nem méltat figyelmére, a mikről a professzorok a kathedrából nem
prelagálnak hallgatóik előtt, a mikről az apák a kandalló mellett nem
mesélnek fiaiknak. Mert a fényes, hős tettekkel teli, pánczélban és
lovon járó esztendőknek akad elég történetirója, hős költője; hanem
azokkal az alázatos, rongyokban és mezitláb járó esztendőkkel, a mikben
nem történik semmi nagy dolog, nem örömest foglalkozik valaki. Kell
ahhoz valami undor a ragyogás iránt, a hogy Hugo Viktornak egy hőse a
«századok legendájában» mondja: «annyit láttam a dicsőségből, hogy
vágyom már a szemétre».
Ime a história nélküli évek szemétdombjáról egy batyú rongyot szedtem
össze. Mit akarok vele csinálni? Azt, a mit a rongyokból szoktak: tiszta
papirt – kimondatlan igazságok számára.
Mi vezetett erre az eszmére? A legközelebb lefolyt idők politikai
küzdelme.
Egy eszme volt népszerű Magyarországon, egy nagymérvű háború megkezdése
a keleti kérdésben.
Nem titkolom, hogy én egyáltalában békebarát vagyok de különösen óhajtom
a békét az osztrák-magyar monarchia számára, legeslegkülönösebben pedig
a magyar nemzetnek, melynek a rendes emberi és bölcsészeti okokon kivül
még saját különös érdekei vannak, hogy legalább egy emberöltő időn
keresztül engedjen magának megpihenést.
Mint a közzé tett adatok bizonyitják, a legközelebbi hadjárat
Oroszországnak kétszázezer halottjába került eddigelé, azok között
tizennyolczezer csak, a ki a téli táborozásban megfagyott; s ha még csak
halottak volnának, a kiket el lehet temetni; de azonkivül kétezerötszáz
millió rubelébe, a mi megmaradt élő adósságnak és enni kér. Ennyi
halottba nekünk is került volna ily mérvű hadjárat, s a mi a
pénzáldozatot illeti, ha az osztrák-magyar szállítmányosok önzetlenségét
számításba veszszük, legalább annyi forintunkba, a hány rubelébe az
orosznak. Valljuk meg az igazat, hogy nem volna irigylésre méltó
helyzetük azoknak az osztrák és magyar pénzügyminisztereknek, a kik most
egy kétezerötszáz milliós új teher kamataival megöregbült
költségvetéssel jönnének elektrizálni a tisztelt házakat.
Azonban hát a háború alatt, a dicsőség mámora közt, a lét és nem lét
fölötti küzdelem óriási izgalmaiban se pénzzel, se vérrel nem törődik
senki. A parlament, a közvélemény, mely béke idején a zsugori apa
szerepét viszi a jólnevelt kormány ellenében, háború idején a tékozló
fiú szerepét veszi át, kezébe adja a kormányának a bankóprés rúdját, s
elveszettnek tartja azt a hónapot, a melyen a távirat nem hozott olyan
hírt, hogy tizezer ember elesett valahol. A dicsőségért semmi ár sem
elég magas.
S ha benne volnánk a harczban, bizonyára én is azok között lennék, a kik
szóval és tettel, a kik vérük utolsó cseppjével és vagyonuk végső
maradványával is diadalra törekesznek juttatni a zászlóra kitűzött
ügyet.
Háború alatt bölcsnek lenni – hazaárulás.
Hanem a háború előtt beszélni arról, a mi a háború után következik, – ez
még talán nem az.
*
Két korszakot tekintettem keresztül, mely egy-egy az osztrák-magyar
monarchiára nézve fényes eredményű nagy hadjáratra következett. Az egyik
a hét éves háború, a másik az első napoleoni hadjárat nyomában érkező
kor.
Értekezésem nem históriai mű, csak társadalmi irányú czélzatos
elmélkedés; azért ez összevissza hányt adathalmaz nem is formál nagyobb
igényeket, mint annak a bebizonyítását, hogy a nagy hisztórikus éveknek
a dicsőségét az utánok következő csendes esztendők mily szertelen nagy
hanyatlással szokták fizetni.
Hogy ezt a hanyatlást felfoghatóvá tegyem, a háborút megelőző korszaknál
kell kezdenem.
A szatmári békekötésre következett tartós békekorszak alatt
Magyarországon jóllét és bőség uralkodott.
