kegyes volt számunkra kinyittatni azokat a termeket, a mikben az
ünnepelt uralkodó párnak átadott üdvözlőfeliratok vannak elhelyezve. Egy
negyeddel később már nem lehetett volna azokat a nagy tolongástól
leírni. Én azonban ide is magammal hoztam a zsurnalisztát s a
legnevezetesebbeket följegyeztem az elválhatlan könyvecskémbe.
A legelső helyen állanak a mieink: a magyar országgyűlés képviselőházáé,
azután jön a püspöki karé, s azután a főrendeké. Valljuk meg az igazat,
hogy ezek a legszerényebb külsejüek. Pótolja a jó szív, a mi adta.
Mert a mi utánuk következik, az valami pompa! Felírtam vagy
kilenczvenet.
A fiumei album, rubinokkal és almandinokkal kirakva.
A cseh nemesség albuma, rubinokkal és smaragdokkal s közepén ezüst
dombormű-csoportozattal.
Mindjárt mellette a szerajevoi album, a csillagos és félholdas czímerrel
zománczban.
Az alsó-ausztriai felirat nagyszerű faragott paliszander szekrényben,
ezüst ékítménynyel; fenn egy művészien alkotott szoborcsoportozat tömör
ezüstből, egy angyal két népviseletű gyermekkel.
A bécsi kereskedelmi kamara albuma, tömör ezüstlappal.
A morava felirat ezüsttáblával, a sarkain topázokkal és krysoprazokkal
kirakva.
Következnek a maltai rend, a karinthi nemesség, az osztrák püspökség,
Boczen, a németegylet mindenféle szinű: veres, fehér, fekete, zöld,
aranyos és ezüstös albumai, a mik egyszerűbbek.
Szép kiállítása van az alsó-ausztriai városok albumának miniatur
porczellánfestményekkel.
Azután jön a cseh jegyzői kar albuma, arany táblával; a prágai gazdasági
egyesület, a Görz és Gradiskai album.
Ekkor látunk csak egy, a mienkhez hasonló hengeralakú tokot, a miből
Alsó-Ausztria fölirata van kigöngyölítve, csakhogy ez arany-abroncsokkal
van ékítve.
A horvát-szlavon album ezüst-táblával.
Következik a bécsi ünnepély-bizottság nagyszerü medaillonja ezüstből,
Budapest város arany-medaillonja mellett. Amaz művészibb kivitelű.
Igen szép szekrény a tüzkármentő társulatok feliratáé ébenfából, ezüst
ékítéssel, szoborművekkel.
Megint jön egy ezüst-henger, a styriai.
Azután a budapesti album, Zágráb albuma, drágakövekkel, a krakkói
egyetemé, a sziléziai ezüstlappal, a a troppaui, szintén olyan, a
brünni, olmüczi, morva, salzburgi ezüst-aranynyal, a felső-ausztriai
ezüst; azután ismét egy remekmű.
A linczi album, melynek lapja egyetlen fafaragvány, művészi vésmunka.
Czernovicz város albuma ezüstlappal.
Prága város albuma fafaragványú borítékkal.
A bécsi urakházáé, aranyszegletű bársonytok. Krajna, fekete, aranynyal.
Adelsburg, Zára, Grácz, Krakkó albumai.
Itt megragadja a figyelmet a pápa két ajándéka. Az egyik saját arczképe,
Szoldatics hazánkfiától festve, a másik pedig egy régi remekmű: mozaik
kép, a «madonna del grand duca e del viaggio», a hajdani toskanai
nagyherczeg tulajdona, ki azt minden útján magával hordta s mindig
szobájában tartá, az eredetije Rafael műve a palazzo Pittiben.
Azután jön a horvát-szlavon szekrény.
Majd a lembergi album ragadja meg figyelmünket, melynek lapján művészi
festményben van föltüntetve Galiczia egész néptypusa: elől három szép
parasztleány, oldalt parasztok, egy nemes úr s (fatális véletlen) a
nemes úr háta mögött a zsidó, a háttérben várak, lengyel és ruthén
templomok, Koszak Gyula festménye. A szekrénytok ébenfa.
