú irodalomnak nevezünk, Petőfitől, ki legelőbb jött, Arany
Jánosig, ki legutóbb tünt fel.
Ezeknek voltak kortársai: Csengery Antal, Pálffy Albert, Degré,
Obernyik, Bérczy, Pákh Albert, Tompa, Kerényi, Lisznyai, Irinyi,
Frankenburg, Bogdán Lajos, Vahot, Pompéry, Czakó, Emődy, Dobsa, Vasváry,
Csernátony, Kazinczy Gábor, Sárossy, Lauka, Sükei, Vas Gereben, Berecz,
Bulyovszky, Oroszhegyi, Xantus, Losonczy, Szilágyi, Vajda, Adorján,
Kecskeméthy, Ludassy Mór, s majd kifeledtem magamat, én is.
A később támadtakat Szász Károly, Tóth Kálmán, Vadnay, Szathmáry
korszakából azért nem zavarom e korszak emberei közé, mert ők még a mi
időnkben gyermekek voltak.
De mi már mind végzett emberek voltunk. Kérem! Petőfin kivül az
elszámláltak legnagyobb részének zsebében volt az ügyvédi diplomája. De
csak a zsebében. Bogdán Lajost kivéve, pert sohasem folytatott egy is,
pedig mind ügyvéd volt.
De bocsánatot kell kérnem, egyet mégis csak folytattam én is. S minthogy
az én életiróm ez egyetlen peremet szives volt felemlíteni, de nem
helyesen értesülve, nehogy az utókor félrevezettessék, inkább elmondom
magam az egész történetét első és utolsó ügyvédi működésemnek.
Tehát a Nagy Komló tulajdonosa, a ki serfőző volt, indított kárpótlási
pert a Nagy Komló korcsmárosa ellen, azon vád alapján, hogy bérlője, a
korcsmáros, édes ételeket ád fel a vendégeknek, a mire azok aztán inkább
kivánnak bort inni, mint sert, s így a serfőző sere nem fogy elég
mennyiségben. Én voltam a korcsmáros ügyvédje. Én tehát megesküdtettem
hat jurátust és tíz mesterlegényt, mint kompetens tanukat, arra, hogy
édes ételre épen sert kiván az ember inni, ámde a felperes ügyvéd
megesküdtetett tizenkét jurátust és husz mesterlegényt arra, hogy az
édes ételre bort kiván az ember. Persze hogy mind arra a kérdésre, hogy
ki ihatnék sert? mind arra, hogy ki ihatnék bort? tanut annyit lehetett
kapni, a hány seres és boros pohár van a világon. Végre itélet alá
került a processus. Az első biróság azt itélte, hogy édesre bort kell
inni. Vesztettem, de nem csüggedtem. Megappelláltam. A királyi tábla
jobb izléssel birt, ott a sernek itélték oda az igazságot. Győztem.
Hanem akkor az ellenfél megfelebbezte a perét a hétszemélyes táblára.
Akkor aztán megharagudtam: «Nem bánom igyatok sert, akár bort, én
jóllaktam, nem veszekedem tovább!» És soha többet engem a magisztrátus
nem látott.
Elhatároztam, hogy iró leszek és semmi más.
Ez sokkal könnyebb és sokkal nehezebb volt akkor, mint most.
Könnyebb volt azért, mert az életmód mesésen olcsó volt akkor. Talán el
sem fogják hinni, ha elmondom, mi költségem volt kezdő iró koromban. Hat
forintot fizettem egy butorozott szobáért havonkint Szigligetinek: ő
volt a házi gazdám. Öt forintért kaptam pompás ebédet, egy forintért
kiszolgáltak, reggelizni nem szoktunk, vacsora helyett pedig valamennyi
fiatal iró pajtás velem együtt egy tejes boltba járt és tejet, vajat
ozsonnázott, a mi került három forintba (havonkint).
Ennek a tejes boltnak a gazdáját Depscher uramnak hívták és annál én
bölcsebb politikust nem ismertem. 1847-ben felakasztott a falára három
arczképet: Széchenyit, Deákot és Klauzált, még most is ott függ mind a
három, soha sem cserélte fel őket.
Hanem a tejétől milyen tüzes álmok jöttek reánk!
De hogy el ne veszítsem a fonalat (az álmokról majd később), e szerint
15 forintból uri módon lehetett akkor megélni.
Hanem az volt a baj, hogy ezt a tizenöt forintot volt nehéz megkeresni
irodalmi úton.
