mit Ristorinál legtöbben bámultak: a meghalás szkénáját, még pedig
Ristorinál is hívebben, mert nem is ébred fel utána, akárhogy
kiáltoznának is neki fuorát: akkor a hű sorsosok ismét családgyülést
tartanak, ha a megholt nem hagyott maga után semmit, eltemetik saját
költségükön, gyász-éneklők, zenészek, halotti kíséret, mind kitelik
saját népségükből; s az elhunyt jelesnek, kiről elfeledkezett a világ, a
mint letünt a világot ábrázoló deszkákról, ismét az ő áldozataik
gyüjteménye emel szerény temetői szobrot, mint emelt legközelebb Bartha
emlékének, nem kéregetve idegen földön, nem dicsekedve vele idegenek
előtt.
Mindezeket pedig nem ok nélkül jegyezgettem fel: óhajtanám, hogy mások
is megértsék. A szinészek közt uralkodó társas szellem, szives kedély,
közérzület példája vajha irodalmi köreinkre is lenne hatással; a hol
élünk, mint a széthullott kéve, kiki önmagának; három ember nem jön
össze, a ki egymásnak igaz barátja volna, s ha kiki önmagát nem szeretné
nagyon, elmondhatná, hogy senki sem szereti. Mi nem szeretjük azt, a
kinek jó dolga van köztünk; elfeledjük azt, a kinek rosszúl megy a
sorsa; a kisebb gyülöli az erősebbet, a nagyobb megveti a gyöngét, építi
a chinai falat minden osztály maga körül, s nem bocsát magához és nem
közeledik; még az elhunyt dicsőbb pályatársak magasztalásában is
kevesebb a holtak iránti kegyelet, mint az élőknek tett szemrehányás;
pedig bizony ránk is illik a költő mondása: «Ha ölnyi téren hírem és
magam bőven tanyázunk, mért e hosszas út?…»
TÖKÖLI EMLÉKÜNNEP ÚJVIDÉKEN.
(Augusztus 29-én.)
E század első felében egy tehetős szerb úr minden vagyonát nemzete
boldogítására hagyományozta.
Neve Tököli Sebő, a néphagyomány szerint ivadéka dicső emlékű
szerencsétlen fejedelmünknek, kinek hamvai Iz-Nikmid temetőjében
nyugszanak: oly idegen földben!
Tököli Sebő alapítványából támadt a pesti szerb növelde és a Maticza
Szerbszka irodalmi intézet; ezeknek köszöni első kézből a magyarországi
szerb nép értelmisége kifejlődését.
Ugyan e Tököli Sebő, ki egy magyar kivándorolt ivadéka, mint
«bevándorló» jött be egykor «édes hazájába»; nem feledkezett meg a
kötelességekről, melyek a hon irányában a «fogadott fiút» is kötelezik;
több hagyományai között a debreczeni reformált tanodánál, s a magyar
tudományos akadémiánál is örökíté nevét alapítványaiban; ez utóbbinak
két ezer pengőt hagyván.
És hagyott mind a két testvérnépnek egy minden kincsnél drágább intést,
melyet jó lesz ereklyeként tartogatnunk; a midőn azt mondá, hogy e két
nemes népnek csak a művelődésben szabad egymással versenyezni, s
magyarnak és szerbnek csak segélyre, de tusára nem nyújtani ki kezét. –
Vajha sohase lennének szavai elfeledve!
Ez évben a boldogemlékű honfi halálának napját nagy ünnepélylyel
szentelé meg a szerb értelmiség Újvidéken, s erre a Maticza Szerbszka
egylete által a magyar tudományos akadémia is meghivatott, mely
meghivást annyival nagyobb készséggel fogadá, minthogy az akadémia is
megdicsőült hagyományosai közé tartozik.
A küldöttség elnöke, báró Eötvös megbetegedvén, nála nélkül
kényszerültünk útnak indúlni, az akadémia részéről hárman: Toldy
Ferencz, báró Podmaniczky Frigyes és én; a hazai sajtót Urházy György
képviselte.
A gőzös Pestről is nagyszámú vendéget vitt már magával, kik a
Tököli-ünnepélyre szándékoztak, e szám azonban éjfélig egész
logarithmussá nőtt, a midőn minden állomásról érkező szerb küldöttségek
a hajó minden lakható részét megtölték.