Azután megint dalmata, ausztriai, s egy sereg cseh album, míg ismét
megállít bennünket egy ismerős: a berlini magyar-egylet igen izléses
albuma, közepén ezüstpaizsra írva a magyar hódolat.
Az Enns alatti hódoló felirat szekrénye fehér elefántcsontból.
Azután Tyrolé ébenfából és puszpángból, csupa faragvány, minden ércz
nélkül. Ezzel ellentétben Bécs városáé, tiszta ezüstből áttört mű,
miniatur zománczfestményekkel.
A Währingi album ezüstangyalok domborműveivel, s ismét egy bécsi album
elefántcsontból, miniatur-festményekkel, az osztrák Lloyd-társulaté
miniatureökkel porczellánon, s a legegyszerűbb: a hadastyánoké; a
tornaegyesületé korállékítéssel, Ischlé fafaragványokkal, Trieszté
aranysarkakkal, s Dél-Tyrolé rámában s a sorrendbe elhelyezve Ebensee és
még egy csoport minden tok és album nélkül. (Azt hiszem, ezek is ép oly
drágák, mint a smaragddal kirakottak.) Egy terem közepén pedig áll az
Alpes-egylet virágasztala, virító havasi virágokkal elmésen földiszítve.
Mire ezeket végignézve, a termekbe visszatértem, már nem lehetett
mozdulni a vendégtömegtől. És már akkor a trónterem is nyitva volt. Egy
a budai várlak trónterméhez hosszaságra hasonló, de szélességre két
akkora oszlopzatos csarnok, a háttérben feldiszítve gyönyörű virág
csoportozatokkal. Két ölnyi magas arabesk, kaméliák, rhododendronok,
ritka szép daturák, aphelandrák, jazminok, mind tele virággal, fehér,
piros, zöld; egész erdő. Mind a mi szineink. A virágok a mi szineinket
hordják, ezt nem csinálhatja utánunk a német!
És hozzá ez a tarka mozaik, csupa férfiakból. Legtöbb a lengyel és a
legfényűzőbb is. Bárha R..cs képviselő kollegámnak a mente-kötője is
tizennégy ezer forintot képvisel; de Cs...y herczeg gyémánt solitair
gombjait félmillióra becsülhetni. S a tömérdek katonai egyenruha,
vegyítve a maltai lovagok lángpiros és arany, s a német rend lovagjai
fehér ezüstjelmezeivel, a püspökök violaszín talárjaival, a diplomaták
aranyhímzésű öltönyeivel, a mik közül egy sajátszerű pár válik ki a
szemlélő előtt. Elválhatatlanok ők, pedig ellentétek. A szerajevói
polgármester és a főpap. Amaz mohamedán, feje körül a hét rőf halotti
lepel turbánná tekerve, ó-török kaftánban, emez francziskánus főnök,
durva szőr csuhában, török fezzel a fején, magyaros bajuszszal az ajka
fölött.
A teremben a hány gyertya, annyi ember melegíti egymást. Afrikai hőség
van. Végre lehetetlen tovább mozdulni többé s még valakit látni, a
hozzánk szorítottakon kivül. A véletlen egy régi ismerőssel zár össze;
regényíró és zsurnaliszta kollega, tele érdemrendekkel a keble. Ez
mindenkinek a nevét sorban meg tudja mondani. Csak hogy én meg azt
sorban mind el tudom felejteni.
Végtére is akármilyen fényes társaság legyen is, ha csupa férfiakból
áll, szomorú társaság az. Czifra virágedény virág nélkül. S a hőség kezd
Nabukodonozor kemenczéjével vetekedni. Itt-ott kezd egy-egy titkos
sohajtás hangzani: «buffet!»
Most végre megkondul a jelt adó kamarásbot: az uralkodó pár jön a belső
termekből, hol a diplomatákat, püspököket és a hölgykoszorút fogadta; a
három elemet, a mi a világot kormányozza. A férfi tengerben egy kis
meder nyilik, a melyen átkigyózhat az ember faj szebbik neme (nem a
püspököket értem) s ez, mint az Amazon folyamról írják, hogy még a
tengerbe ömölve is messze megtartja a kék szinét, igy vonul keresztül a
tarka tömegen, csupa fehér és halavány színü öltöny; keresztül a
tróntermen, s végig az albumok termein s onnan megint vissza.