Akkor nem volt ám 194 lap Pesten, hanem volt két olyan politikai lap, a
melyikhez magára tartó irónak lehetett szegődni.
Az egyiknek kellett két rendes munkatárs, a másiknak három. Volt három
divatlap is, de azok közül az egyik anathema alá volt vetve, abba nem
lehetett irni, a másik kettő honorált, de szűken. Petőfi kapott egy
verséért öt forintot, nekem az első novellámért adott Frankenburg
harminczat.
Hanem enyhíté a kezdet terheit az akkori öreg irók, a koszorúsok
patriarchalis szivessége irányunkban. Azok nem nézték le, nem ignorálták
a fiatal irodalmat.
Vörösmarty maga volt az, ki a még ismeretlen Petőfi első kötet verseinek
kiadását az ellenzéki körnek ajánlotta, s mert az ellenzéki körnek pénze
nem volt, Tóth Gáspár derék magyar szabómester ajánlkozott a nyomtatási
költségek viselésére.
Az én legelső regényemet maga Nagy Ignácz vitte el Hartlebenhez s el is
adta neki háromszáz hatvan forintért, s akkor találkoztunk életünkben
először. És midőn első színművem a drámabiráló bizottmány előtt
megjelent, annak két tagja, Vörösmarty és Bajza nem restelték a
fáradságot, összeülni velem, tanakodni annak hiányai fölött, hogyan
lehetne rajta igazítani. Akkor a kritikát előre adták ki, nem
utólagosan, s mikor színművem színpadra került, a jó öreg kritikusok
dehogy mondták róla azt, hogy megbukott, pedig én tudtam, hogy úgy volt;
biztattak, hogy ne féljek semmit, majd jobbat irok eztán. Szigligeti, a
kinek versenytársa akartam lenni, meg épen a házához fogadott, s mikor
halálos beteg lettem, úgy ápolt családjával együtt, mint a saját fiát.
Öreg drámairó kezdő drámairót! Furcsa idő volt az.
Még a censorok is kegyelettel voltak hozzánk. Soha se törült ki az én
munkámból censor egy lényeges sort sem, s mikor az öreg Rezetának nem
tetszett Petőfinek egy verse, a censor könyörgött neki, hogy inkább
megadja az árát, csak hagyja ki a versei közül. Ki is hagyta azt Petőfi
gyűjteményéből, pedig egy korábbi censor elébb már keresztül eresztette
azt egy divatlapban.
Azt tehát nem mondhatjuk, hogy «fiatal Magyarországot» «öreg
Magyarország» ne pártfogolta volna.
De hadd mutassam be elébb fiatal Magyarországot, a hogy az egyes alakok
huszonöt év előtti képei előttem révedeznek. Hadd simítom le hajokról az
ősz derét, arczaikról a kor barázdáit, némelyikről a szemfödél hamvát.
Van olyan is, a kinek a csontjait úgy kell ismeretlen földön
összekeresgetnem.
Óh mi szép fiuk voltak!
Csengery Antal, halavány arczával, sűrű szemöldével, izomteljes
homlokával, Széchenyi István arczának ifjabb kiadása. Ő nála szoktunk
összegyülni esténként 47 őszén és telén. Ő volt közöttünk az igazi grand
seigneur, a «Pesti Hirlap» szerkesztője, mely vezetése alatt ismét
felemelkedett a Kossuth alatti közkedvességre.
Ő maga főzte és töltögeté vendégeinek a theát, s tudott nekik mindig
themát adni, a miről vitatkozzanak, a bel- és kül-politika, a társadalmi
eszmék, a világirodalom, a nemzetgazdaság teréről. Kiki vitatta a maga
álláspontját, a miben erősnek érezte magát, s a társalgás sokoldaluvá
lett. Különösen a szépirodalom és színművészet képezték a viták legfőbb
tárgyát, mikben Csengery maga mutatott legtöbb jártasságot.
Figyelmeztette a költőket oly tárgyakra, a mik költői kidolgozásra
méltók; több beszélyem tárgyát én is tőle nyerém, minők Perozes, Shirin.
A nemzeti szinház is állandó vita tárgya volt. Ebből keletkeztek Czakó
levelei, mik nagy senzátiót keltettek akkor. Megvolt az antagonizmus a
dalmű és a szavaló művészet között, amazért Irinyi, ezért Petőfi tört
lándzsát, a dráma hívei ismét két pártra szakadtak: Egyik Egressyt,
másik Lendvayt csodálta, s érdekes volt a verseny a két művész s
irodalmi pártfelei között. Tapsonczok még akkor nem voltak, de voltak
műbarátok.
