vagyonban. De a veszteségek legérzékenyebbike: eltemetett nagy
férfiaink.
Széchenyi István, Teleky László, Nyáry Pál, politikai nagy fájdalmaik
elviselhetlen terhe alatt törtek össze. Szemere, Bajza, lelkük
szétbomlásával előzték meg testi halálukat. Petőfi lánglelke és Vasvári
honszerető szive ismeretlen csatamezőkön tüntek el kortársaik közül; a
márczius 15-iki nap ifjai közül legtöbb panaszatlan keserveit
megnyugtatta már a sírban, martyrjainknak síremlékeit faragja már az
utókor, s Batthyányi Lajos nagy alakjára suttogva mutat a csak sejteni
tudó ivadék; elmult a fénynapok hivatott alakja, István nádor,
elfeledve, s huszonöt év óta van élőn eltemetve egy koronás alakja a
márcziusi napoknak, V-ik Ferdinand király.
Bizony nagy ára volt e napnak! De a győzelem, mit meghozott, még e nagy
árnál is nagyobb.
E naptól számítja felszabadítását a magyar nép.
Áldva legyen azoknak hamva, kik e nap diadaláért áldozatul adták oda
magukat.
MAGYAR KÖLTŐK SORSA.
(1854.)
Kedves hazámfiai, kik csendes örömmel nézitek, mint virul fel lassankint
édes hazai nyelvünk, kik tetsző dicsekedéssel halljátok, mint emleget
bennünket a külföld költőinkről, iróinkról, s ti is elégedetten
mondjátok egyikre is, másikra is: «ez a mienk!» halljátok meg néhány
együgyü szóból tőlem: mi a magyar költők sorsa? mi az élete, mi a halála
azoknak, kiket Isten arra hívott el, hogy lennének a költészet
felkentjei a magyar nép előtt?
Nyolcz esztendeje annak épen, hogy Pestre jöttem, a hazai műveltség
középpontjára, hol tiszteletemnek annyi tárgya volt együtt s nem volt
lelkemnek forróbb óhajtása, mint azon közbecsülésnek csak egy kis részét
is valaha kiérdemelhetni, melyben költészetünk dicső bajnokai
részesültek.
Egy ifjú barátom állt mellettem e pályán, oly idejű mint én, de
akaratra, szenvedélyre erősebb; ki mint költő halhatatlan nevet szerzett
magának s senkitől nem segítve, senkitől nem vezetve, a csillagok
magasságáig vitte nevét, onnan hullott alá, épen mint a csillag, melyről
senki sem tudja, hová esett?
Az én pályám nem volt annyi küzdéssel összekötve, engem jó tanácscsal,
jó akarattal fogadtak mind kortársaim, mind idősebb koszorús íróink, s
ha valamit haladtam azóta, nekik köszönhetem.
Ma egy hete jöttek ezek a gondolatjaim; a múzeum teremében hangverseny
adatott egy elhunyt magyar költő árváinak segélyezésére.
Garay, Vörösmarty, Bajza, Czakó, Nagy Ignácz.
Ők voltak a legelsők, kik őszinte szeretettel, pártolva, védve emeltek
magukkoz.
Garay maga a költői szüzesség, az erények dalnoka, tiszta nemes lélek; a
ki egyszer is beszélt vele, lehetetlen volt, hogy meg ne szeresse. Ő nem
ártott soha senkinek, szeretett mindenkit, békíteni tudott háborgó
ellenfeleket, s olyan jó, kedves férj volt otthon, olyan gyöngéd atya
gyermekei között: máskép nem is lehetett őt látni az utczán, mint vagy
egyiket, vagy másikat vezetve kezénél fogva. Csekély fizetése volt,
szűkölködött is sokat; de gyermekeire nagy gondja volt, s tudott
munkálkodni értök.