A fényes menet elején a felséges uralkodó pár, a király olyan könnyű,
délczeg léptekkel, mintha még most is főhadnagy volna, s a királyné
«nilus-szín» öltönyében, virágokkal és gyémántokkal ékítve, oly szendén,
mint menyasszony korában, s utánuk valamennyi osztrák-magyar főherczeg
és főherczegnő, az öregektől kezdve a tizenkét évesekig és az
oldalrokonság nagy számú csoportja. Itt senkivel sem állnak meg
beszélni.
Az én érdemrenddús német kollegám kezdi csábító szavakkal rajzolni
előttem a buffet mahomedi paradicsomának gyönyörűségeit. Én nem állhatok
ellent; azt hiszem, hogy nagyon jól tudja itt a járást, ő legjobban
elvezet. Hiszen nem mondhatom, hogy nem jó helyre vezetett volna. Nagyon
is eltalálta. Nyolcz egymásból folyó szoba volt csupa udvarhölgyekkel
tele, a kik ott már vacsorához letelepültek. Egy festői kétségbeejtő
látvány. Tengere a selyemnek, fellegei a csipkének, tejútja a gyöngynek
és gyémántnak s örvénye a szépségnek! A monarchia előkelő világának
minden szépsége és nevezetessége együtt, kép csupa fényből, minden
árnyék nélkül. S nekünk ezen a tengeren kellett végig eveznünk. A
nyolczadik szobában aztán tudtunkra adták, hogy az átjárás el van zárva
a férfi-buffethez, vissza kell fordulnunk s még egyszer átvitorlázni
ezeken a tündérgrottákon, a mik egy más világ lakóinak szolgálnak
rejtekül.
Soha boszúságért ennyi hálával nem tartoztam valakinek, mint úttévesztő
vezetőmnek!
Végre aztán a végtől-végig gobelinekkel rakott korridorokon keresztül (a
miket egyedül irigyelt a császári Burgtól a czár) eljutunk a hajdani
álarczos bálok termeit képező redouteba, a hol a férfiak étkező helye
van berendezve, s van szerencsénk Simonyi Ernőt Schmerling lovaggal egy
asztalnál pezsgőzni látni, a kik közül az első azzal teszi magát
ismeretlenné, hogy egy szót sem szól, az utóbbi pedig veres admirali
egyenruhát visel; s kérdezősködésünkre, hogy vajjon a paragrafustengeren
folytatott tengeri ütközetek emlékére hordozza-e azt? azt a választ
kapjuk, hogy ez bizony a prágai lövészegyesület ezredesi egyenruhája.
Végre a magyar miniszterek is megjelennek, az elmaradhatlan bosnyák
kérdés kiséretében; s nem sokára élő szemeivel meggyőződhetik a világ,
hogy a bosnyák mahomedánok megeszik a sonkát s megiszszák a pezsgőt, és
így a pacifikáczió tökéletes; a mi felől mi soha sem kételkedtünk.
Aztán sietünk haza s a mit a mai gyönyörnap után (a mi fölér egy ütközet
fáradalmaival) kivánunk a felséges uralkodó párnak, az legelső sorban:
«nyugodalmas jó éjszakát.»
AZ UDVARI BÁLRÓL.