Ott voltak a szerb nép nevezetességei minden politikai szinezetben, a
kik Bécs, Pest, vagy Belgrád felé fordulva szoktak elaludni és
fölébredni.
Ott találkozánk Csernovics Péterrel és Stratimirovics tábornokkal. Hogy
Csernovicsnak nem kell a keresztnevén kívül egyéb czímet adnom, az az ő
érdeme.
Az egyik asztalnál egy bécsi, egy prágai és egy ujvidéki úr vitáztak
azon, hogy melyik leend a kettő közül a szerb vajda? A kérdés így volt
felállítva: vagy a bécsi kormány kandidál s a szerb közönség választ a
nevek közül, vagy a szerb kongresszus kandidál s a bécsi kormány választ
azokból vajdát. Igen sajnálom, hogy e humorisztikus ötlettől meg kell
fosztanom élczlapjainkat.
Mi pedig azalatt a hajó farában vitatkoztunk azokról, a mik jönni
fognak. – A tábornok igen nyájas, közlékeny ember: ha úgy kezünkben
volna hatalom és tehetség, a hogy nincs, nem mondom, hogy nagyon meg ne
férhetnénk egymással.
Csernovics nyilt, egyenes, mindenen keresztültörő jellemét mindenki
ismeri, s ez az, mi a szerb köznép előtt annyi varázszsal bir. Az elmult
kongresszus alkalmával, midőn a városba megérkezett, a csajkások
csoportostul fogták körül s hangosan üdvözlék: «Mit ér az üdvözlés», –
mondá Cs., – «ha nem látom várostokban lobogni a magyar zászlót?» –
«Kitűznők, de tiltva van», felelének azok. – «Akkor bocsássatok, ti nem
vagytok szerbek, a mit a szerb szivében jónak hisz, az megcselekszi, s
nem kérdi, mi lesz azután?» Ezzel ott hagyta őket s később fölment Ph.
tábornokhoz, ki ott királyi biztos volt. Panaszlá, hogy a magyar nemzeti
zászló kitűzése tiltva van. – «A katonai végvidék nem Magyarország,
felelt a tábornok, az osztrák tartomány.» – «Pedig én mégis azt hiszem,
hogy ki van tűzve valahol a nemzeti zászló.» – «Azt nem merné
megpróbálni senki.» – «Én mernék rá fogadni.» Fogadtak s azzal az
ablakhoz léptek, és ime már akkor ott lobogott a palota előtt a piacz
közepén levő kút fölött a magyar nemzeti zászló. A tábornok elébb
haragudni akart, azután elmosolyodott; «legyen tehát ott az «ön»
kedveért.» – E vonás is eléggé jellemzi azon viszonyt, mely Cs. és a
szerb nép között fűződik.
Késő estig elvitatkoztak közügyeink felől; végre Cs. féltréfával azt
mondá a tábornoknak: – «Fogadok kétszeres tétbe, hogy ön be fog menni a
Reichsrathba.» – «Én meg abba, hogy ön megy be.» – «Ez ellen pedig
százat teszek egyre.» – A csipős esti szél átjárt bennünket, a tábornok
fogfájásról panaszkodott, melyet semmi szer sem bír gyökeresen
meggyógyítani. – «Rossz fog ellen hilft kein octroy, tábornok úr,
mondám, – csak Gewaltmassregeln.» – «Igaza van: no arra fogadok is, hogy
ez a fogam nem megy be a Reichsrathba!»
De vajjon a többi bemegy-e?
Éjfél után három órakor érkezett meg Ujvidékre a vendégekkel túltömött
hajó. Az ünnepély rendezői ott vártak bennünket; egy zenekar felváltva a
szerb néphymnust s a Rákóczy-indulót hangoztatá a kiszálláskor.
De túldörgé a zenét a lelkesült «zsivió» és «éljen» kiáltás, mely
felriadt, midőn Csernovicsot megpillantá a nép. Képzelhetni azok
ragaszkodását, kik egész éjszakán át ott vártak a parton a szokottnál
két órával később érkező hajóra, hogy legnépszerűbb emberüknek egy
éljent kiálthassanak.