Tanuskodnak erről az azon időből fenmaradt hagyatéki összeírások és
végrendeletek, mik oly gazdagságot, pompát és heverő készpénztömeget
mutatnak ki, a minőt a szomszéd Németországban lehetett csak találni.
S ez a jóllét nemcsak az előkelő nemesi rendnél volt meg.
Azon időben egy Batthyányi gróf azzal dicsekedhetett, hogy van neki ezer
olyan jobbágya, a melyiknek mindegyike képes ezer forintot készpénzben
lefizetni.
Az érczpénzen kivül azonban még nagyobb gazdagsága feküdt a magyar
falusi gazdának a marhaállományban. Ez volt az ő kincstára; a mező volt
a takarékpénztára. Az ökör készpénz számba ment s reálisabb számtani
ábra volt, mint az angol font sterling, s az indus lak rupia; a hazai
törvény meghatározta az ökör és arany közötti viszonyt, mert némely
büntetés ökörszámba ment. A nőrabló bírsága volt tiz ökör. Jómódú
gazdák, kik fiaikat a németországi egyetemekre küldték ki theologiát
tanulni, a szükséges tartáspénzt és tandijt nem tallérokban, hanem
gőbölyökben küldték meg nekik, s ez nagyon czélszerü volt, mert ilyen
négylábú pénznek, mire Augsburgba megérkezett, már ázsiója volt. Azért
bátran lehetett volna ezt a «pengő pénz» mintájára «bőgő pénz»-nek
nevezni. Azonban a magyar épenséggel megfordította az elnevezést: neki a
«marha» szó volt a kedvencze; s épen az arany és ezüst ékszereit nevezte
«arany és ezüst marhának».
Egy krónikás adoma legjobban meg fogja világítani ezt a boldog
korszakot.
A szatmári békekötés után Magyarországnak akkori egyik legnagyobb
jobbágyközségét, Hód-Mező-Vásárhelyt, Schlick osztrák tábornok kapta
donáczióba a koronától.
Egy óriási nagy község harminczezer lakossal, mely akkora területtel
bir, mint egy kis herczegség, a magyar alföldi rónán, melynek földje egy
ölnyi mély televény s trágyázatlanul is husz magot ád a legszebb aczélos
buzából. Hanem akkor még nem volt a Hód vize kiszárasztva, Tisza és Hód
minden esztendőben eláraszták a rónát, azért gabona-termelésre, a miből
a földesúr dézsmát szedhet, nem volt az annyira alkalmas, mint
marhatenyésztésre. A derék Schlick tábornok rájött rövid időn, hogy ez
az ő roppant urodalma neki semmit sem jövedelmez. Pörlekedni pedig nem
szeretett a jobbágyaival. Azt mondta nekik, hogy szivesen eladná őket
negyvenezer forintért, ha találnának valakit, a ki megvegye. A város
előljárói erre fölkeresték az akkor legnépszerűbb magyar grófot, Károlyi
Sándort, s felszólíták, hogy vegye meg őket Schlick tábornoktól a kinált
áron. «De nekem nincs negyvenezer forintom!» mondá a gróf. «Hát hiszen
mi adjuk hozzá a grófnak a pénzt!» mondának a küldöttek. «De hát akkor
inkább váltsátok meg magatok számára magatokat!» – «Hogyan? hogy mi
nekünk ne legyen földesurunk? ne legyen, a ki pártunkat fogja, ha valami
bajba jutunk? Nekünk földesúr kell.» S megvetették magukat a saját
negyvenezer forintjukon Károlyi Sándor gróffal. Száz év mulva a
mezőváros aztán ugyanazon grófi családtól másfél millió forinttal
váltotta meg magát az úrbériségből.
Az új földesúr azonban rövid időn ugyanazt a tapasztalatot tette, a mit
Schlick gróf: hogy az ő nagy uradalma neki semmit sem jövedelmez. Mert
ajándékozni, azt szeretett a régi magyar; de fizetni: ez nem volt
kellemetes szó előtte. Kivált rendesen, minden évben, bizonyos napon
fizetni: ezt a legkeservesebb ünnepnapnak tartá, a mi a kalendáriumban
előfordul.
Egyszer aztán lement hozzájuk látogatóba Károlyi Sándor gróf. A
vásárhelyiek nagy lakomát rendeztek a tiszteletére: nem hiányzott abból
a híres vásárhelyi lencseétek sem, melybe csak azt a részét teszik a
sertésnek, a mi a §-hoz hasonlít. Az volt pedig a szokás, hogy asztal
fölött az előkelők sorba eldalolták a maguk nótáját, s azt a társaság
mind utánuk tartozott dalolni.