Míg a nagy márványteremben a tűzvérű fiatalság járta a czigányzene
mellett az andalgót és a friss magyart (hibásan csárdást), az alatt a
királyné, a főherczegnékkel és udvarhölgyeivel félrevonult a «fehér
terem»-nek hivott palota-osztályba theázni. A tánczteremben kizárólag a
hölgyvendégeket fogadta. Nehány férfi vendég figyelmeztetve lőn, hogy
keresse föl a fehér termet, ő felsége theázás után ott fogadja el őket;
azok között volt Tisza Kálmán, Tisza Lajos, gróf Nádasdy Ferencz,
Bánffy, a tánczrendező és Jókai Mór. A királynő a jelenlevők
mindegyikével hosszasabban beszélgetett, – kizárólag magyarul, – Jókai
Mórt azzal szólítá meg, hogy «nagyon régen nem láttam önt», mire
önkénytelen volt az író válasza: «nekem pedig úgy tetszik, fölségedet
látva, mintha az évek visszafelé folynának; fölséged arczán népeinek
imája látszik, a kik örök fiatalságot könyörögnek az égtől.» (A királyné
valóban elragadó, bájos jelenség volt mai nap, délczeg, de ideges
termetével, azzal a leányos mosolylyal arczán, azzal a hasonlatnélküli
ragyogással szemeiben.) A királynő arról tudakozódott, hogy micsoda
művön dolgozik J. most? – mire a kérdezett elmondá, hogy egy új
regényének a tárgya az Endre királyunk vezérelte keresztes hadjárat a
szent földön. Ennek a folyamatján a Thábor hegyének a történetét is
adnia kell, mely hegy háromszáz évenkint egészen átváltozott, más
emberek, más istenek lakhelye lett, s azokkal együtt más növényzet is
diszlett rajta, míg a mostani alakja pusztaság, rom és bozót, Istentől,
embertől megfosztott magány; a milyennek azt Rezső főherczeg útleirása
rajzolja, a mit a regényiró kénytelen volt szóról-szóra átvenni,
hivatkozással. A királyné azután kérdezte tőle, hogy a nyarat hol szokta
tölteni? – Füreden. És akkor elmondatta magának a Balaton és vidéke
szépségeit; érdekelten kérdezősködve a részletek felől: milyen meleg
szokott lenni a Balaton vize? egészséges-e a lég? a vidék? S fölemlíté,
hogy egyszer neki is ajánlották, hogy töltsön ott egy fürdő évadot, de
akkor ez elmaradt. – Talán bekövetkezik még! «Ha a fölséges asszony
meglátná egyszer a Balatont, úgy megszeretné, hogy mindig visszatérne
hozzá.» – «De mikor Gödöllő is olyan szép!» – mondá a királyné, s egész
elragadtatással beszélt a gödöllői szemptemberi napok gyönyörűségéről,
mennyire szeret az ottani várkastélyban tartózkodni, a minél csak a
budai királyi lak kedvesebb. – «Kár, hogy olyan szűk» – mondá J. – «Hogy
volna szűk, mikor itt van az a gyönyörű várkert a tövében; a mihez
hasonló semmi királyi palotának nincsen; itt örökké szabadnak érzi magát
az ember. S hát még ez a fölséges kilátás, a mi még nagyszerübb a
Gellért ormáról!» A királyné több ízben fel szokott sétálni a Gellértre
gyalog s onnan gyönyörködik a felségesen elterülő alföldi róna látképén
és az ifjú főváros palotasorain. Ezek az ő mosolygását ragyogják vissza.
Mennyit köszönhet ennek a szívnek minden, a mi másfél évtized óta e
látkör alatt kiemelkedett! «A viszontlátásig!» ezzel a szóval bocsátá el
a királyné az írót.
A szomszéd teremben egy udvarhölgy, a ki legtöbbet élt a királyné
környezetében, megismerteté az írót az uralkodónő életrendszerével.
Talán húsz év előtt a királyné olyan nagy beteg volt, hogy az orvosok
már lemondtak az életéről, ekkor egy régi öreg bajor orvosa, családjának
házi barátja, jött oda hozzá. S azt mondá: dobjon ki a felség minden
orvosságot az ablakon; tiltsa ki az orvosokat a házából, hisz azok ölik
meg; kezdjen új életrendet: menjen a szabad levegőre, lovagoljon és
gyalogoljon jó időben, rossz időben, attól meggyógyul. A királyné
rászánta magát a heroikus kurára s ime a veszedelmes kórtünetek
egyszerre elmultak, egészségesebb lett, mint valaha volt. Attól az
időtől fogva változás nélkül követi ezt az életrendet: az a paripái lába
alatt dobogó avar az ő orvosa, a szabad levegő a gyógyszertára, a
merész, fáradságos testmozgás az a csodaelixir, mely arczának hajadoni
zománczot, tagjainak aczélerőt kölcsönöz; keveset eszik s csak húsfélét,
este kilencz órakor már aludni megy s reggel hét órakor már künn van a
fák alatt, télen, nyáron, jó időben és esőben. Azért, a kik a magyar
királynénak hosszú életet s egészséget imádkoznak, ne sajnálják tőle ezt
az egyetlen ártatlan gyönyört, mely az ő életének és egészségének titka.