A Pestről jött küldöttség tagjait kocsikkal várták és vitték
szállásaikra; csupán Cs. nem jutott hozzá, hogy kocsira üljön, mert őt a
lelkesült nép körülfogta, s úgy kisérte zeneszóval szállásáig; – én már
rég ágyamban feküdtem, míg odakünn folyvást hangzott a «zsivió» és a
szerb hymnusz zenéje.
Szállásra a város egyik legtiszteltebb férfiához, a szerb nép kitünő
jogtudósához Hadzics úrhoz jutottam, ki hat évig lakván Belgrádon, a
szerb nemzet törvénykönyvének kidolgozásával örökíté nevét. Deák
Ferencz, mint igazságügyminiszter, osztály-főnökséggel kinálta meg s b.
Eötvösnek is régi ismerője.
Mindenki nagyon sajnálta, hogy Eötvös nem jöhetett el, ő rá különösen
vártak.
Mindenki emlegette őt, mint a nemzetiségi határozat volt szerkesztőjét,
s szerette volna őt bővebben felvilágosítani, mert e határozattal –
Ujvidéken legalább – nincsenek megelégedve.
Most szóljunk az ünnepélyről.
Ujvidék egy szépen emelkedő város, mely a forradalom alatt elpusztult;
mint tudjuk, a bán innen akarta megostromolni Péterváradot, s a várból
halomra lőtték. Azóta hamvaiból újra emelkedék s főutczája kétemeletes
házsoraival bármely metropolisnak díszére válnék; igaz ugyan, hogy még a
külső utczák nagy része most is romban hever, s a város egy kerek millió
adóssággal bír.
Tizenhatezernyi lakosának mintegy fele szerb, s ez a tehetősebb része; a
többi katholikus s mindkét protestáns, azok közt az ezeren felül haladó
református atyafiak a legszegényebbek, még szentegyházat sem voltak
képesek eddigelé építtetni, a mivel a legkisebb református falucska is
bír, s el kell csenevészniök, ha hitsorsosaik buzgalma nem segít inséges
állapotukon.
Kilencz órakor indultunk az óhitüek templomába, ott találkozánk még
Ignjátovics és Branovacsky képviselő társainkkal, ismerős arczaik amaz
emlékezetes múzeumi napokból, mint rokonaik képei tüntek elénk. Mégsem
egészen idegen helyen járunk!
Épen tizenkét óráig tartott a szent mise, és a megdicsőültérti
gyászáldozat; a lithurgia szent énekeit, miknek búskomor dallama
szüntelen a szerb népdalok és hősköltemények melodiáira emlékeztet, egy
gyermekhang által énekelt hosszú ábrándos dal végezé, melynek bár
szavait nem érthetők, de panaszló, búsongó menete mindvégig meghatóan
bilincselé le figyelmünket, míg a szerbek elragadtatva hallgatták azt.
A templomból a városház udvarára tért az ünnepély, mely szerb nemzeti
szinekkel volt feldiszítve, egy fülkében Tököli Sebő olajba festett
arczképe állt, s az arczkép előtt éneklék a néphymnuszt, szavaltak
költeményeket s végül Szubotics szerémi alispán tartott beszédet a
szerbek s magyarok közti egyetértésről. Egy püspök, a péterváradi
kormányzó-tábornok s néhány magyar díszruhás földesúr, Aradváros
küldöttei, élükön Török Gábor polgárnagygyal, képezék velünk együtt a
páholyok közönségét, míg az udvarra nyiló ablakokat Ujvidék szépei
foglalták el.
Két órakor 150 terítékű lakoma tartatott, melynek igen érdekes toasztjai
közül a legtöbb a szerbek és magyarok közötti egyetértésre volt
köszöntve, azok közül Branovacsky, és Ignjatovicsé magyar nyelven, az
akadémiai küldöttekével együtt. Olyan szép volt: osztrák tábornokokkal
sorba koczintanunk – – «a szerb és magyar egyetértés örökké tartására.»
Ittunk a horvátokért is: e toasztot Sztratimirovics mondá; azután a
«nagy szerb testvérekért» a Száván túl; így aztán apródonkint a
bosznyákokért, montenegritákért, s azoknak vitéz fejedelméért, harczaik
dicsőséges kimeneteléért; a püspök és a tábornokok ez utóbbi toasztok
után eltávoztak.