Munkálkodni! de hogyan munkálkodni! Reggeltől estig valami csekély
hivatal foglalta el: nappal igen ritkán dolgozhatott kőltői művein, mert
óráira fáradságos munka volt szabva. Tehát éjjel dolgozott. Tizenkét
esztendeig folyvást három órakor reggel kelt föl dolgozni, s mikor a
szemközt levő paloták függönyeit félre vonták az ablakról, már akkor
Garay egy munkában kifáradt, hogy hozzáfogjon a másikhoz. Később, midőn
e megölő életmóddal fel akart hagyni, már nem teheté: a három órai
harangszó elverte szemeiről az álmot és soha többet nem tudott azon túl
nyugodni, – költői képzelet csengő bongó tündérei kiszólították az
ágyából, és írt, mint a ki siet; – mert rövid az élet.
A mult év tavaszán találkoztam az utczán egy tapogatódzva haladó
férfival, kit egy kis gyermek vezetett. Merően, homályosan tekintő
szemein meglátszott, hogy ő nem lát engem. De én megismertem őt. Garay
volt. Megszólítám. Szavamról megismert. Mosolygott, kezemet megszorítá,
üdvözölt. – E mosolyban, e kéz hideg szorításában, e hang lehelletében
már benne volt a halál. Kérdezém tőle: hogy van? Rekedt, sípoló hangon
válaszolt: «még tavaly csak egy krajczárt értem, már most érek két
krajczárt».
És nevetett hozzá, hogy a köny kicsordult a szememből e szomorú
nevetésre.
Ezt a tréfát azután sokszor elmondta még, midőn egészsége felől
tudakozódtam: hol két, hol három krajczárra becsülte magát. – Most már
gyémántokat érsz jó öreg barátom, most már el vagy temetve. – Meg kelle
halnod, hogy bebizonyítsa a nemzet: mennyit értél neki?
Vörösmarty nevére emlékezem ezután. Akadunk néha az életben emberekre,
kikről az a gondolatunk támad: mint szeretném, ha ez az ember apám
volna! Vörösmarty ilyen; egy neme a fiúi érzelmeknek az, a mit
ifjabbkorúak láttára érezni kénytelenek. Az a tiszteletreméltó szelid
arcz, mely aranytisztaságú jellemét tükrözi vissza s lelkének hajthatlan
ereje mellett, annak kedves szelídségét mutatja. Ki ne ismerné a magyar
hősköltemények dalnokát? ki ne olvasta volna az ősök harczait, miket
Vörösmarty költészete elénk varázsolt, hogy szinte reszketni érzők
alattunk a földet és haragtól reszketni keblünkben a szivet, midőn őt
olvastuk? A harczok költőjének arczát én nem tudom úgy képzelni, hogy
haragudjék. Soha sem látta őt senki haragudni. Midőn legelőször
megismerém, boldog házassága első éveit élte; apró gyermekek játszottak
térdein; elbeszélgettünk az írók pályája felől, ő kedélyesen mondá: «más
nemzet írói vénségükre megnyugosznak babéraikon, nekünk nyugalomra tán
szalmazsák sem jut». Irodalmunk feje, összetartó kapcsa, családatyja
volt ő. Szigorúbb sors most falun kényteti élni. Szántani, vetni kell a
költők patriarkájának. Ámde azért ő buzgón dolgozik most is, nevét újra
meglátandja ragyogni a magyar közönség. – Midőn kezeitekbe fogjátok
venni e műveket kedves honfitársaim, gondoljatok reá: a ki azon ifjú
tűztől szikrázó sorokat írta, annak hajfürte ősz! és annak hajfürtei a
nemzeti dicsőségen fáradozásában őszültek meg s jutalma nem volt e
fáradságnak…
Bajza ifjabb életkorra nézve Vörösmartynál. Igen sok köszönni valója van
Bajza irányában egész irodalmunknak, ő maga egy új korszakot teremte
abban, és olyan korszakot, melyre sóhajtva gondolhatunk vissza ma is.
Küzdött sokat, tömérdeket írt, munkái által köztisztelet tárgya lőn az
egész hazában. Sokáig minden irodalmi vállalat élén lehete őt látni;
józan elméje, tudományos müveltsége, magas költészete eszményképpé
avatták őt. – Négy év óta hírét sem hallani. Hová lett? kérdi néha
egy-egy ismerőse; – a felelet egy sóhajtás. Néha találni az utczán egy
férfit csendes, halk léptekkel ballagva, szemöldei mozdulatlan homloka
elejére összevonva, szép, kifejezésteljes szemei merően maga elé
szegezve; rendesen egy szép, halavány, szelid arczú ifju vezeti. Ez
Bajza és gyermeke. Emeljetek kalapot előtte és haladjatok el mellette
csendesen. Ő nem ismer senkit; nem ismeri önmagát sem. – Ez a költők
sorsa!