A fehér terem második osztályában a koronaörökösné, Stefánia
főherczegasszony, szintén kegyes szavakat váltott a magyar íróval, kinek
már akkor Rezső főherczeg elmondá, hogy nem sokára Damaskusba fognak
utazni; a beszélgetés leginkább ez út körül forgott; aztán áttért a
mostani udvari bálra, melyre a főherczegnő megjegyzé, hogy valóban
meglepő az az összhangzatos pompa, a mit a magyar díszruhák festői
változatossága kölcsönöz ennek a tánczvigalomnak. Az író sem tagadhatta
meg magától, hogy ennyi tömegben csoportosult női és leventei délczeg
szépség láttára, költői lelkesülésében e szókra ne fakadjon: «Bizony
fenséges asszonyom, ezt nem csinálja utánunk Bécs!» A fenséges asszony
mosolygott rá; talán meg is bocsátott érte.
A TRÓNÖRÖKÖS PÁR ELFOGADÁSI NAPJA BUDAVÁRÁBAN.
Ezerhatszáz ember volt együtt a nagy trónteremben. Az ország küldöttei
minden megyéből, városból, főpapok, aristokráczia, tekintélyek,
népszószólói; ész, birtok, befolyás; a nemzet szinének, javának
válogatottai egybegyűjtve. Nubiai forróság az atmosferában. Az ember nem
lett volna meglepetve, ha, a kiket bemenni látott fehéren, kijövet
szerecseneknek látta volna.
E sorok írójának kedvezett a gondviselés. Csak két deputáczióba voltam
hivatalos, az egyik a fővárosi képviseleté, a másik a magyar tudományos
akadémiáé. Mind a kettőnek külön fogadtatás volt rendelve, az elsőnek az
általános fogadások elején, a másiknak a végén, nyájas, hűs, európai
éghajlatú termekben. Holtig magasztalója leszek ezentúl minden
udvarmesteri hivatalnak.
A magas elfogadási ünnepély a fővárosi küldöttséggel nyittatott meg. A
melléktermeken keresztűl körüljártuk a nagy tróntermet, s az attól
harmadik teremben délfelől lettünk felállítva félkörben, oldalvást az
asztal, melyre a főváros ajándéka, a hazai ötvösművészet remekműve, volt
elhelyezve. A tulsó oldalon a zágrábi küldöttség foglalt helyet, szintén
elhelyezve egy asztalon magával hozott ajándékát, egy kövekkel kirakott
arany diadémot. Mi csak egy mentekötőre gondoltunk: a zágrábiak koronán
alúl nem vágyódnak.
Tisztelet mind a kettőnek!
Rövid várakozás után hangzottak a pálczikárok koppantásai, s a kétfelé
nyilt szárnyajtókon keresztűl előlebegett a várt tünemény.
Valóban tünemény volt, ifjú férje karján, a költők álma megelevenülten;
karcsú tündértermetén az ősmagyar hölgyviselet: fekete bársony vállfűző,
arany csipkékkel, elől szélesen kifűzve gyöngysorokkal, rózsaszín
csokros ujakkal, hasonló halvány rózsaszín öltöny hullámzik alá, hosszan
utána arany csipkézettel, szőke göndörfürtös fején fejedelmi pompával
eszményített magyar főkötő, az elmaradhatlan csokorral a tetején. A
gyöngysorok fényüket veszítik keble hevétől, s a hova kék szemeinek
sugara tekint, öröm tavaszodik minden arczon. Egész tekintetében
elragadó bűbáj, rózsa arczán boldogságtól ragyogó mosoly, őszinte tiszta
kék szemeiben egy szeretetteljes fenkölt lélek kisugárzása. Finom ajkait
még eddig csak mosolyogni láttuk. – Az is sokat mondó volt. – De hát
mikor megnyiltak, mikor az a mi édes nyelvünk szózata kezdett elzengeni
rólok! Mit mondott? szép volt-e? azt másutt olvassátok, én csak azt
tudom, hogy hogyan mondta. Mintha minden szava a sziven keresztűl jött
volna, mintha mindig közöttünk élt volna, mintha semmi más nyelvet nem
ismerne a mienken kívül: a közvetlen érzés melege érzett egész beszédén.