Valóban oly hosszú volt az ebéd, hogy nehéz volt végét várni:
kénytelenek voltunk szomszédainktól búcsút venni, hogy időnk legyen
átrándulhatni Karloviczára, a patriarkához, ki betegsége miatt nem
jelenhetett meg az ünnepélyen.
Két kocsin mentünk; az egyiken Csernovics és Podmaniczky, a másikon
Toldy és én. Utunk keresztül vitt az emlékezetes hidfőn és Pétervárad
kapuin; annak katonás egyformaságu utczáján, mindenütt katonaőr,
katona-vámszedő, sétáló katona, pipázó katona, hidon, utczán,
ablakokban, a sötét kapuboltozatok alatt s különös volt látni, hogy e
katonák mind üdvözlék Csernovicsot; – határőrök voltak; – még a
vámszedők sem állították meg kocsiainkat a hidon.
Karlovicz egy regényes, zöld szőlőkkel beültetett domblánczolat
völgyében fekszik, honnan kettős tornyu metropolitán temploma messzire
kitünik. A patriarka még ugyanazon egy emeletes palotában lakik, melyet
Csernovics ősapja építtetett e czélra száznegyven év előtt; ugyanazon
jellemzetes alacsony ablakok, a tetőnek egész a földszin padmalyáig
aláhajlása, miáltal az emelet összekeskenyül, belül a mély és vastag
boltozatok, mind, a hogy ezt a legtöbb őskori szerb épületeken látni.
A patriarka rögtön fogadott bennünket, a mint bejelenteténk: ott ült
olvasó szobájában egy szögletbe fordított asztal előtt, igen egyszerű
régi székek, asztalok képezék butorzatát, miken becses kötésű imakönyvek
voltak a legértékesebb tárgyak. Ő maga négy gyertya mellett a legujabb
hirlapokat olvasá.
Rajasics patriarka egy hetven éves ősz; piros eleven arczszine, ép fogai
meghazudtolják korát s beteges hirét, hosszú ezüstfehér haja, mely
kétfelől vállára borul, s ővig érő kéthegyű ősz szakálla valóban oly
alakot mutatnak benne elénk, minőnek a hajdankor patriárkáit képzeljük.
Ő maga is azt mondja, hogy egész a szivéig ép még, de azon alul nem a
maga embere többé. Folytonos hashártya-görcsben szenved, mely legkisebb
mozgásra elviselhetetlenné súlyosul.
Hanem ez nem gátolá abban, hogy igen élénk beszélgetést folytasson
velünk. Szinte két óráig voltunk nála, s azon idő alatt rendesen ő vitte
a szót, kétszer is felkeltünk, hogy jőjünk, ujra leültetett. Azokban, a
miket beszélt, igen sok tanulságos volt, s a mellett részemről különös
élvezetem volt az én barátom Podmaniczky Frigyes diplomatai
tapintatának, s Toldy Ferencz barátom politikai egyenességének
bámulatában, magamra nézve igen alkalmasnak találván annak a szerepét az
egész expediczióban, a ki hallgat és hallgat (qui tacet et audit).
Este a város ki volt világítva, – a német urak házait kivéve, – nekünk
«pestieknek» szokatlan tünemény, kiknek nemzeti ünnepélyek estéjén nem
lehet megtudni, melyik ház birtokosa visel német nevet? Az ünnepnap
fáklyászenével végződött.
Másnap visszajöttünk, búcsúlátogatásainkat megtéve szives
házigazdáinknál, s a szerb pártok vezetőinél, s még azon éjjel Kikindára
szekerezve, szombaton reggel Pestre érkezénk. Az éji utazás, mint
szokta, most is megtöré egészségemet, mit előre is tudtam, de mégis nagy
nyereségnek tartom ez út tapasztalásait, s eltűröm értük katarrhusomat.
