érezé meg a nagy reformátor drákói szigorát. Azoknak a szép hölgyeknek,
kik férfi kiséret nélkül mertek végig menni a belváros népesebb utczáin,
a templomjárást kivéve, semmi mentség nem adatott. A ki imádságos
könyvvel a kezében, szemeit szépen lesütve haladt végig a Grabenen, az
megmenekült; ellenben rögtön elfogta a rendőrség és deportálta –
Temesvárra. Ott nagyon hidegek lehettek a férfi szivek, hogy miattuk ezt
a várost tartották a tűzveszélyes keblű hölgyek Szibériájának.
Az inség börzeárfolyamában a szellemi terméknek is megtaláljuk a
lajstromát. Festményekért, a mik a császári Burg számára készültek,
kapott egy művész tizenöt aranyat. Mit szólnának ehhez mostan Makart,
Munkácsy, Matejkó? A színművészet díjazását megtaláljuk herczeg
Grassalkovich számláiban, ki a pozsonyi színtársulatot, az akkori
hírlapok által főúri bőkezűségnek nevezett segélylyel, hetenkint húsz
forinttal jutalmazta; ebből kellett kiállítani a ruhatárukat és
díszleteiket. A bécsi császári protekczió alatt álló National-Theaterben
a legmagasabb fizetés volt 1200 forint, s a karinthiaikapu színháznál
minden igazgató megbukott, még a franczia társulatoké is. Az irodalmi
termények még ezen a lépcsőfokon is alúl következnek. Az egykorú hiteles
adatok szerint egy nyomtatott ívért kapott az író egy forint negyven
krajczárt. Az igaz, hogy Engel vendéglőjében ezért három hétig
lakomázhatott. De ez csak a német írókról szól, s azoknak is csak azon
fajtájáról, mely gúnyiratok készítésével foglalkozott. Ez volt a
divatirodalom. Volt kiadójukat Wucherernek hívták. Nomen et omen. A
pasquillirodalom többnyire a császár személye körül forgolódott. A hogy
más uralkodót a hízelgés aranylegyei donganak körül, úgy zümmögtek II.
József körül a csúfolódás darázsai. A nagy szellem tűrte azt. Engedett
mindent kinyomatni maga ellen. A sértett önérdek, a kielégítetlen
nagyravágyás, a kolostorából kiüzött henyeség, a vallási fanatismus, a
nemzeti féltékenység, a sértett nemesi büszkeség mind oda kölcsönzé
fullánkjait a gúnyirodalomnak. A kiadó házakat épített belőle, s az
írósereg élődött a neki jutott morzsákon. Egyszer aztán a császárnak az
a jó ötlete támadt, hogy az ellene írt gúnyiratokat utánnyomatta s
harmadrész áron árultatta, mint a kiadó: a begyült összeget pedig
kiosztá a szegények közt. Erre a kiadó megbukott; a pasquillírók
elenyésztek, s helyükbe jöttek nemes czáfolatírók, a kik nem dolgoztak
honoráriumért.
Ily fényes sorsban azonban csak az osztrák írók részesültek, a magyar
tudós dolga az inség csendes esztendői alatt még ennél is alantabb állt.
Egy ilyen tudós példányképét állítja elénk Kazinczy e korból Kalmárban.
Nemzetek hagyományaival és régészetével foglalkozott, e miatt sokat
kellett utaznia. Az útra sót és eczetet vitt magával, s a hol erdőn,
mezőn olyan növényt talált, a mi megehető, elővette a sót, eczetet és
megebédelt. Télire Budára jött fel lakni, ott kapott ingyen lakásúl egy
kerti filagóriát; – s minthogy azt nem lehetett fűteni, de ha lehetett
volna is, nem volt mivel: tehát tele tömte azt szénával, maga beült a
széna közé, hogy meg ne fagyjon, s így írta tovább a munkáját – nemzete
dicsőségéről.