Ki volt Czakó? Legjobb szinműíróink egyike. Sokat írt és igen jó
munkákat, igen sok dicsőséget aratott. És midőn már sok munkát írt, és
sok dicsőséget szerzett, egyszer az történt, hogy nem volt képes
keresményéből az életfentartásra legszükségesebb költségeket fedezni.
Pedig munkái mindenütt diadalt arattak a kerek hazában. És szerzőjük
éhezett. Gazdag és előkelő család fia volt. Atyját egy szerencsétlen
szenvedély tette tönkre. Az aranycsinálás tudományát iparkodott
felfedezni, erre elköltötte egész vagyonát, s fia a nyomornak, inségnek
lett általadva. Atyja nem találta fel az aranyat, de ő feltalálta azt, a
mi az aranynál becsesebb: a költészet ihletét. Gyönyörű műveket írt. Ki
lesz valaha nálánál jobb? Egyszer elkérte kölcsön pisztolyaimat; mint
mondá, gyakorlás végett. Otthon lement a pinczébe, s meghagyta házi
gazdájának, hogy ha lövéseket hall odalenn, ne zavarodjék meg, mert ő
gyakorolja magát; másnap visszaadta fegyvereimet, azt mondva, hogy nem
jók, mert három deszkát nem hat át a lövés. Egy este együtt mentünk haza
a vendéglőből. Útközben azt mondá: «Meglássad, én meg fogom magamat
lőni.» És másnap főbe lőtte magát. Egy esteli mulatság díja megmenthette
volna Magyarország legnagyobb költőinek egyikét. De ki gondol arra?
Kérditek, hol van eltemetve? Tudja az Isten! Halála után két évvel már a
sírjára sem lehetett akadni; az is elpusztult, elenyészett, sírkövet sem
emeltek neki s fejfáját feltüzelték, – és ez a magyar költők sorsa…
Néhány év előtt jó kedve lehetett a magyar olvasó közönségnek. Vidám
mulattató könyvek jelentek meg, miken csaknem agyon kaczagta magát az
ember: «Torzképek, Menny és pokol, Magyar titkok, stb.» mind oly
egészséges jó kedvvel fűszerezve. Minden szinpadon megfordult nem
egyszer, de számtalanszor a «Tisztújítás», melynek mulatságos
jeleneteiből nevetve nyert tanulságot és okulást a nép. Ezeket mind Nagy
Ignácz írta. Víg ember lehetett ugy-e bár, a ki az egész országot így
meg tudta nevettetni? A mióta én ismerem, soha még csak mosolyogni sem
láttam. Mindig ugyanazon szomorú arczczal lehetett őt látni íróasztala
előtt, és sehol másutt, mint íróasztala előtt. Látta-e őt valaha mulatni
valaki? tánczvigalmakban, víg társaságokban? Régen lehetett az, nagyon
régen. Isten igen jó családdal áldotta meg őt: kedves, példás hűségű
nővel, jó atyával és anyával, kik betegsége hosszú éveiben szüntelen
körüle voltak; egyik oly áldott szelid lélek, mint a másik. E családért
fáradott ő egész életén keresztül. És munkásságának lett áldozatja ő is.
Már nyolcz év előtt oly roskatag volt, hogy egyedül nem tudott járni.
Mindig neje karján lehetett őt látni, ki elvezette őt a szinházig, Garay
lakáig; mert e két kedvencz helye volt a jó öregnek, s ha összejött a
két beteg sorvadozó költő, fellelkesültek talán egymás lelkének
lángjától, s beszéltek a jövőről s gondolták magukban, melyikük fog
elébb elmenni?
