család összes tagjai és rokonságai együtt egy hosszú csoportban végig
vonulnak előttünk; élükön egy igazán szeretett uralkodó párral. Az
ünnepelt férj arcza a boldogságtól ragyog, az ezüstmenyasszony tekintete
átszellemülten tekint az ég felé; s a sorfalat a templomajtótól az
oltárig nem katonaság képezi, hanem hetven püspök! teljes templomi
ornátusában!
Hiszen katonasorfalról is gondoskodott a szertartás rendezője. Hanem a
hol magyar és lengyel deputáczió van jelen, ott a ceremonia nem soká
marad úr, a szegény katonákat úgy körülfogta az üdvözlő gyülekezet, hogy
azok egészen elvesztek benne. A hozzám legközelebb álló őrmester három
magyar miniszter, meg két országgyűlési elnök által volt cernirozva. Az
egyik volt a bécsi Reichsrath elnöke Rechbauer, a kit az igazán
«amabilis» konfuzió a mi csoportunkba hozott.
Irtak már le templomi ceremoniákat ennél sokkal fényesebbeket. A Vatikán
fénykorából elég van feljegyezve kifárasztó pompájával. De itt épen a
ceremónia helyére lépett kedély a feljegyzésre méltó. – A két ország
minden népeinek képviselői egymással kölcsönösen ismeretséget kötve,
közelbe hozva, összekeverve; még az egyháznagyok is, a mint az
ünnepélyes körmenetben végig vonulnak a tömeg között, mosolyogva intenek
üdvözletet honfitársaiknak, magyar a magyarnak, lengyel a lengyelnek,
horvát, cseh, a maga honfitársának. Egy pillanatra elfeledik az eget s
eszükbe jut a haza. Ezt nem látják a loggiák soha!
És azután az a díszelőadás a szinházban!
Ki beszélne itt sokat a színpadról? Szép volt minden. Kiki jól énekelte
és tánczolta a maga nemzete dalait és tánczait. Még a magyar szakaszt
sem lehetett úgy elmesterkélni, hogy azt ne kellett volna rá mondanunk,
hogy még is csak «legszebb a világon a magyar!» De hát kinek jutna
eszébe az előadást kritizálni? Minden jól ment. Az «An der Donau»
szerzőjének, Saar kollegánknak a versei is szépek s a Burg-színház első
tagjai által kellő hangulattal szavalva; – hanem aztán az a látvány,
háttal a színpadnak fordulva, a mi leirhatlan. Alant a parkette első
zártszék-szakasza, a hol mi is helyet foglalunk, túlnyomó tömegben
megrakva a «fehér néppel», a mi ezúttal nem «hölgyeket» jelent, hanem
tábornokokat, fehér egyenruhákban, tarkítva magyar díszöltözetekkel s a
huszártábornokok lángpiros dolmányaival. Keresztek, csillagok özöne a
hadászat kitünőségeinek mellén. A második parketten a küldöttségek
csoportjai, az álló helyeken hátul csupa bécsi egyenruhák.
És aztán az a négy páholysor egymás fölött végtűl-végig rakva a szépség
és a drágakövek pompájában ragyogó hölgysereggel. A női báj ezerszeres
sokszorosításban mint egy prizmán keresztűl látott tündérkép, melyben
minden fő koronát visel, s a keblek hava, mint az alpesi hó, úgy
világítja be a termet: tiszta, mint az alpesi hó; – a nőerény tündököl
alá!
S a hol egy-egy sötét odu szakítja félbe a tündöklést, ott megint olyan
férfiak ülnek, a kiknek a szelleme ragyog szét az országban;
miniszteren, nagyköveten alúl egy sincs. A földkerek minden nemzete
képviselve van itt, mögöttem két japáni uraság ül, azokon túl egy török,
meg a bosnyák polgármester.
S még odafönn a legfelső karzaton is csillognak az érdemrendek. S ez
csak a ráma. A kép maga középen.
A középső nagy téres páholyban az ünnepelt uralkodó pár, gyermekeitől,
családtagjaitól környezve; míg a többi nagyherczegek a két színpad
melletti udvari páholyt töltik meg családjaikkal együtt.