II. József minden téren le akarta küzdeni népeinek fényűzési vágyát az
általános vagyoni hanyatlás közepett. Talán nem lesz érdektelen
feljegyeznünk róla azt az adatot, hogy a drága hollandi tulipánokkal
való szédelgést is ő buktatta meg. És hogyan? Ő hozta be Egyiptomból azt
az eddig ismeretlen szerény kis virágot, mely egyszerre leverte
trónjaikról az eddigi növénykirálynékat, s mely még most is kedvencz
dísze, gyönyörűsége mindenkinek, a fejedelmi díszkertektől kezdve a
napszámos ablakában kitett cserépig: – a rezedát. Ez II. József
ajándéka. S ha minden alkotása elmúlik is, ez a kettő fentartja a nevét
örökké: a vallásszabadság és a rezedaillat.
Még egy óriási nagy eszméje volt II. Józsefnek. Ő Magyarország számára
meg akarta nyitni a világkereskedést. Hiszen ugyanakkor, a midőn a mi
népünk nyomorral küzdött, Európa más nemzetei jólétnek, bőségnek
örvendtek. Ő kitalálta az okát.
Ugyanaz az erős akarat, a mivel I. Péter czár Szent-Pétervár alkotásával
egy ablakot akart nyitni birodalmának Európába, buzdítá II. Józsefet,
hogy országának ajtót nyisson Európába. Már készen állt a nagy hajózható
csatorna terve, mely Budapestet összekösse az Adriai tengerrel; készen
volt a pénzösszeg, mely e merész terv kiviteléhez szükséges: hatvan
millió, azon időkben rengeteg nagy szám: s mi volna most az ország, ha
ez akkor létesült volna? – Mindenki ellene mondott. Nem értették meg. A
magyar nem akart kereskedő lenni, rőffel, fonttal a kezét beszennyezni,
nem akart az idegennek utat nyitni az országba. A béke hadjáratához nem
lelkesült fel senki. Jobban tetszett annál a török háború. Vettünk aztán
magunknak azon a hatvan millión tengeri csatorna helyett dicsőséget –
(nagyon keveset) – betegséget és ragályt – (nagyon sokat), – mely az
ország szinét-javát ismét megtizedelte, s magát a nagy uralkodót is
magával ragadta.
Mi meg aztán csináltunk igen szép népdalokat tovább is arra a nótára,
hogy «Nem bánom, hogy szegénynek születtem!»
Szép nóta, de nem igaz…
*
Alig három esztendeig engedte a sors pihenni a monarchiát a török
hadjárat után. Bekövetkeztek a nagy európai hadjáratok a franczia
köztársaság, s majd a franczia császárság ellen.
A hadjáratok históriai eredményéről könyvtárak vannak írva, én csak a
hétköznapi, nem harczoló emberek történetéhez járulok nehány vázlatos
vonással.
A hadjárat alatt az egész ország egészségtelen vízkóros bőséget érzett.
Özöne volt a pénznek, aranynak, ezüstnek, a félforintnak keresztelt
rézpénznek, de különösen a bankóczédulának. Kétszáz forint volt egy pár
csizmának az ára, száz forint egy mérő búzáé. A kinek csupán csak
bankjegy volt a zsebében, száz forinton alúl meg nem ebédelt a
vendéglőkben.
A piaczra került nagy pénztömeg óriási szédelgést idézett elő.
Magyarországnak sem lehetett abból kimaradni.
Ez ideig azonban Magyarországnak nem volt igazi kereskedő osztálya.
Magának a magyarnak kevés hajlama van ehhez. Egyetlen töredékét, a
székelyt kivéve, a spekuláczióhoz nem ért, a nyereség elkapatja, a
veszteség elcsüggeszti: nincs hideg vére hozzá. A semita népfajt még
akkor mindenféle törvény korlátolta, hogy nagyobb szabású kereskedelmi
osztálylyá nőhessen fel. Meg volt tiltva a héber népnek boltot nyitni,
árúczikkekkel házalni, bizonyos terményeket vásárolni és eladni, földet,
házat épen nem vehetett, s adósságok behajtásánál igen sok kivételes
bizonyítékokra volt kötelezve.
A napoleoni háborúk alatt aztán fejlődött ki egy valódi magyar
kereskedelmi osztály, mely az üzletet, a pénzforgalmat egyszerre magához
ragadta. Nem voltak ázsiai fajrokonaink; görögök voltak, valóságos
macedoniai bevándorolt ivadék: hanem azért mégis a legtökéletesebb
magyarok. Az egyedüli népfaj, mely rövid időn nyelvét, szokásait,
viseletét, erényeit és hibáit úgy elsajátítá a magyarnak, hogy semmi
idegen nem maradt rajta. Ők magyar nemesek lettek, egyűtt tanácskoztak
apáinkkal a zöld asztalnál; együtt harczoltak az inzurrekczióban s
összeházasodtak a magyar nemesi családokkal. Sok magyar úri család
ivadékaiban most is hellen vér folydogál.