Ott ült Czakó, soha nem mosolygó barna arczával, komor erőteljes alak,
akkora öklökkel, mint másnak kettő, s beszélt a Sakuntaláról s a hindu
irodalom remekeiről.
Irinyi, a szellemdús világfi, férfiasan délczeg alakjával, a ki oly
sebesen tudott magyarul beszélni, mintha francziául szólna, örök
disputában a komoly Emődyvel, ki alapos meggyőződéseiből nem engedte
magát a gyors politikai partisan által kiveretni.
Pálffy Albert szép, nyulánk, elegáns alakja, választékos mozdulataival,
mintha előttem állna most is: mindig finoman, de mindig csipősen szólt;
barátai gyöngéit szemben kigúnyolta, de hátok mögött védelmezé őket.
Pákh – az első találkozáskor még szép, szőke ifjú, kinek arczán a gunyor
és a jóság volt egyesülve – ő volt a Pesti Hirlap hirhedett négyszöge, e
jel alatt ujdonságiró, a mi azon időben hatalom volt; csak úgy szórta a
többiek beszéde közben az élczes aperçuket.
Az életvidám Bogdán Lajos, ki a publicistica és jogirodalom terén
működött, s szintoly sokat tapasztalt utazásaiban, mint Irinyi, s
szintolyan szép fiú volt: hármas ok a rivalitásra.
Itt folytak a szellemi tornák a kor nagy kérdései fölött, s a hevült
vita csak akkor csendesült el, ha Petőfi egy-egy újabb költeményét
olvasta fel. Gyönyörűen tudott szavalni – húsz ember előtt, bizalmas
társaságban, bár szinésznek és szónoknak nem volt nagy.
Hogy Petőfi alakját leirjam, kissé messzebb kell kezdenem. Mikor Pápán
találkoztam vele legelőször, az egy sáros, esős időben történt, egy
sikátorban jött rám szemközt, kopott kurta köpönyeg halavány arcza elé
húzva; mindig olyan nagy, rohamos léptekkel járt, mintha valakit űzne, s
nem szokott a szemeivel keresni senkit. Egy diáktársam rákiáltott: Hová,
bús hazafi? Nem felelt semmit; félre taszított az utjából s odább ment.
Az iskolában mindig a legutolsó padban húzta meg magát s élczeket
csinált a Tabula Cebetisre s az előadó tanárokra. Csak egy tanárát
szerette, Tarczy Lajost: annak egy kis leánya halt meg, a kinek
temetésénél egy gyászdalt olvasott fel; ekkor hallottam legelőször
szavalni.
Volt Pápán egy önképző társulatunk: abban szavaltunk és saját műveinket
felolvastuk, jutalmakat is tűztünk ki a legtöbb költői művekre, s azokat
más tanodákban levő tudós tanárok ítélték oda.
Ez önképző körben legelső szavalási föllépése volt Petőfinek Vörösmarty
«Szózatában».
Csakhogy ő azt a nagy nemzeti buzdítót nem úgy szavalta el, a hogy tudta
volna, hanem úgy, mint Tallérossy Zebulon: árvavármegyei kiejtéssel.
A tréfa kellemetlen benyomást tett. S azt sokáig el nem moshatta az
emlékekből Petőfinek költői ere. Az ez évben kitűzött három költői
jutalmat Petőfi, Petrich és én nyertük el.
A másik évben már Kecskeméten találkoztam vele, akkor már elhagyta az
iskolát s szinész lett. Ábrándja volt a szinpad s Shakspere volt az
ideálja. De se hangja, se alakja nem volt szinpadra való.
Halvány szikár arcza letörölhetlen dacz kifejezését hordta magán mindig,
semmi más árnyalat fölvételére nem volt képes; rendbeszedhetlen sűrű
haja felállt az ég felé; orra római szabású volt, de kissé hegyes;
szemei bátrak és szögezők, homloka nyilt, ajkai szépek; csak mikor
nevetett – és nevetése olyan volt, mint egy kínzotté, még a hangja is
hozzá – olyankor tünt ki egy a sorból kiálló hegyes fog felülről, mely
valami dæmoni kifejezést adott arczának: mikor megboszantottam
valamivel, ezzel a hegyes foggal szokta a fejemet megszúrni. Kecskeméti
szinész korában jöttek ki legelső költeményei a szépirodalmi lapokban.