Azt hiszem, oly száraz vagyok már, hogy semmi meg nem olvaszt, s csak
akkor kezdtem megbocsátani áruló könyjeimnek, mikor azt láttam, hogy az
a többi férfialak is mind a szemeit törülgeti e szavak után. József
nádor unokája tudja azt, hogy őt itt mily mélységesen szeretik. És
Rudolf trónörökös tudja azt, hogy ez a mélység tele van azzal a mesés
kincscsel, a mi annál több lesz, mentől többet vesznek fel belőle!
Az üdvözlések után következett a fővárosi ajándék átadása.
A minden nemzeti dicsekvés nélkül remeknek mondható ékszer-csoport
valóban meglepé a trónörökös-párt.
Stefánia főherczegnő igazán nőies, gyermeteg kiváncsisággal vizsgálta
össze annak egyes darabjait, kiszedette a mentelánczot belőle s
megmagyaráztatta magának, hogy azt hogyan kell viselni; nem titkolta el
örömét, forróan köszönte, kedves ajándékul fogadta.
Harsányúl, kitörően éljenzett a főváros; nekem összeszorította valami a
torkomat.
Azzal átléptek a mellékterembe, s onnan a trónterembe.
«Isten vezessen!» suttogám magamban. «Mert ez bizony nagy és nehéz út
lesz. Itt még csak a főváros volt: most következik az egész ország. Mi
még csak pohárral töltöttük elétek az üdvözlő nemzet szeretetét; ott
tengerszámra találjátok azt fel s azon vitorlázni lehet!»
Nincsen ott sorfal, emberspalier, nincs kikerített cercle: egy
megmozdíthatlan embertömeg az egész, fő fő mellett; nincsenek
rendcsináló kamarások, nincs etikettre figyelmeztető udvarmester, egy
miniszterelnök és egy zászlós úr az egész kiséret, mely útat vág az
élőbirodalmon keresztül a trónörökös-párnak s a három kisérő
udvar-hölgynek, akkora útat, a mekkorát az önkényt szétváló férfikeblek
nyitnak jöttük elé; összezáródva előttük, utánuk.
Én kívül maradok; – odabenn a trónteremben semmi hivatalom; – várom itt
biztos menedékben a szállingozó akadémikusokat s azalatt számítgatom
magamban a helyenkint fel-felhangzó éljenzés topografiájából: «most
odafenn járnak Zemplénben… most a Tiszavölgyi vármegyékbe jutottak el…
most útaznak a szép Erdélyen át… azután fel a Dunamentén:… már
visszafelé jönnek; itt vannak ismét a határon…» Egy udvari inas, a kinek
a szárnyajtót felnyitni hivatása, a kulcslyukon keresztül figyeli, hogy
itt-e a percz az ajtónyitásra? – Sohse nézd barátom… Meghallod te azt
majd mindjárt arról a nagy szóról, a mi következni fog.
Másfél óra telt el ez idő alatt.
Előbb egy szép gyermekarczú fiatal kamarás jött ki az ajtón, olyan
hevülten, mint a ki a csatából érkezett meg, jelentve, hogy vége van a
körjáratnak, s azzal szétnyiltak az ajtók.
Dehogy volt még vége. Az ajtóban is körülfogták a főherczegi párt még
újabb csoportok, azok között régi ismerősök, a kikkel meg kellett állani
beszélgetni, feleségét bemutatni, kezeiket megszorítani; a hány lépés,
kétannyi kézszorítás, még egymás vállán keresztül is, és benn a teremben
a falrengető éljen s ezernyi sastollas kócsagos kalpag lobogtatása… Épen
úgy, mint akár csak egy képviselőválasztási gyűlésen, a hol a «tisztelt
jelölt» egyhangú megválasztatása kétségtelen.
Végre kilépnek ismét a csendes, hűs terembe, a hol, hogy még hűsebb
legyen, tizenkét akadémikus áll félkörben, magas megérkezésükre várva.
A királyfi arcza most is ragyog a mosolytól; de valóban a verítéktől is.