A vendégsereg igazán vendég itt. Az udvari cselédség minden oldalon
frissítőket, csemegehalmazt hord körül s a szellemi tápon kívül
édességekkel is regalirozza a néző tömeget.
Taps nincs az egész előadás alatt.
Hanem a mint egy helyen a színpadi mentő e szavakat ejti ki, az uralkodó
felé fordulva: «üdv neked!» arra rögtön, mint egy varázs-ütésre felugrik
helyéből az egész néző tömeg, zártszékről, páholyokból, s hátat fordítva
a szinpadnak, mindenki az urakodó pár felé fordul s felzendűl egy olyan
óriási üdvriadal, a minőt sohasem hallottam életemben. S ezért az egy
momentumért kellett volna ott lenni mindazoknak, a kik a nap eseményeit
megörökítni hivatvák; mert ezt nem elég egy embernek leírni, ezt
tanubizonysággal kell erősíteni a napi krónika minden leírójának; ennek
a hatását visszaadva versenyezni kellene mindenkinek, a kinek szó
adatott; mert ez olyan jelenet volt, a minőt nem lehet előre kicsinálni,
a mire nem lehet összebeszélni, a mit még sejteni sem lehet, hogy egy
egész csendben ott ülő ünnepi tömeg egy rövid pillanatban, széttörve
minden etikett, ceremonielle bilincseit, a maga ösztönéből hangot adjon
a szive érzésének s mint egy ember forduljon üdvriadallal uralkodója
felé. Senkisem menekülhetett meg a nagy jelenet mély benyomása alól.
Bizony mondom, hogy a közelemben ülő egyik szélsőbali deputátus
kollegámat is hallottam «hoch»-ot kiáltani! Nem árulom el, hogy melyik
volt? – Lehet, hogy gyermekei vannak otthon. – Legalább gyanítom, mert
czukedliket rakott a mente zsebébe.
Nagy kár volt, hogy ezt a tüneményt rajtam kívül más nem írta le. Rólam
azt fogják mondani, hogy álmodtam – és hízelkedem.
Pedig kétezer emberrel történt meg.
LISZT HANGVERSENYE.
Általában, korrajzi tekintetből, megjegyzem, hogy a zene nálunk nem
liberális tantárgy. Petőfi annyira unmusikalisch volt, hogy a
szinészetet csak azért hagyta el, mert énekelnie is kellett volna:
«dejszen fürészelhet ön azzal a hegedűvel a fülem mellett!» mondá Szabó
karmesterének, ki erővel be akarta tanítani valami népdalra, – nem megy
abba egy hang se bele; – Bajza népszerűségének egyik alapja az volt,
hogy az operát nélkülözni tudta; – Gál József elbeszélése, a
«Zeneember», a zenekedvelők karrikirozásával kapott országos hírre. Deák
Ferenczet, Ghyczy Kálmánt nem látta senki annyiszor a színházban, a
hányszor üstökös csillagot az égen, s a ki nem hallotta még Kerkápoly
minisztert énekelni, az nem hallott semmit, olyan nincs több. Én voltam
oly szerencsés. A ki nálunk zongorázni tud, az abba a hírbe keveri
magát, hogy lutheránus; a puritán kálvinizmus még az orgonának is útját
állta, ez emlékezetes mondattal: «minek a templomba a duda?» S
Magyarország leghíresebb nagy államférfiának egy emlékezetes
költségvetés alkalmával ezen szavait jegyeztem fel: «utolsók a
komédiások».
Tehát nálunk zenéhez érteni nem liberális dolog; én sem értek hozzá.
Pedig hát a zene a «világnyelv». Magyar írónak, magyar szinésznek
keskeny birodalma van; de a zeneművész az egész világnak szól, s midőn a
művelt világ Liszt Ferenczet a zenevilág királyává koszorúzza meg, az
egész nemzetünkre nézve koronázási ünnepély, mely hazánk autonomiáját
bizonyítja.
Egy napon egy levélkét találok asztalomon, tisztelt barátom Orczi
Bódogtól, melyben tudatja velem, hogy Dunkl úr nagyfontosságú hazai
ügyben kiván velem értekezni.
Mi lehet az?
(Vasútügy. – Nemzeti bank.)
Nem az volt.