Gyönyörű népfaj volt! Azokkal a klasszikus metszésű nemes arczélekkel,
azokkal a lángoló szemekkel, azzal a szénfekete hajjal, olajbarna
arczszínnel, a min a hölgyeknél, a keleti hő vér karniol szine tört
keresztül. Minő szoborszerű alakok! Minő szép öreg emberek és matronák!
Ők pénzt is hoztak be magukkal s annál értékesebbet: eleven, vállalkozó
észt. Még kiváló költők és tudósok is támadtak közülök itt mi nálunk s
Aiskhilos és Euripidesz utódai Árpád nyelvén gazdagíták a litteraturát.
De különösen kitüntek kereskedelmi, vállalkozói tehetségeik által. A
kereskedés nagy lendületet vett az egész országban s az mind az ő
kezükben volt.
A milyen gyorsan látta Bécs és Budapest a hetvenes évek elején a
korzókat, a körutakat emelkedni, ép oly gyorsan támadtak a század elején
nagyobb forgalmú vidéki városainkban a legdíszesebb házsorok, egész
utczák, a miket a görögök építettek, ráczutczája lett minden városnak. S
úgy építették a házakat, mint a kik örök időkre alkotnak. A vakolatot
víz helyett vörös borral keverték, s csarnokaikhoz márványoszlopokat
hozattak. Aztán a saját utczáikban saját templomokat építettek, pompás
keleti díszben, tele szent képekkel; karcsú tornyaik rézfedele messze
ragyogott a gazdag aranyozástól, büszkén emelve a kettős keresztet és
harangjaik hangja legcsengőbb volt a városban, a harangöntéskor az
olvadt ércz közé szórt tömérdek ezüst tallértól; czifrára festett
tölgyfahajóik végig járták a Dunát, Pozsonytól Orsováig, hátrészeiken
aranyba festett szent alakokkal. Milliomosok voltak közöttük.
Olyan világ volt, hogy a pénz berepült az ablakon.
A hagyomány emleget egy kalmárt, a ki a hadjárat útjába fészkelve be
magát, naponkint annyi tömérdek pénzt vett be, hogy este felé, mikor
tele volt vele a véka, egymásra dobálva arany, ezüst, fekete bankó,
restellt a szétválogatással vesződni, kivitte azt az udvarra, s mint a
gabonát a szérűn, megszelelteté; a polyvát, a bankót félrehordta a szél
egy rakásra, a jó mag az arany, ezüst egy garmadába hullott; akkor aztán
neki álltak seprűvel, lapáttal, így tömték zsákokra.
Én még láttam ezt az embert, gyermekkoromban, húsz évvel később. Ő volt
a legrongyosabb koldus a városunkban.
A dicsőség évei elmultak; következtek a csendes évek. Minden jólétnek, a
mit a hadviselő pazarlás, mint egy varázsálmot előbűvölt, egyszerre vége
lett. Az emberek álmodták csak, hogy gazdagok voltak. A pénz, a mivel
álmukban tele szedték a keblüket, nem volt pénz, hanem csak pozdorja; –
elolvadt ez a jól bezárt vasládákban, a közpénztárakban is.
Árvagyermekek, úrfiak, kisasszonyok, kik a városház egyik ajtaján
bementek, mint százezeres örökösök, a másikon kijöttek, mint rongyos
koldusok.
A gabonának az ára leszállt egy forintra. Még azon is alúl szállt.
Ismertem azt az öreg földesurat, a ki ispánjával együtt felvitetett a
tokaji vásárba ötszáz mérő tiszta búzát eladásra. Délben kérdé az
ispánjától, hogy kérik a búzát? – «Két huszasért!» – «Öntesd valamennyit
a Tiszába!»