Megtudtunk egyet, a mi felől eddig talán kétségben voltunk. Két szerb
pártot lehet felismerni: egyik az, mely magát a magyar alkotmány alatt,
a megyei autonomia mellett mindig boldognak érzi, mely áldozni a hazáért
serény, mely a mienk volt s lesz; mely bizik bennünk és szeret; – és egy
másik, mely nem egyenjoguságot, de felüljogosítást kiván. Mi csalárd
játékot az utóbbiakkal nem űzhetünk; mi nem tehetjük azt, a mit tesznek
talán mások, hogy a horvátot a szerb, a szerbet viszont a horvát, román
és német fölötti supremacziával kecsegtessük, hogy egy és ugyanazon
földdarab birtokával Horvátországot és a Vojvodinát igérjük
kiegészíteni, hogy egy és ugyanazon széken üléssel a zágrábi érseket és
a patriarkát biztassuk, csakhogy ideig óráig czéljainkat elősegítsék. Mi
jogot, igazságot kinálunk mindenkinek, s bárha később is, de mindenki
meg fog hozzánk térni.
Annyi kétségtelen, hogy a testvérnemzetek nagy része, különösen köznépe
és birtokos értelmisége, az, a mit hazafipártnak szoktunk nevezni: ez a
mienk. E derék, e nemes pártot nekünk, történjék bármi a közeljövőben,
végezzenek mások a testvérnemzetek nevében szomoruságunkra másként,
elhagynunk, vagy föláldoznunk soha sem lesz szabad.
A KIRÁLYI ESTÉLYEN.
I. BUDÁN.
Kétezerötszázan voltunk meghíva, s megjelentünk kétezeren. Hogy a többi
ötszáz is miért nem jött el? azt nem tudom. Azt láttam, mikor Madarász
hatalmas filippikáját végezte a jubileum ellen, akkor nyomták a kezébe a
meghivót a királyi estélyre. Nem tudom egész bizonyossággal, hogy ott
volt-e?
A lépcsőn találkoztam az én kedves barátommal és hajdani
fogolytársammal, gróf Zichy Nándorral. A bejáratnál szokás szerint
huzakodni kezdtünk, hogy melyikünk bocsássa a másikat elől? – «Te főrend
vagy.» – «De te vagy az elsőrendű gonosztevő!» – «Igaz, hisz ebben a
rendben ballagtunk a tömlöczbe is.» – N… barátomnak egy államgazdászati
czikke miatt. – Boldog idők voltak azok! Mikor elloptuk a tömlöczből
magát a profuszt s kinn a svábhegyen olyan jót tettünk magunkkal, egy
két palaczk siller mellett, hogy alig találtunk vissza porkolábostól a
tömlöczbe. A generális meg azalatt oda ment, meg akart bennünket
látogatni, aztán nem talált senkit, aztán összeszidta a
platzkommendánst. A platzkommendáns aztán, mikor megkerültünk, feljött
hozzánk, félóráig anekdotázott, s akkor azt mondta: «el ne felejtsék
önök, hogy én most önöket megdorgáltam.» – Csak egy hónapig tartottak e
szép napok, a többire amnesztiát kaptunk. Most azt hallom, hogy gr. Z…
N.-ral az akkor elengedett 11 hónapot, mint pénzügyminiszterrel akarják
leületni. Igazán sajnálni fogom, mert derék ember s nekem igen jó
barátom.
A királyi teremben aztán összetalálkoztunk a hajdani generálisunkkal is,
a platzkommendánsunkkal is s igen örültünk, hogy egymást ujra látjuk.
A királyi elfogadó terem bizony nem igen nagyszerű terem, hosszú és
keskeny; de jó az nekünk; mert legalább kénytelenek vagyunk egymáshoz
közelebb simulni. Nekem az a szerencse jut, hogy csupa püspökök közé
kerüljek. A társaság legmagasabb férfia (nem a király, hanem Apponyi
Albert képviselőtársam) azzal üdvözöl, hogy: «megkérdeztem már
Sennyeitől, vajjon jól kitaláltad e titkos intenczióit a «Hon»
vezérczikkében?» «No, és bizonyosan azt felelte rá, hogy «tökéletesen.»
– «Kétséget sem szenved.»
De ime egy igazi király is közelít. A zongorakirály Liszt. Egyszerű
fekete kabátban, melyet három nagy csillag diszít a mellén, a nyakában
pedig egy hosszú lánczra függesztve csüng valami negyven érdemrend. Úgy
hiszem, egész Európa ott van.
Már most én miről kezdjek el beszélni ennyi főpap között? Elkezdem
szidni a tanfelügyelőket. S ime olyan egyetértés támad egyszerre
közöttünk, mint a paradicsomban.