Dunkl úr vasútjai a legvékonyabb síneket használják a világon, a miket
zongora húroknak neveznek, azokon szállítja ő szét a világba, (a
Rózsavölgyi és Társa zenebankár konzorczium czége alatt), a hazai
zeneművészet terményeit s importálja a külföldét. Ez a tisztelt
nagyczégbirtokos azzal a propoziczióval lépett elém, hogy minekutána
Lisztnek van egy nagyszerű zenekisérete Bürger Leonorájához, azt pedig
Ábrányi Kornél lefordította magyarra, nem volna-e hajlandó Jókainé azt a
balladát Liszt kisérete mellett elszavalni?
Elbámultam! Jókainé épen a konyhára adott ki. – «Hát értesz te még
ehez?» – kérdezém tőle. – «Megpróbálom». – Felelt rá az asszony.
Az igéret után következett, hogy a szavalmányt és a zenekiséretet össze
kellene tanulni a két együtt előadónak. E végett Liszt meglátogatott
bennünket. Egyedül jött. Olyan igénytelen volt megjelenése, hosszú ősz
hajával, egyszerű fekete öltönyében, hogy a házmesterné azzal fogadta:
«csak jőjjön bácsi, – majd én bevezetem».
Azután bevezette hozzám, – én pedig Jókainéhoz.
Hajh, bizony huszonöt éve már annak, hogy ugyanazon deszkákon
találkoztak. A viszontlátás igen szivélyes volt. Liszt mentette magát,
hogy még mindig nem tud magyarúl, Jókainé megfeddte, hogy hát miért nem
tanult meg? Liszt erre megfogadta, hogy rögtön hozzá fog, és
nyelvmestert fogad. Ez igérete egy tanú által hitelesíttetve
bekönyveztetett.
Hanem hát mi lesz addig? Mi lesz Leonorából? Liszt nem tud magyarúl,
Jókainé pedig nem tud a zenéhez. Hogy fogják ezek egymásnak
megmagyarázni, hol álljon meg a szavaló, hol engedje a zeneművészt
egyedül játszani; hol hagyja abba a zenész, s engedje a szavalót
beszélni? s aztán meg hol működjenek egyszerre, szavalva, zenélve? Hogy
emelje a zenekisérethez a szavaló az indulatkitörésben a hangját, hogy
tompítsa a zeneművész a kisértetes elbeszélésnél a zongora húrjait?
(Valaki azt ne higyje, hogy azért, mert zongora van házamnál, én magam
tudok zongorázni: a kis leányom tanul rajta).
Maig sem értem én, hogyan volt? de kétszer fél órai próba után, hol
Liszt magyarázta Jókainénak: «most itt jön az asszonyok örömzaja! itt a
menyasszony kétségbeesik; – itt dobog a halálparipa; – itt a rémek
tánczolnak, itt ropogva sülyed el a halott lovag; itt a szellemek
danája!» majd meg Jókainé magyarázta meg Lisztnek: ez a mondás magyarúl
mit jelent? Hogy a második próba után azt mondám nekik: «no lám, két
leczke alatt Liszt megtanult magyarúl, s Jókainé megtanult zongorázni!»
Semmi sem könnyebb ennél.
Következett a hangverseny. Ha bekötött szemmel vittek volna a
hangverseny termébe, s ott vették volna le a szememről a köteléket, s
azt kérdezték volna, hol vagyok? azt mondtam volna: «Bécsben». A nagy
terem a Hungáriában tömve volt rám nézve idegen alakokkal, fényes
hölgykoszorú, urak, bálnak öltözve, főtisztek és nagyszámú főurak (azok
miatt még hihettem volna, hogy Bécsben vagyok). – Úgy, hogy mikor gróf
Festetics Leó és báró Augusz Antal régi jó ismerőseimet a múlt időkből a
sokaságból kiválni láttam, örült a szivem igazán. A zenekedvelők egylete
egy más regió lakossága, a kik közé én, mint Klimius Miklós estem «fel»
valahonnan.