S aztán egyik éhhalál-esztendő a másikat követte. A földbirtok értéke
ázsiai fogalmakra szállt le. A kinek volt, iparkodott megszabadulni
tőle, hogy a terhét ne viselje. Hogy csak egy adatot hozzak fel, a miből
az általános viszonyokra lehet aztán következtetni, a Kállay-családnak
volt egy nagy osztatlan birtoka, tizenötezer hold egy tömegben, azért e
század harmadik tizedében fizettek következő haszonbért: száz forintot
ezüstben, tizenkét darab nyusztbőrt és egy pár piros csizmát; s kellett
rá húsz esztendő, a míg a legkedvezőbb helyen fekvő birtok holdjáért
megadták az egy forint haszonbért.
És a milliomosok hová lettek? Az a szép, délczeg, magyarrá átidomult
görög faj, mely vagyonszerzésben s annak a fényes felhasználásában úgy
kivált az Árpád-ivadék közűl? – Kérdezzük meg a róluk elnevezett
utczákat. A kik ezeket a díszes házakat építették, azoknak az ivadéka
már nem lakik ottan. Elmultak jobbadán. Az elszegényedő gazdag embernek
az ivadéka is ki szokott veszni. Némely városból annyira kivesztek, hogy
a fényes templom ott áll évről-évre kinyitatlan. Az aranyozott torony
még messze ragyog a napfényben, hanem az ezüsthordó harang nem csendül
meg több görög húsvétra s a küszöb előtt buján zöldül a fű. – Megölték,
eltemették őket a csendes évek, ők ennek a láthatatlan harcznak a
halottai. Csak a földbirtokosok, a gazdálkodók maradtak meg közülök. Kár
értük. Derék emberek voltak.
Irányzatos mű volt értekezésem; előre megmondtam, hogy az lesz.
Figyelmeztetni akartam a földbirtokost és a kereskedőt, a kinek van mit
elvesztenie, hogy mekkora mélység van alattunk, a hová alászállhatunk,
ha ők is úgy akarják.
Nem a hadjárat alatt szoktunk elvérzeni; hanem a hadjárat után. Azért
«caveant populi!»
Ha elkerülhetetlen, ha az ország jövője, biztossága, ha a nemzeti
becsület, ha a korona méltósága követeli, nem fogunk visszariadni sem a
háború alatti, sem a háború utáni elvérzéstől. S a mily híven
beváltották apáink jelkiáltásukat: vitam et sanguinem pro rege nostro,
mi is oly igazán fogjuk azt beváltani. De ha az uralkodó bölcsesége
talált módot életünket és vérünket megkimélni, akkor is az övé legyen
az. A történetíró pedig jegyezze fel, hogy a ki a história
legzivatarosabb korszakában így keresztűl vezette a legsulyosabb
válságokon a maga népét, hogy jövendőnk reményét, népünk virágát,
apáinál jobb sorsra hivatott fiatalságunkat fel nem áldozta, s
országczímerünk becsületét még is ki tudta vívni: az nyerte meg a
legfényesebb hadjáratot.
Ezt az igazságot kivántam felírni arra a tiszta papirlapra, a mit a
csendes évek rongyaiból kallóztam össze.
MÁRCZIUS TIZENÖTÖDIKE.
(1867.)
«Ipsis Idibus Martii!»
Ugyanazon hang, ugyanazon fény, ugyanazon szinek, a mik tizenkilencz év
előtt.
A hang egy üdvkiáltás: «éljen a haza, éljen a király, éljen a szabadelvű
alkotmány» – a fény egy jobb jövő reményének sugára: – a szinek az
ország szinei, – minden házon, minden zászlón, miként akkor.
A külömbség csak az, hogy akkor ifjak voltunk, most pedig vének vagyunk.
Nem csak mi, kiknek az akkori idők izgalma elrablá éjjel álmainkat, hogy
nappal kétszeresen visszaadja; de vénült velünk együtt az egész nemzet,
s a földrész bajai meg vannak érve.
Akkor azt hittük, hogy már most meg van nyerve minden s nekünk nem kell
egyebet tennünk, mint örülnünk és ismét örülnünk, s közbe-közbe
mindenkit keblünkre ölelnünk, mert hisz az egész világ jó barátunk.
Azóta megtanultuk, hogy az embernek van egy biztos jó barátja, kire
mindig bizton számíthat – és az saját maga.