Garay ment el elébb. Tudni lehetett már évek óta, hogy haldoklik, mégis
megdöbbentő volt halálának hire. Nagy Ignácz előtt el akarta azt
titkolni családja. Szegények, nem gondoltak rá, hogy a hirlapokból úgy
is meg fogja azt tudni. Ez nagyon leverően hatott rá. Már akkor hat
hónap óta nem volt kinn a házból. Garay elment az ősz hulló leveleivel,
Nagy Ignácz érzé talán, hogy az ő jelszava a tavasz fakadó bimbói?
Az ő eszméje volt e hangverseny az elhunyt költő barát árvái számára. Ő
akarta azt rendezni.
Még két nap előtt nála voltam. Vidám terveket csináltunk a jövő felől.
«Már most én is örömmel kezdek ujra a munkához», monda ő, kezemet
megszorítva.
Már ekkor egy év óta nem volt kinn a szobából. Hivtam, hogy jöjjön ki a
budai hegyek közé lakni, ott jobb a levegő. – «Mindenesetre ki kell
mennem a szabadba. Csak a tavasz jöjjön», mondá ő; és ki is ment
nemsokára, a meleg tavasz virágai közé – a sírba.
A Garay emlékére tartott hangverseny napján kivette munkás kezeiből a
tollat az Isten halvány angyala, a halál; és monda néki: pihenj meg. E
hymnusz helyett, melynek hangjai e helyről ég felé törnek, más éneket,
más dalt hall ő már odafenn!
Jó családja, az áldott, szelid lelkek, a hű nő, ki egész életén át
betegét ápolta, a roskatag apa és a kegyes anya, ki oly örömest váltotta
volna őt meg önnön életével, oly szegényen, oly gyámoltalan maradnak
itt, mint minden magyar költő családja…
Körülem magasztos, szomorú énekhangok zengnek az elhunyt költő
tiszteletére; lelkemen pedig az a gondolat borzong végig: menjek-e én is
tovább azon az úton, melyen Garay elment, melyen járt Vörösmarty, Bajza
és Czakó, melyen bevégezte futását Nagy Ignácz? Vagy megforduljak innen
s felkeressem az ősi barázdákat, és szántsak és vessek és elrejtsem
magamat úgy, de úgy, hogy soha hiremet se hallja senki?…
MAGYAR SZINÉSZET A LEGRÉGIBB IDŐKBEN.
(A legöregebb szinészek egyikének jegyzetei után.)
A legelső kisérlet magyar szinészet alapítására 1790-ben siralmasan
ütött ki. Ernyei igazgatása alatt egy csoport írástudó ember Pesten
szinielőadásokat kezdett mutogatni, de nem volt kinek: egy ideig tűrték
a választottak a dicső nyomoruságot, azután szétoszlottak s látott kiki
puhább kenyér után. Magyarországon még akkor az úri rend németül, a
középrend diákul beszélt, a köznép pedig a medvetánczoltatást és
kötélmászást tartotta komédiának. Nem volt se publikum, se mæcenás, se
ujságíró, a ki őket összetrombitálja.
A kis Erdély megelőzött minket, ott már az új század első éveiben
szinházat építettek, s a magyar szinészet első ébredésének ünnepét oly
előadással ülték meg, melyben minden szerepet Erdély legelső
családjaiból született ifjak és hölgyek játszottak. Ezzel mutatták meg,
hogy a komédiajátszás nem gyalázat.
Erdély főurai még többet is tettek; alkottak egy szintársulatot, mely
állandóul fővárosukban játszék; azokat, a kik e pályára vállalkoztak,
megbecsülték; asztalaikhoz ültették, vélük társalogtak, mulatságaikba
meghivták, s oly tiszteletben részesíték, mint kitünőbb vendégeiket;
hogy a közönség is tanulja őket becsülni.
Volt Erdélynek egy nagy fia, a kinek nevét minden gyermek ismeri már:
báró Wesselényi Miklós.
Mind tudjuk, hogy Wesselényi milyen hatalmas büszke úr volt és mégis nem
restelt a szegény szinész-had gyámolítója lenni, annak apró bajait
elintézni, velük türelmesen haladni a töretlen pályán s őket gyöngéd
figyelmével buzdítani. Azt is tudjuk, hogy Wesselényi szerette a
paripákat, e kedvencz szenvedélyére kincseket pazarolt el; hanem azért a
hazai művészetről nem feledkezett meg nemes ménei kedveért, mint ezt
mások tették; hanem éveken keresztül pártolta és fizette az első
szinésztársaságot, hogy szükséget ne lásson, a ki a hazai múzsáknak
áldozik.