A hangverseny művészi részéről nagyon keveset is írok le; csak annyit, a
mennyit értek belőle: a hatást. A többi közreműködő urak és úrhölgyek,
Mihalovics, Dunkl, Jael és neje művészi előadásaik nézetem szerint a
legtökéletesebbet nyújtották e nemben. Dunklné asszonyság igen szép
érzéssel és csinos dalokat énekelt. Hanem azt azután, a hogy Liszt bánik
a zongorával, azt szavakkal leírni nem lehet. Mikor ő arra a sok fogú
szörnyetegre ráteszi a kezét, az megszünik zongora lenni; valami élő
csoda lesz belőle, mely haragjában fenyeget, mint az apocalypsis réme
ledörg reánk; azután meghunyászkodik a rém s elkezd beszélni lágyan a
szív mély titkairól, miknek számára szó nincsen; megfogja a
holdsugarakat s a csillagsugarakat s azoknál fogva közelebb húzza
hozzánk az egész mennyboltot; azt hiszem, most mindjárt felrepül, (hisz
azért Flügelpiano) hanem aztán mikor rágyújt megint a harczi indulóra s
elkezdi magyarázni Széchenyi Imre riadóját: akkor meg azt hiszszük, hogy
a kerekes gép most mindjárt neki gördül, s oda kartácsol a… majd
kifecsegtem, hogy hová?
Liszt zenéje nem csak gyújt, – de melegen hagy…
Most azután csak a közönségről akarok még szólni.
Ez az idegennek nézett közönség, melyben tíz ismerős arczot nem láttam,
minő lelkesedéssel fogadta a mi magyar költészetünket és művészetünket.
– Annak a magyar művészetnek és költészetnek a kedvéért hogy
átalakította az egész arczulatát magyarrá. A hangverseny után a terem
újra tömött lett a lakomára ottmaradtakkal, s az áldomások magyar
szóval, magyar szívből hangzottak. Becsületes német hazafiak elővették
magyar szavaikat, azokban tolmácslák érzelmeiket, az egész zenekedvelők
ünnepélye oly magyar jellemet öltött, hogy én most már igazán nem
hiszem, hogy – Pesten vagyok. Az Isten tartsa meg őket!
A MÍG A TERMŐ RÜGYBŐL KÖRTE LESZ, VAGY MENNYI MINDENKINEK VAN
BELESZÓLÁSA A SZEGÉNY KERTÉSZ DOLGÁBA.
Van nekem egy igen szép növésű körtefám. Entztől vettem. Ha azt
mondanám, hogy feljegyzettem a nevét, mikor elültettem, hát senki sem
hinné el, azért nem is mondom. Megvallom, hogy nem tudom, minek híják?
Minthogy legszebb növésü a többi közt, különös kegyeletben részesült
nálam, a mi abban áll, hogy minden évben szorgalmasan megmetszettem. A
franczia is «favorit»-nak nevezi azt, a mit gondosan metél, csakhogy ő
«bajuszt» ért alatta.
És ennek a fának egész biografiájával szolgálhatnék, ha valakinek úgy
kellene, mint nekem: mikor még csak négy ága volt, mikor lombosodni
kezdett, mikor egy ágát letörte a szél, mikor azt helyrenőtte, mikor egy
gyűrűs hernyó jegyajándokát megleltem rajta, mikor az iloncza szivart
tekergetett a fiatal hajtásaiból stb., hanem ez nem mulattatna senkit.
Csak ott kezdem, mikor legelőször észrevettem rajta őszi megmetszéskor,
hogy termőrügyek mutatkoznak a bogokon. Oh! az micsoda kertészatyai
öröm; az első termőrügyet észrevenni az általunk ültetett fán.
Megszámláltam, hány van rajta? Épen száz volt. Ujra megszámláltam: akkor
a kabátom szárnyával letörtem róla egyet. Oh hogy megsajnáltam azt az
egyet. Azon gondolkoztam, nem lehetne-e visszaragasztani? Milyen kár!
Ebben a rügyben már benne van az egész körte, nem is egy, de legalább
hat. Kétségtelenül szagos és czukorizű; husa mint a vaj. És letörött.
Azt az egy rügyet lenyomtattam valami könyvbe, a fán csak 99 maradt.
Tavaszszal ujra megnéztem a kis fát, megvolt mind a 99 virágrügy, szépen
duzzadt, fejlődött, kifakadt; egy reggel a déli felén levő minden virág
kitárta keblét, másnap nagypéntek volt, éjjel jött egy két fok
minuszszal fütyülő szellő, attól reggelre minden olyan virág a fámon,
mely már ki volt nyilva, szépen elfagyott, csak az maradt meg, mely elég
türelmes volt bimbóban maradni. Tehát maradt már most csak ötven virág a
fámon.