– Hódító hadjárat nem jár a nélkül – s ez az volt. – Ha még ő fensége
egykori uralkodása alatt is lesz háború, a mitől őrizzen Isten, s annak
a döntő csatájából diadalmasan fog visszatérni, a mit adjon az Isten!
hiszem, hogy akkor is vissza fog emlékezni, hogy a május 19-iki
diadalnap még ennél is melegebb volt.
Hanem a trónörökösné arczán meg sem látszott a fáradság, oly szelíd, oly
derült, oly elbájoló volt, mint a nagy «tűzpróba» előtt.
És itt következett a mai nap legnevezetesebb, legmagasztosabb jelenete.
Több, nagyobb mindannál, a mi a nagy teremben végbement.
A magyar tudományos akadémia elnöke, átadva üdvözletét a magas
trónörökös párnak, elmondá azután, hogy ez a magyar tudományos társaság
a trónörököst, mint tudóst, mint írót, a tudományok emberét
megválasztotta tiszteletbeli tagjának, s fölkéri ezennel, hogy dicsőítse
meg jelenlétével a hazai intézetnek félszázados örömünnepét, mely
ittléte alatt fog megtartatni.
A trónörökös válaszát el kell olvasni, mit e felhívásra adott. Egy szó
ne legyen ahhoz hozzáadva, ne legyen belőle kifeledve. Elfogadta a
meghívást, megköszönte a megválasztatást, büszke reá, hogy a magyar
tudományos akadémiának megválasztott tagja lehet, s megigérte, hogy az
örömünnepi gyűlésre eljövend.
S ez volt a mai nap hallott nyilatkozatok legnevezetesebbike.
Ti uraim, a nemzet képviselői üdvözöltétek őt, mint egykor leendő atyját
hazánknak, mi üdvözöltük őt, mint addig is e nemzet kebeléhez tartozó
testvért, s ő azt viszonzá, hogy büszkén fogja viselni addig is a
polgárkoszorút, mit számára polgárérdem szerzett. – S a «honpolgár»
lehet legalsó czím, de a többi mind ezen nyugszik… Nagyot gondolunk
utána, s elfeledünk éljenezni, a szó kevés ide…
FOGADALMI TEMPLOMFELSZENTELÉS ÉS SZINHÁZI DISZELŐADÁS.
A bécsi lapok kivétel nélkül mind a tegnapelőtti főpróbákról
tudósítanak: magán az ünnepélyen egynek sem volt szemmel látó
képviselője jelen.
És bizony ez nagy hiba. Mert azon, hogy Haydn miséje hogy lett
elénekelve? a néptánczok hogy lettek eljárva? nincs mit megörökíteni; ez
csak a háttér: az ünnepély maga az, a minek az összbenyomása és egyes
momentumai olyanok, a minőket egy negyed-század csak egyszer hoz a
szemlélő elé s a mik érdemesek rá, hogy egy író, egy költő fantáziájával
versenyt fussanak s azt kifáraszszák.
Hanem hát az udvarmesteri hivatal nem hívhat meg ilyen ünnepélyekre
másokat, mint a kik udvarképesek. Még a kiknek ezen czím alatt voltak is
jogos igényeik, úgy hallom, hogy valami háromszázan lettek
visszautasítva a diszelőadásból. Van apprehenzió! Csakhogy háromszáz
aranykulcsosnak a lármája mind együtt sem ád olyan nagy hangot, mint
három ujságiróé.
Ezen segíteni lehetne. Hogyan? Hát csak úgy, a hogy mi segítettünk
magunkon. Minden párt beválasztotta a hirlapíróit a képviselőházba s
ezáltal azok előtt egyszerre megnyiltak az udvari szárnyajtók.
Megfoghatatlan, hogy a cizlajtáni képviselőházban egyetlen egy
lapszerkesztő sem foglal helyet. A pártok hanyagolják-e el a
hirlapírókat, vagy a hirlapírók a pártjukat, vagy mind a ketten egymást?
Az eredmény az, hogy a napi sajtó épen ott nem lehet jelen, a hol valami
egyéb is volna leírni való, mint a puszta ceremonielle, a szabályra
kimért egymásután következése a programm számainak, a konvencionátus
nyilatkozatok és válaszok, s divatlapszerű leírása a toiletteknek.