Benke József, kinek irataiból ezeket merítém, akkoriban Kolozsvárott
tanult, s ügyvédi pályára készült; a szinészi állás oly becsben kezde
ekkor állani, hogy a fiatal jogtanuló elhagyta érte eddigi pályáját s
szinész lett.
Első fellépése sikertelen volt; megbukott vele. De a vágy sokkal nagyobb
volt lelkében, hogysem az első bukás által elhagyta volna magát
riasztani. Elhatározta magában, hogy tanulmányozni fog. De hogyan és
kitől? Bécs messze van, másutt nincs mit tanulni. Az ifju szinész tehát
elment Bécsbe. Megtette az utat gyalog Bécsig; odafenn hivatalos uraknál
másolgatott nappal, úgy szerezgetett pénzt az esteli előadások
látogatására, egypár zsemle volt mindennapi eledele; de egy nap sem
maradt el a szinházból.
Nyolcz hónap mulva tért vissza Kolozsvárra, akkor mint tanult gondolkozó
szinészt alkalmazták első fizetés mellett.
1805-ben már harmincz tagra növekedett az erdélyi szintársulat, ekkor
megvillant az eszme erdélyi nagyjaink agyában, hogy e művészi köpűből
talán rajt lehetne ereszteni a testvér Magyarországba, mely ott is
megkedveltesse a szinészetet.
Murányi Zsigmond, Kemény János, Kántor Gerzson, Németi Sándor, Magyar
György, Simonfi György, Andrád Elek, Szakács Teréz, Németi Julia, Nagy
János és Benke József vállalkoztak e merész útra, mely akkoriban nem
volt csekélyebb vállalat a pólusi expedicziónál; olyan hidegnek látszott
még Magyarországon a klima azon időben a művészetre nézve.
E kisded társulat a Pesten szétoszlottak vezérét Ernyeit hivta meg
igazgatóul s így indult meg harmincz darabból álló könyvtárral s rongyos
ruhaszerrel 1806 május 6-kán Zsibóról. Wesselényi ellátta őket
utiköltséggel s megbiztatá, hogy ha valahol nyomorba jutnak, tudassák
vele és kisegíti őket.
Még ekkor nem mertek messze menni az anyai háztól; gyönge raj volt; a
legelső virágos fára leszállt: az a virágos fa pedig volt Debreczen.
Ott maradtak egész nyáron: nemcsak a nyár volt pedig meleg, hanem a
debreczeniek szive is. Szinházuk mindig tele volt, akár vígat
játszottak, akár szomorút; fizetésük kitelt bőven s félév alatt fényes
ruhatárt szereztek; belekerült 1500 forintba!
El is maradtak volna ott tovább is, de Wesselényi rájuk parancsolt, hogy
még beljebb menjenek az országba, hirdessék tovább az igét.
Menniök kellett Szegedre.
Hogy elbámultak a mi jó szinészeink, a mikor Szegedre érve, azt mondák
nekik, hogy mindenkinek előre el van már rendelve ingyenszállása, még
pedig nem kell ám alatta kalodát érteni, hanem valóságos úri házakhoz
szállásoltattak, s azután még napról-napra egyik vendégségből a másikba
vitték őket; boldog volt, a ki az utczán elfoghatott egy szinészt s
vihette ebédelni magához; s prenumeráltak rá, ha el volt igérkezve
máshová, ha holnap nem, holnapután. Úgy hogy – leirni is vakmerő
gondolat – a szinészek egyik hónapról a másikra benn felejtették a
fizetéseiket a pénztárban; míg végre az igazgató azzal fenyegette őket,
hogy a ki rendetlenkedik és hónap végével tisztességesen ki nem veszi a
fizetését, annak a pénzéről ő nem számol. – Volt pedig az első szerelmes
fizetése akkor 30 bankó forint, a primadonnáé huszonnyolcz, s nem tudták
mire elkölteni!