Akkor ő húsz éves volt. A nap minden üres idejét együtt töltöttük és
építettük fellegvárainkat. Én egy verses drámát irtam az akadémiai nagy
jutalomra, ő azt barátságból lemásolta. «A zsidó fiú», első művem, keze
irásával jött be az Akadémiához. Most is megvan.
Mint egész modorában, úgy külviseletében is szerette Petőfi a geniális
különösséget.
Frack- és czilinderviselő kor volt az. A nemzeti szellem néha-néha egyet
vonaglott az uralkodó divat ellen. A feltörő lángelmék még új divatokat
is adtak a kortársaknak. Kecskeméti diák koromban Kossuth öltönyét
utánozták, azt a bő lobogós ujjú attilát, kihajtott fehér inggallérral,
zöld posztóból, piros selyem béléssel. Úgy jártunk mind.
Petőfi is kezdett magának új divatokat. Egyszer Csokonai prémes mentéjét
vevé fel, s viselte világ bámulatára; másszor eszébe jutott virágos
atlaszból varratni attilát, hozzá mondvacsinált hallatlan formájú,
pörge, de még sem pörge kalapot tenni fel, úgy hogy Pálffy egyszer azt
mondá róla: «Mikor ez a Sándor elénk jön, mindig van rajta valami, hogy
az ember vele álmodik.» Csakhogy ez a különczség ő neki mind illett,
mert nem kérkedett vele, nem tolakodott: az az ő izlése volt, nem
erőtette senkire.
Ő volt az az egyetlen ember, a kinek soha czilinder a fején, frakk a
testén nem volt és a ki soha operába nem ment.
Gyűlölt minden éneket s a dalműveket üldözte. Még engem is úgy
elriasztott az operától, hogy évekig laktam Pesten s még nem láttam
egyet sem; s mikor egyszer Irinyi erővel bevitt «Fra Diavolo»-ba, nem
mertem Petőfinek e kihágást bevallani. A szinészetet is azért hagyta ott
Kecskeméten, mert igazgatója, Szabó, azt követelte, hogy tanuljon
énekelni. Egyetlen egy dalt hallottam tőle énekelni, a marsellaiset, azt
is csak félig, azt is rosszul. És még egy különczségére volt büszke
Petőfi: arra, hogy se tudóstársasági, se Kisfaludy-társasági tagnak meg
nem hagyta magát választani. Többször fölszólították, és ő mindannyiszor
azt válaszolta, hogy vissza fogja utasítani a megválasztást.
De hadd mutassam be sorba többi kortársainkat is.
Degré eleven kedélyű, tüzes, fegyverfogható férfi volt, novellái a
szalonok sima padkoczkáin játszottak, s szeretni szerelemből, verekedni
becsületből a közéletben is olyan jól tudott, mint regényhősei.
Obernyik, a jeles drámairó ellenben igen szerény ifjú volt, szelid
hajlamokkal és nemes ambitiókkal; modora ugyanaz a komoly pedáns
kálvinista első eminensé, a mit a tanodában elsajátított. Tűzbe nem
szokott jönni; de szilárdságára mindig számíthattunk.
Bérczy Károly alakja finom előkelő szabású volt, mindig udvarias,
lekötelező s mindnyájunk között az egyedüli angol.
Mi többiek mind francziák voltunk. Bérczy pedig annyira angol volt, hogy
csak angol irókat tanulmányozott, angol mértföldekben beszélt; s mikor
egyszer kétségbe vonta valaki azon állítását, hogy egy szini előadás hat
óra hosszat tarthatott, azt felelé rá: «Én angol órákat értettem.» Mint
novellairó a lélektani buvárlók közé tartozott.
Pompéry úrias magatartása elárulá a Pegazus sportsmenét. Lyrája, prózája
mindig oly kifogástalan csínnal dicsekedett, mint toilletje, s a szépek
szalonjaiban nem kevésbbé kedvelt vendégek voltak költeményei, mint
szerzőjök.
Lauka humorizált. Neki is jutott egy provinczia Európából, ő spanyol
volt. Spanyol nyelvtant tanult, spanyol irókat tanulmányozott, spanyol
humort használt s financziáinak rendjében is örökös spanyol állapotokat
követett. Álnévül is spanyolt vett föl: don Gunárosz! Mindenki a
legfidélisebb czimborának tartotta.
Berecz Károlyt is az ifjú irodalomhoz számítottuk, bár Lisznyay azzal
boszantotta, hogy ő, még mint iskolás fiú, kezet csókolt neki, mikor
Bereczet már mint költőt bámulta. De ez nem igaz.