A terem lassankint megtelik, a hőség afrikai; s minden ember prémes
mentével a vállán. Két-három ifjú képviselő, a ki azt képzelte, hogy itt
táncz lesz, fekete frakkban állít be közénk. No, azok kikapnak a
miniszterektől. «Hiszen nem a ti számotokra volt az odaírva a
meghívókra, hogy «vagy fekete frakkban»; hanem a horvát képviselők
kedvéért.»
Fényes egyenruhák, magyar díszköntösök, stikkolt titkos tanácsosi
frakkok, lilaszín papi palástok sűrű tömege között útat nyit egy-egy
honvédtábornok, lángszínű dolmányában. Andrássy Gyula adomázik; könnyű
neki: övé Európa s az nem kér enni. Egyszer aztán hangzik az ajtónállók,
rendezők botkopogtatása, megnyilnak az ajtók a királyi lakosztály felől,
s a mi ekkor történik, az leírhatlan, mivelhogy mi, kik a terem közepén
állunk, nem látunk semmit.
Egyszer aztán jön a belügyminiszter a tömegen keresztül úszva; int
egyikünknek, másikunknak. Szó nélkül megértjük. Ketten-hárman a
koaliczióból egymásnak vetjük a vállainkat. Tisza Kálmánt közreveszszük.
Simonyi Lajost előre bocsátjuk réstörőnek; hol könyökkel, hol
könyörgéssel kivergődünk a tisztásba s felállunk a félkörben, mely ő
felségeik körül eleven falként képződött.
A király honvédezredesi egyenruhát visel; a királyné fehér selyem
öltönyt ezüst hímzetekkel; sötétszőke haja egyszerű fürtökbe szedve s
gyémánt diadémmal átszorítva; válldereka gazdagon ékítve brilliánt
virágokkal, mig nyakáról smaragd és gyémánt rivière folyik alá, diónyi
nagyságú gyémánt csüngőben végződve. De ékszert és gyémánt hímzetet csak
addig lát az ember a királynén, a mig távolról látja. Mikor szemben áll
vele, a kristályok minden tüze láthatlanná lesz az ő tekintete előtt.
Először is a magyar szó igen szépen hangzik a királyné ajkairól, azután
nemcsak az ajkai beszélnek, de minden vonása beszél; különösen a szemei.
Szemeinkkel is hallgatjuk, mit beszél. Tekintete elhomályosítja még
koronája fényét is; nem a királynét látjuk benne, nem a nőt, hanem a
nemtőt. Ezt mindenki mondja: ez közvélemény, tehát nem hízelgés. Hozzám
e szavakat mondá ő felsége: «Régen láttam már önt.» Hódolattal
viszonzám: «Én pedig mindig magam előtt látom felségedet, azon pillanat
óta, midőn megadatott a kegy szerény munkámat felségednek átnyújthatni».
– «Ön azóta is sokat dolgozott.» – «Azt hiszem, hogy porszemeket hordok
vele hazám épületéhez.» – «S ön mentül többet ír, nekem annál többet
kell olvasnom.» – «Felséged az irodalom pártolásában is első asszonya
nemzetünknek.» – «És ön mindig dolgozik?» – «Ez az élet rám nézve.» –
«Akkor ön boldog ember.» – «Ma valóban az.»
A királyné kegyteljesen beszélt Tisza Kálmánnal, Simonyi Lajossal,
Keglevich Bélával és azután másokkal, a kiknek többször is jut alkalom a
királyi trón fényénél melegedni. Mi az egyes sugarakat is feljegyezzük,
a mi nekünk és barátainknak jut belőle.
Még azután abban a kiváló szerencsében is részesültem, hogy ő fensége
József főherczeg, a magyar honvédsereg főparancsnoka lépett hozzám e
szavakkal: «Én most egészen a jövő században élek, minden nap azt
olvasom.» – «Rettegek, ha arra gondolok, hogy müvemet ily kiváló katonai
tehetség veszi birálat alá.» – «Sőt én nekem épen a hadászati dolgok
tetszenek benne legjobban. Én egészen hiszem, hogy valamikor fel fogják
találni a repülő gépet s az teljesen megváltoztatja a mostani hadakozási
rendszert.» És azután ő fensége oly kimerítően elbeszélgetett a magyar
litteraturáról, hírlapokról és írókról, mint akár egy akadémikus.