Azt is megtanultuk, hogy ennek a mi egyetlen jó barátunknak tehetsége is
van annyi, a mennyi épen elég arra, hogy rajtunk segíthessen.
De minthogy ennek a mi jó barátunknak minden tehetségére szükségünk van,
tehát arra kell ügyelnünk, hogy az tehetségeit se használatlanúl ne
hagyja, se gondatlanul el ne fecsérelje.
Nagy diadal, de még nagyobb feladat, ha egy nemzet saját magának
visszaadatik.
A mik az 1848-ki márczius 15-ike után történtek, azok feltárják előttünk
a feladatot, mely az 1867-ik márczius 15-ike után vár Magyarországra.
Akkor talán több erővel, most talán több bölcseséggel fogunk hozzá.
Magyarország világtörténelmi feladatának nehézségei azóta igen
megnőttek, de helyzete kedvezőbb lett most azáltal, hogy jelenleg
magának a trónnak, magának Ausztriának érdeke, egész művelt Európának
kivánalma az, hogy Magyarország feladatát megoldhassa, s ha oly közel
nem talál is minden eszközt, mint akkor, de az akadályoktól sem kell
annyira félnie, s azt is tudja már, hogy önmagában mit bír?
Halaványabb az öröm külfénye 1867-ik márczius 15-én, mint tizenkilencz
év előtt volt; mert ez évben nem ajándékozhatott a nemzet a népnek,
miként 1848 márczius 15-én oly sokat, – mindent, – a szabadságot, a
szabad földet, a jogegyenlőséget: szabadság, szabad föld, jogegyenlőség
már ma megvan, csak hogy mind a három megterhelve közös kötelességekkel,
nehéz tartozásokkal; ámde azon önbizalom, mely keblünkbe visszatér,
nagyobb ma, mint volt akkor: mert az 1867-iki márczius 15-ike azt mondja
nekünk: hogy a magas eszmék, a mik 1848-ik márczius 15-én születtek, nem
voltak halandó ábrándok; 19 nehéz év eltemetve tartá őket; és ők
kitörtek sírjokból, s visszavívták magoknak az életet.
E halhatatlan eszmék összeköttetésben állnak hazánk örök életével, ezek
biztosítják európai lételét; ezek tették dicsőségessé multját,
megtörhetetlenné néma akaratát, ezek vezérlendik diadalra munkás
törekvését.
A mi nekünk 1867-ik év márczius 15-én lelket ád, ez épen az a gondolat,
hogy annak már tizenkilencz éve, midőn dicső jelszavainkat zászlóinkra
kitűztük, és azok ily hosszú idő alatt sem multak el, még most is élnek
és élni fognak.
Midőn elbuktunk is, azt mondánk, nincs veszve minden, az eszmék
halhatatlanok; a korszellem nem számít emberekkel és évekkel, hanem
nemzetekkel és századokkal. És ime még megadatott érnünk, hogy a
korszellem két évtized mulva föltámadásunkra adott jelt, mert az eszmék,
a mikért elbuktunk, szentek voltak és igazak.
Ne feledjük el, hogy ez eszmék, mik Magyarország alkotmányát újra
feltámaszták, miket 1848-ki márczius 15-ikén zászlóink hirdettek, ezek
voltak: «Szabadság, – egyenlőség, – testvériség».
E három szóban most is benne van Magyarország minden feladata.
Azért 1867-diki márczius 15-én méltán emelhetjük áhitattal arczainkat a
kopott zászló rongyaihoz, önbizalommal rebegve: «in hoc signo vinces».
HUSZONÖT ÉV MÚLVA.
(1873.)
Mi történt az első «Talpra magyar!» kiáltás után? annak a hagyományát
úgy tudja már minden ember, mint a bibliai történeteket.
De mit csináljunk ennyi talpra állitott magyarral? A talpra állt
embernek ellenlábasai is támadnak.
Volt lelkesedés, áldozatkészség, testvérszeretet, bűnbocsánat,
jobbágyhűség, honszerelem, bátorság, s az mind ezen az egy napon
született.
A huszonöt év előtti napok dicsősége nem melegíti már szívemet; de az
eredmény a hideg önbíráló előtt is örökké nagy marad: «a nép
felszabadítása a jobbágyság alól».