Szegedről áprilban megint visszament a társaság Debreczenbe.
Ekkor kezdett szóba jönni, hogy országgyülés lesz Pesten, s hogy ott be
kellene mutatni magát a magyar szinészetnek.
Ernyei, ki már egyszer kóstolta ezt a keserű poharat, csak nagy
biztatásra vállalkozott rá, hogy a pesti német szinház igazgatóival,
Sándi és Czibulkával alkuba ereszkedjék; a derék urak átengedtek a
magyar előadások számára hetenkint két napot, szerdát és pénteket, miket
bőjtös napoknak hivnak mind a naptárban, mind a szinházi heti rendben,
mert akkor legkevesebb közönség jár; és az előadások jövedelméből
negyedrészt tartottak meg maguknak.
Május 8-án lépett fel e társulat a dunaparti szinházban, «A virtus
próbaköve» czimű darabban. Ez a mű csakugyan próbaköve volt az ő
virtusaiknak. Az országos küldöttek féltek ez előadástól, s annál
nagyobb volt örömük, midőn az kielégíté őket. Maguk a német szinészek is
méltánylandónak találták a magyarok összevágó gyors játékát és
készültségét.
Később e hetenkint kétszeri bőjtös előadás nagyon szegényül kezdé
táplálni a múzsák választottait, mely idő alatt régi pártfogójuk
Wesselényi ismét ezer forinttal segélyezte őket.
Hiába, Pestnek nem volt Wesselényije; a kik az itteni szinészétet
pártolásuk alá vették, nem voltak elég gazdagok, hogy buzgalmukat
sikeressé tegyék; Darvas Ferencz helytartói tanácsos, Mérey Sándor, b.
titkos tanácsos, Kanyó fiskális, Kulcsár István, végre Vida László derék
hazafiak neveit kell elsorolnunk, kik mind maguk megerőtetésével ápolták
e fagyos országban gyökeret nem verhető virágot; végre Pestmegye
gondnoksága alá jutott, az azontúli viszontagságai ismeretesebbek.
Laborfalvi Benke József 1815-ben elhagyta a szinészi pályát; 1820-ban
megházasodva, miskolczi tanár lett, ott megőszült és meghalt a mult
évben; miután tizennégy gyermekét elébb eltemette. Csak kettő maradt
élve. Ezek közül az egyik Laborfalvi Róza.
NÉPSZOKÁSOK A MAGYAR SZINÉSZEK ORSZÁGÁBÓL.
Nem hibáztam a czímben; egy külön népről beszélek, melynek életmódja,
lelki világa, szenvedélyei, szokásai eltérnek a többiektől; egy olyan
saját országról, melyben esztendőkig lehet utazni, mint Afrika
belsejében, s új dolgokat beszélni a látottakból, hallottakból.
Én, ki e sajátságos országban, mint turista, több esztendőn át voltam
szerencsés utazni, feljegyeztem nehány emlékezetre méltó dolgot e kis
respublika belső életéből, mely, úgy hiszem, fogja annyira érdekelni
közönségünket, mint az útleirások a kafferek között.
Már a belső elrendezése is sajátszerű a szinészek népének. Lycurgi
törvényeik egyaránt kötelezik a legnagyobbat, mint a legkisebbet; nincs
olyan kedvencze a társaságnak, nincs olyan jó barát a társaság között, a
kinek hibái, mulasztásai bűntetlen maradnának; a bíróság pedig saját
kebelükből választatik; még pedig nem a leghatalmasabbak, hanem vegyesen
kicsinyek és nagyok közül; a kardalnok hoz itéletet az első hős és a
primadonna mulasztásai fölött; a királyné, ki két perczet késett a
próbán, megjelen a kardalnok előtt, ki ugyanakkor a lándzsatartót
játszta, s az első hősnek nem volt elég, hogy megöletett a színpadon,
hanem még azonfelül meg is büntettetik, a miért az ügyelőnek nem
fogadott szót, hogy kiment volna, mikor hívták. A színpadon künn bűszke
hősök, koszorúzott művésznők, a színfalak között engedelmes alattvalói
az ügyelőnek, rendezőnek, a kik künn az udvaron azután ismét szives
tisztelőik, bizalmas barátaik, vagy lekötelezett híveik, a hogy a
körülmény hozza. És ez Aræopag itéleteit más világbiróság elé vinni
tilos; a kit mire ott itélnek, azt semmi befolyás meg nem másítja; abba
még az igazgató sem szólhat bele. S az ilyen itéletekért haragudni nem
is szokás; a vádlott egy kicsit lármáz, míg el nem itélik, azután egy
kicsit nevet, s azután – megint jó barátok lesznek: birák és elitéltek.