No hanem ezt aztán meg is őriztem.
Reggel, délben, este őrjáratot tarték gyilkosai ellen és azok voltak
sokan.
Először is jött a szürke skarabéus. Ennek a barátomnak az a szives
készsége van, hogy bebuvik a virág kelyhébe s onnan a jövendő gyümölcs
embryóját tisztára kiszedegeti. No ezt nem csodálom, valami édeset talál
benne, s az jól eshetik neki. Daczára a sürü razziáknak, mégis
elpusztította virágjaimnak husz perczentjét.
A mint ennek a szezonja lejárt, akkor jött a lilaszinü orrmánybogár. No
már hogy ennek mi passziója telik abban, hogy a gyümölcsnek a szárát
ollójával lecsikkentse? azt csakugyan nem értem, pedig mindennap rajta
kaptam egy párt in flagranti. Ez megint elpusztította reményeim 20%-ét.
No már a bátyját, az aranyos szárnyú orrmányt becsülöm, mert alig hogy
az öcscsét elvitte az ördög, mikor már a gyümölcs nagyobbodni kezd, ez
következik a nyomában, jő egy hosszú fúróval, belefúr, a lyukba tojását
teszi, a gyümölcs megrothad és leesik, s úgy táplálja kikelendő
kukaczát. Ennek van értelme. E rhinchites anyai szeretetének megint
áldozata lett körtéim 20%-je.
Ha jól tudok számítani, akkor már csak 25 körte volt a fámon. Hanem azok
nőttek gyönyörűen, a héjuk vastagabb volt már, mint hogy a rhinchitesz
vékony fúrója fogott volna rajta, s én már számítgattam magamban, ebből
kettőt elküldök Girókutinak, kettőt Entznek, kettőt a «Vasárnapi Ujság»
szerkesztőjének, kettőt megdetermináltatásnak áldozok stb. stb. stb.
Ekkor nekijő egy nagy szél, lever belőle tizenkettőt.
Maradt aztán tizenhárom. Ominózus szám.
Azt mondtam, hogy az orrmánybogár fúrója nem fog a kemény őszi körtén?
De fog ám a rózsabogár harapófogója. Mert a kegyes természet mindenféle
vágó, szuró, feszítő eszközökkel látott el különféle fenevadakat, hogy a
hol az egyik elvégezte, ott kezdhesse a másik. Ime, nem maradt több
körtém a fán hatnál.
Százból hat! Egészen törvényes kamat.
Ezek aztán megértek. Szépen pirosodtak, megnőttek, gyönyörüség volt
rájuk nézni; akkor egy szép napon nekik esett a darázs, olyan szépen
kirágta a belsejüket, hogy háromnak csak a héja maradt.
De már az utolsó hármat nem engedem! Mit csináltam? Krinolint csináltam
a megmaradt körtéknek tüllszoknyából, mindeniket odavarrtam a fához,
hogy azt se jégeső, se zivatar le ne verhesse, se semmi ártó bogár meg
ne támadhassa.
Egy reggel, mikor felkelek, nézem a fámat, hát nincs rajta több
krinolin, csak egy, hanem épen akkor repül el róla egy sárgarigó.
Reggelire megzabált belőle a gazember kettőt. No megállj, gyere vissza!
S még azt irja a rigóról Entz, hogy férget eszik! eszik bizony azt, a
mit a féreg meghagyott.
Már most nincs több egynél. Hogy biztositsam ennek az egynek az életét?
Azt tettem, hogy egy kis sodrony-kaliczkát akasztottam a fára, abba
helyeztem el a körtét. Na ehhez már most még a madár sem fér.
Sajnálom, szerkesztő urak, ebből az egyből már önöknek nem küldhetek,
mert azt holnap leveszem a fáról, sorba adom a családom tagjainak
szagolgatni, azután három napig mindig szagolgatjuk, akkor nevem napja
lesz, annyifelé vágom, a hányan megköszöntenek, s azt mindenkinek fennen
magasztalni kell. Ez úgy lesz.
Az ám.
Az utolsó körtémet kaliczkástól ellopta az éjjel valami becsületes
ember.