Azért ne beszéljünk arról többé, hogy szép, ragyogó, dicső nap volt
márczius 15-dike: ismerjük el, hogy «szükséges nap volt!»
Szükség volt egy napra, mely félretaszítsa a törvényhozás ócska
klepsidráját, s egy lökést adjon az időnek, mely a nemzetet évtizedekkel
előbbre vigye. Szükség volt, hogy rögtön rendkívüli nyilvánulás által
szakítson a nemzet a mult balfogalmaival, hogy egyszerre jusson erejének
tudatára. Előtte állt a galicziai példa, hogy mire képes egy elnyomott
nép, ha azt az absolutismus véres eszközéül akarja használni? A lengyel
gyász a mult év tanulsága volt, s nem lehetett tudni, hogy ugyan az a
hatalom enged-e még egy évet a magyar nemzetnek a deliberálásra?
Sietni kellett: – és aztán követelni egyszerre mindent, a mihez a
nemzetnek joga van, a mi életének föltétele, És követelni azt
egyhangulag.
S az egyhangú követelés sikerült, győzött; csak hang volt; nem követte
vér, mégis diadal termett nyomán. Az országgyülés elfogadta azt, a mit a
pesti közpiaczok zászlóikra írtak, s a király szentesítette, a mit az
országgyülés elfogadott.
De nem ment ez olyan símán.
Húszezernyi néptömeg hullámzott Pest utczáin, a sajtó tettleg
felszabadíttatott, a népvezetők sajátkezűleg nyomtatták ki a pesti 12
pontot: «mit kiván a magyar nemzet?» s Petőfi költeményét: «Talpra
magyar, hi a haza!» s a városházára sereglő népsokaság Rottenbiller
polgármester elnöklete alatt megválasztá a közbiztonságra felügyelő
bizottságot; benne volt Nyáry Páltól Sükey Károlyig minden hirhedett
név. A népnek tetszett a kezdet. «Eljen a forradalom!» Kaptunk nemzeti
színű zászlókat, felkötöttük balkarunkra a nemzeti szalagokat (az enyim
most is megvan, még akkor gyöngéd kezek által egy falevélre hímzett
1848-al rámába téve), de mit tegyünk tovább?
Könnyű más városnak forradalmat csinálni, tudja hogy mit tegyen?
Legelőször is elkergeti a kormányát, körülveszi a parlamentet; de hol
vegyünk mi kormányt és parlamentet, mikor a kanczellárunk Bécsben van, a
parlamentünk pedig Pozsonyban?
A nagy óriás pedig, ha egyszer fölébredt, tenni akar.
A népbizottság, hogy némi autorizácziót adjon a mozgalomnak, elhatározá,
hogy a sajtószabadság tárgyában egy küldöttséget indít meg Budára a
helytartótanácshoz, a nép kivánatainak tolmácsolására. De ahhoz a
küldöttséghez húszezer ember csatlakozott.
Délben egy levelet kaptam, melyen egy kiszolgált császári tiszt volt
aláírva (később szomorú emlékezetű alak, mint hirhedett feladó –
utoljára öngyilkos) ebben az volt velem tudatva, hogy az általunk
csinált parapluie-forradalom nem ér semmit. Fegyver kell a nép kezébe.
Ott volt aztán egy egész strategiai terv. A jövő éjen tíz helyen
meggyújtani a várost, a támadt zavarban megrohanni a Neugebäudet, ott a
gyenge helyőrséget lefegyverezni, az ágyúkat elfoglalni, azokkal a
Károly-kaszárnyán rést töretni, azt megostromolni. Az üllői kaszárnya
felől torlaszokat emelni, a lovasság elé tört üvegdarabokat hinteni, az
olasz katonákat haranguirozni, egy pár generálist kezesűl letartóztatni
stb. stb., hogy én nekem a hajam szála mind az ég felé állt bele. Még
akkor volt.
Sietve hivattak Rottenbillerhez, még nem is közölhettem senkivel a
borzasztó haditervet. Ott találtam nála a tüzérség főparancsnokát
Budáról. A kis köpczös úr szörnyű haragos képet mutatott, azt mondta,
hogy ő be nem ereszt olyan nagy népsokaságot Budavárába, mint a mennyi
bevonulni szándékozik. Ő becsukatja előttük a kaput. Rottenbiller
figyelmezteté, hogy ez nagy baj lenne a kapura nézve, mert azt akkor
bizonyosan betörnék. – «Akkor én össze fogom önöket kartácsoltatni!»
kiáltá a vitéz alezredes.