A büntetés mindig pénzbe megy, s a birságok a nyugdíjintézet pénztárába
folynak. A halálbüntetés el van törülve: ez csak a színpadon járja;
idekünn semmit sem számít.
Legszebb vonása e kisded népnek az egymáshoz való ragaszkodás, mely
szerint mindenki bele tudja magát élni a közös érdekekbe, s bármennyire
szemközt álljanak is a magánosok életkérdései: az egyetemes főérdek, a
kis országocska jobblétének kérdése, mindenkit egyaránt hevít, ingerel,
vagy csüggeszt; a ki ez érdekek ellenében áruló, a ki színfali híreket
hord szét, a ki más társaságot keres, s övéit megveti, a ki hírlapokba
viszi panaszait, s társaira uszítja az ujdondászatot, annak aztán
megkeserült az élete; az üvegszobában lakik, melynek minden titkát
keresztül-kasúl látják, azt minden lépten-nyomon ellenző ösztön fogadja,
míg vagy meg nem tér, vagy meg nem törik. Ellenben hű ragaszkodást
tapasztal társai részéről, a ki szorgalom, ügyszeretet, feláldozó
tehetség, türelem által magát kedvessé tevé; – például: valaki elkésendő
a próbán jelenetéről, már csak négy percze van: talán nem is tudja, hogy
itt kellene lennie; ha kedves személyről van szó, akkor észreveszik
távollétét; színházi szolga kész érte szaladni, két percz oda, két percz
vissza; a vétség megelőztetik: a várt személy pontosan ott terem; de ha
nem kedves személy, nem törődik vele senki, nem futnak érte; ott a
fekete tábla, ott a színház törvényei; az ő dolga volt magára vigyázni,
senki sem köteles őt megóvni.
Egy igen eredeti és jellemző vonást rajzolhatok ide a színészvilág
társas mulatságairól. Mint igen régen tudjuk, a mi színészeink
ezermesterek. A zeneszerzéstől és a drámaírástól kezdve le a
czipővarrásig minden szépművészetnek akad itt képviselője. Legközelebb
hatan ismertebb színészeink közül egy zenebandává alakultak, mely nehány
hónap alatt annyira vitte tudományát, hogy versenyt muzsikál akármelyik
czigánybandával. E banda hivatása a kölcsönös felderítésre van szánva.
Lehet-e ennél kedélyesebbet kigondolni? Tizenkét részvényes tag kötelezi
magát névnapjának megülésére, kölcsönös részvéttel járulván a
legszükségesebb kiadásokhoz, s a vidám, fesztelen mulatságokat füszerezi
a czigányos egyenruhába öltözött banda, míg a jókedvű ifjabb tagok,
felváltva a zenét, mulatságos produkcziókkal derítik fel a társaságot; a
komolyabb férfiak költőink verseit szavalják: az olyan mulatság, a minőt
semmi nagy úr meg nem szerezhet magának, mert a humort nem adják
pénzért; így csak a színészek tudják sokszorozni egymás örömeit.
Hát mikor bánatuk van, midőn valakit balszerencse ér, a társas szellem
akkor még erősebben tud nyilatkozni köztük; ha egy szinész megbetegszik,
azt mindenki siet látogatni; ha szegény, összerakják forintjaikat, hogy
könnyebben viselhesse a gyógyítás költségeit, és midőn egy ízben szó
volt róla, hogy egy hosszasan betegeskedő tagnak a betegség idejére
fizetése levonassék, az egész társulat testületileg tiltakozott ellene.