Erre a féregre nem is gondoltam.
*
Most már – negyven esztendő mulva kiegészíthetem ennek a körtefának az
életirását. Most is meg van: minden évben gazdagon terem, pompás, jóizű
gyümölcsöt százával. Bizonyosan megsúghatta neki Domora, a kertek
védistennője, hogy mit irtam róla ezelőtt negyven esztendővel!
BÁLVÁNYOS VÁR A TRÓNÖRÖKÖS FŐHERCZEGI PÁRNÁL.
A «Nemzet» hasábjain jelent meg egy regényem a régi székely-magyar
világból, mely iránt (tárgyánál fogva) Rezső főherczeg érdeklődött.
Sajátkezüleg irt leveléből, miket egy iró kollegámhoz intézett, tudtam
meg, hogy óhajtaná ezt a székely történetet olvasni, a mint kapható
lesz. Annálfogva kedves kötelességemnek tartottam ezt a regényt a
megjelenése előtt magam elvinni a főherczeghez, ki azt kegyes volt ma
elfogadni, a fenséges asszony jelenlétében.
Mióta legutoljára volt szerencsém a főherczegi párral találkozni,
meglepőnek kell találnom a változást, mindkettőnek alakján, arczulatán.
Rezső főherczeg, a kinek a megjelenése pár év előtt, bármennyire
kordiális és bizalmas volt is, valami katonás levente modort tüntetett
fel, most a szivélyességnek egész addig az érzelmes fokozatáig közelít,
mely elfeledteti a trónrahivatott ifjut s a bizalmat kinálja cserébe.
Rezső főherczeg «ma» fiatalabb, mint két év előtt volt. Stefánia
főherczegnő pedig, a ki akkor egy gyermeteg menyasszony volt, ma valódi
eszményképe a nőnek. Arczáról sugárzik a boldogság.
Milyen volt az öltözete? azt nem tudom. Azt hiszem fekete, és fénytelen.
Én csak az arczát tudtam meglátni. Ilyennek festené ihletett müvész a
jobb idők reményének nemtőjét.
Fényes, nagyméltóságú úri tisztelkedők között, egyedül magam a
hétköznapi polgári ruhában, átnyujtottam a magam fegyverét, a könyvet
Magyarország egykor leendő uralkodójának, elmondva neki, hogy ez arról a
népről van irva, mely a magyar földnek legrégibb lakója, a székely, s
melyhez a főherczeg annyi szeretettel ragaszkodik, s mely azt a
szeretetet bizony megérdemli.
Ekkor azután beszéltetett magának a főherczegi pár általam a székelyföld
természeti fenséges szépségeiről, annak népéről, magas müveltségéről
igen hosszasan, élénk kedvet mutatva annak színről-színre
megismeréséhez.
Rezső főherczeg ekkor azt kérdezte tőlem, hogy ez a regény a székely
tájszólás szerint van-e irva? Én mondám ő fenségének, hogy a magyar
nyelvben nincsenek olyan idiómák, a mik irodalmi külömbséget okoznának.
«De mégis vannak egyes szavak, tájszólamok, a mik sajátságosak,» mondá
Rezső főherczeg.
Ekkor aztán be kellett vallanom, hogy biz ebben a Bálványos-várban is
sok olyan szó és mondás fordul elő, a mi még a lexikonokban sem
található, mivelhogy nekem a kor hangulatához kellett ragaszkodnom, s
mellőznöm nem csak minden idegen szót, de még az ujabbkori fogalmakat
is. Annálfogva ő fensége, mikor ezt a regényt olvasni fogja, erősen
gyakorolhatja magát az uralkodók legfőbb erényében, a türelemben. Nekem
ugyan szándékom volt ő fenségének ehez a regényhez egy extra ősmagyar
vokabulariumot mellékelni, ha egyenes felségsértésnek nem tartanám,
feltenni a magyar trónörökösről, hogy nem tud valamit, s a művemet «in
usum delphini» előkészíteni; de ha mégis akadályokra találna benne,
kegyeskedjék csak egy akkora kis Futtakit, mint a kisujjam, hozzám
küldeni, rögtön menesztem fel a szittya szótáramat.
Ezután azt kérdezte a főherczeg, hogy hányadik kötet regényem ez már?