Erre én azt mondám neki: «Azt teheti ön, hanem ha mi kiejtjük a
kezünkből a háromszínű zászlót, akkor majd jön utánunk más, a ki a vörös
zászlót emeli fel.» S azzal megmutattam neki a kapott haditervet,
eltakarva az aláirást.
A becsületes főtiszt azt mondta ennek felolvasására, hogy «ez nem tréfa»
s aztán ő kezdett el bennünket kérni, hogy csak vezessük hát okosan a
népet, majd ő is rajta lesz, hogy semmi baj ne történjék.
Ez volt Budavár második vérnélküli bevételének (először a törökök
foglalták így el) genesise, melyhez a hadi tervet mi hárman csináltuk:
Rottenbiller, a tüzér alezredes, meg én; bármennyire igyekezzenek is e
körülményt a historikusok agyonhallgatni.
A diadal tökéletes volt, nem csak felmentünk, de vissza is jöttünk
Budavárából, s a sajtószabadságon kívül lehoztuk az irodalmi működésért
tömlöczbe zárt Táncsics Mihályt.
Táncsics maradt e nap hőse, őt hoztuk olyan diadallal Pestre, a minővel
az angolok II. Károlyt Londonba, a francziák I. Napoleont Párisba, sőt a
minővel csak Schwartz Gyula vagy Szilágyi Virgil diadalmenetei a
fővárosban hasonlíthatók össze.
A következő évforduló már Debreczenben talált bennünket összpontosítva.
Valami buzgó hazafinak az az ötlete jött, hogy 1849. márczius 15-én
valami méltó ünnepélyt kellene rendeznünk Debreczenben. (Odakinn «a
havon» épen rendezték azt javában Klapka, Görgey, Dembinszky, Perczel,
Damjanics és még valami 180,000 honvéd fiú!) Az indítványra Pálffy
Albert azt az ötletet mondta: «ha meg akarjuk ünnepelni márczius 15-két
en famille, csukjuk be Táncsics Miskát.» – Szegény jó öreg barátom,
derék becsületes hazafi volt mindig, tele jó szívvel, jó akarattal; de
fatuma volt, hogy igen furcsa ötletekkel tudta mindig kifejezni
fáradhatlan honfiúi buzgalmát.
Kiittam én ezt a serleget egészen, a budapesti mámorító habjától kezdve
egész a világosi seprűjéig.
A világosi sötét éjszakán együtt voltam Nyáryval, Csányival és Kiss
Ernővel: egy szobában háltunk.
– Mi el vagyunk veszve, – mondá Nyáry; – Magyarország elbukott. De a mit
társadalmi téren kivívtunk, a nép felszabadítása, az örökké fenn fog
maradni, s mi nem hiába vesztünk el.
És ez márczius 15-ikének az emléke: élő emlék. Tizenöt millió ember
szive tartogatja azt.
Huszonöt év! Egy század negyedrésze! Kimondani is sok, hát még átélni!
Hát még úgy átélni, a hogy mi éltünk! Annyi országos csapás, rémület,
iszonyat, küzdelem, hiú remény, kétségbeesés, elfásulás, újra ébredés,
újra lefekvés, veszteség, megpróbáltatás után!
Márczius 15-ke tegnap (huszonöt év előtt,) és ma (huszonöt év után!).
A kezdete magas komikum, a vége mély tragikum.
Egy csoport gyermek, ki belekap a sors gépezetébe, egy csapat poéta, ki
politikát csinál, s aztán tízezrei a csatatéren elesett hősöknek,
koszorúzott alakok a bitófán.
És mégis dicső nap volt ez! Mert a népet ez szabadítá fel, s a nemzet
millióit ez tette honpolgárokká, a verejtékük által áztatott föld
uraivá.
Minden buzakalász, melyet Magyarország földje terem, 1848. márczius
tizenötödikének emlékét dicséri, a hogy a néphit szerint minden egyes
buzaszem hegyére oda van nyomva a «Patrona Hungariae» szent képe.