Lapjainkat pedig minden nap olvassa, mint a hogy az akadémikusok nem.
A királyné körüljárta már a cerclet s még egy embert akarna látni: Liszt
Ferenczet.
Azt is előkeresik valahonnan a labyrintból.
A nagy maestro, míg áthalad a félkörön, elveszít a nyaklánczáról egy
érdemrendet, egy gróf felkapja s utána siet vele; Liszt rá sem ügyel,
mit neki az az egy érdemrend? észre sem fogja venni, hogy hiányzik a sok
közül.
S aztán a nagy maestro azt a barátságot teszi meg velem, hogy épen
mellém áll, míg a királynéval beszél; a miért én hálából elengedek neki
egy rossz élczet a fölött, hogy francziául beszélt vele.
Ezzel végződik a cercle, a királyi pár visszahúzódik, a vendégsereg az
étterembe siet.
Hajdanában a szultánoknál azt volt a mérlege a kedvencz sereg, a
janicsárok jó, vagy rossz kedvének, hogy a feltálalt «piláfot» siettek-e
elfogyasztani, vagy otthagyták? Meg lehet nyugtatva ő felsége: úgy még
janicsárok piláfot soha el nem pusztítottak, mint az ő hívei. Az egyik
pohár bordeauxi, meg a másik között azt az adomát hallottam, hogy a
király azt kérdezte Ivánka Imrétől, hogy micsoda párthoz tartozik most?
– Én mindenben Ghyczy Kálmán után megyek. – De hát ha Ghyczy Kálmán a
képviselőház elnöke talál lenni, akkor hová megy ön? – (Nem tudom, hogy
úgy volt-e?)
Féltizenegykor oszlottunk szét; a királyi palotától a Györgytérig, hol a
hatszáz kocsi közül kiki keresheti a magáét, jó hosszú sötét út vezet. A
sötétben mellém kerül egy hozzám hasonló fekete dókás egyszerű alak. Ez
csak Kerkápoly lehet. Megszólítom.
– Rá sem ismernél az emberre, a mióta nagy úr lettél; bezzeg, a mig
szegény miniszter voltál, csak megláttál.
– Még szegény miniszter vagyok. Még nem vagyok nagy úr; de az leszek nem
sokára.
– Dehogy! Hiszen jönnek már a bizalmi szavazattal.
– Későn jönnek. Már most csinálják jobban, a kik jobban tudják.
(Megmondta, hogy kik; de nem árulom el.)
Azzal elváltunk. Ő ment haza gyalog.
Szegény miniszter!
II. BÉCSBEN.
Háromezerötszáz vendég, a kik közül minden ötödik mágnás, minden tizedik
tábornok, minden ötvenedik egykori vagy mostani miniszter, és minden
századik ismerős. A nemzeti díszruhák s katona egyenruhák, rendjelmezek,
paszomántos frakkok, papi talárok egész tömkelege, a miben a sporadice
felmerülő polgári fekete frakk úgy tünik fel, mint a ragout levesbe
esett légy. És mindez behintve a világ mindenféle országainak
rendkeresztjeivel és csillagaival. Tökéletes Kis-Európa. Magyar beszéd,
német szó, franczia, horvát, cseh, lengyel, olasz diskursus egymással
tőszomszédságban. A vendégsereget három külömböző kapun és lépcsőn
bocsáták be s esti fél tizenegyig a hölgyek el voltak különítve a
férfiseregtől.
Mi, fegyvertársammal, R–y Gidával épen legelsőknek érkeztünk a várba.
Hanem aztán meg volt érte az a jutalmunk, hogy a termeket kényelmesen
végignézhettük. Egyszerűek azok és mégis mennyi pompa! Minden falat
remek gobelin szőnyegek takarnak, a monarchia történetét megörökítők.
Különösen érdekes az a kép, a melyen Erdély meghódolása, a törökök
kiűzése után, van ábrázolva. Őseinknek az egykorú irók által emlegetett
viselete, sajátszerű, két oldalt kiborotvált s középen üstökös feje,
ruhaszabásai, archæologiai gyönyör tárgyai lehetnek.