Mondám, hogy a kétszázötvenedik. Óh, mi kedves volt az őszinte
meglepetés hangja a bájos főherczegnő ajkain erre a szóra! «Biz ezt
elolvasni is sok, nem hogy megirni.» «S ezeknek nagy része németre is le
van fordítva?» «Valami százhetven kötet.» «És francziára is?» «Valami
tizennégyféle nyelvre.» «E szerint ön korán reggeltől késő estig mindig
dolgozik?» mondá a főherczeg. «Nem én. Csupán délelőtt irok. Minden
munkámat elébb a fejemben dolgozom ki egészen, mikor már leülök azt
papirra tenni, csak a készet irom le.» «De mégis sokat kell önnek
kútforrások után járni, tanulmányozni, utazni. Azonkivül még az
országgyülésen is van feladata.» «Most már kevesebb, mint az előtt, a
szónoklatok küzdelme most már a gyakorlati feladatok megoldásának adott
helyet.» Ekkor azt kérdezte ő fensége, hogy ismerem-e Brankovich magyar
irót? «Igenis, ő fordította fenséged keleti utazásai leirását, ismerem a
művet mind a két nyelven, jól van lefordítva.» «Brankovich tehetséges
iró?» «Igenis. És hirlapszerkesztő.» «Úgy tudom, hogy szélső bali.»
«Fenséges uram, mondám, nálunk még a szélsőbal is a loyalitásnak a
mintaképe, s a mit minálunk szélbalnak neveznek, az Francziaországban
konzervativnak is megjárná. Nálunk minden párt hű és becsülésre méltó.»
«Igaz!»
Ekkor ő fensége ujra visszatért a székelyekre. Egész kedvteléssel
hallgatta, a mit felőlük beszéltem.
– Ön többször járt a Székelyföldön?
– Többször bejártam azt költői tanulmányozásból. Székely leány a
feleségem is. A képviselői mandátumot is egy székely kerületből nyertem,
a mellettem való székely kerület választotta meg Tisza Kálmánt is
képviselőnek.
Ekkor aztán beszélt a főherczeg Tisza Kálmánról.
Én sem maradtam adós a felelettel a főherczegnek, elhiheti akárki.
Azzal végezte, hogy «csak az Isten tartsa meg őt mi nekünk sokáig!»
Végül azt mondva: «igen szépen köszönöm önnek ezt a kedves ajándékot, el
fogom olvasni», szivélyesen kezet szorított velem, (szegény magyar fakó
poétával) a legszeretettebb, a legünnepeltebb trónörökös pár. Az Isten
tartsa meg őket mi nekünk sokáig!
EGY NAP ARANY JÁNOSNÁL.
Akkor még nagykőrösi professzor volt az öreg. Aztán nem is volt még
öreg. Gyulai Pál, Salamon Ferencz, Tompa Miska, Ballagi, Mentovich,
Losonczi László, én magam is, mind fiatalok voltunk, egyikünk sem
tudóstársasági tag. Szilágyi Sándor pláne még csak «vad-malacz» volt.
Az elsőt nem panaszképen, az utolsót nem gorombaságul mondom, hanem hogy
hát mivelhogy nem voltunk tudóstársasági tagok, tehát valamiféle
társaságnak csak kellett lennünk, annálfogva még Petőfi találta ki azt a
nagyon megtisztelő czimet a számunkra, hogy «vaddisznók». Degré, Lauka
nagyon jól emlékezhetnek rá, hogy ezt a czimet valódi büszkeséggel
viseltük. Arany János azonban a még akkor nagyon fiatal Szilágyi Sándort
a felserdülés (illetőleg felsüldülés) reményében egyelőre csak
«vad-malacznak» fogadta el.
Tehát egy szép őszi napon meghíttak bennünket, pestieket, a nagykőrösiek
egy kis vidám mulatságra.
Az volt ám a tanári kar! a fiastyúkban nincs annyi csillag, mint akkor
Nagy-Kőrösön volt, s egyszer a sok okos ember közül egy azt a legnagyobb
okosságot követte el, hogy örökölt valami félmilliót. Nem vonom vissza a
kifejezést, valóban elkövette ez okosságot, mert vannak emberek, a kik
bolond fővel örökölnek, de ő rászolgált a magáéra a tudományával.