Végre a grófra került a sor: «Kend is danolja el a maga nótáját gróf
uram».
Megtette, poharat emelt, s szép csengő hangjával rázendíté:
«Minden gazda ád egy ökröt!
Biró uram kettőt!»
Utána énekelték szépen. S ez volt a kontraktus. Ha pergamenre lett volna
irva, hét pecséttel ellátva, tán nem tartották volna meg; de a mit
egyszer utána énekeltek, annak aztán urának is álltak. Másnap ötezer
tulok volt összehajtva az új földesúr számára. Mai világban egy kerek
millió! De hol van az a Wertheim-láda, a mibe ezt el lehet tenni? Arról
is gondoskodtak a jó vásárhelyiek. Kiszakítottak a határukból egy
tizezer holdas parczellácskát az új földesúr gulyájának legelőül, azt is
odaajándékozták hozzá. Jelenleg e helyen van Magyarországnak egyik
legszebb mintagazdasága.
Ez volt a legmagasabb tiszteletdij, a mit valaha énekhangért fizettek a
világon. S hogy ezt Magyarországon fizették, bizonyitja, hogy apáink
gazdagok voltak s – tudtak élni.
*
Az ökörrel való adózás különben régi magyar szokás volt. A székelyeknél
királyfi születésekor fordult az elő, a mikor «ökörsütés»-nek nevezték
azt. Minden székely gazda egy ökröt adott ajándékba a királynak, s a
királyfi nevét odasütötték az ajándék oldalára.
Az emlitett kor öltözködési pompáját nemcsak a magyar főnemességnél, de
a magyar földmíves népnél is számos egykorú feljegyzések bizonyítják.
Étkezésük pazar volt és izletes. Egy parasztlakodalom leirásánál két
tele oldal alexandrinusok megirására lelkesíté fel az egy időbeli magyar
poétát a népies konyhaművészet.
Mária Terézia trónraléptével egyszerre vége lett az országos idillnek.
Soha igazságtalanabb háborúval ország meg nem támadtatott a czivilizált
Európában, mint monarchiánk akkor. Fél Európa indított hosszú,
erőfeszített hadjáratot egy ország ellen, mely századokon védbástyája
volt Európának, a czivilizácziónak, a keresztyénségnek, mely előharczosa
volt a szabadságnak, a reformácziónak, a felvilágosodásnak, a melyet, a
míg szét volt darabolva, egyesült erővel törekedett Európa
helyreállítani, s melyet, a midőn helyre volt állitva, ismét össze akart
törni. Egy vezéreszme nélküli hadjárat volt az, melyben monarchiánk
népei, midőn a trónt védték, az örök igazságot s a legszebb emberi
jogokat védték meg. Hét esztendeig tartott a hadviselés s fenmaradásunk
tanusítja, hogy ránk nézve dicsőségesen.
A történetiró krónikánk legfényesebb lapjainak nevezi azokat, a mik e
hét évet örökíték.
Mi azonban lapozzunk tovább s kérdezzük meg, hogy e méltán kivívott, e
hősi módon megérdemelt, ez elkerülhetlenül reánk erőszakolt dicsőség
mibe került?
A hét éves háború bevégezte után a szorosan vett Magyarország népessége
lefogyott hét millió kétszáznyolczvan ezerre, tehát felénél kevesebb a
mostani lélekszámnak. Ebből a valódi magyar ajkú nép tett két millió
ötszázezeret, a magyar nemesség lélekszáma volt ebből 162 ezer. Volt
ezerkétszáz elhagyott falu, a mi pusztává sülyedt le.
A «vitam et sanguinem pro rege nostro» komolyan lett beváltva.
S a megfogyott nép szegény volt.
Magyarország összes adója három millió kétszázezer forint volt.
Az állandó hadseregtartás miatt azt Mária Terézia kormánya az 1764-iki
országgyülésen fel akarta emeltetni négy millióra.
Egy kicsiny kis milliócska, még nem is egész millió! Mi az? Mai nap még
csak arra sem volna elég, hogy egy ellenzéki szónokot kis negyed óráig
érdekessé tegyen. Akkor négy hónapig elharczoltak fölötte, s nem volt
kormánypárti, egyet kivéve, mind ellenzéki szónok volt. Az alsó tábla
követei egymással versenyeztek a nép nyomorának rémséges leirásában, s a
kik még fölülmulták őket, azok a papi követek voltak. A nép már
templomba sem tud járni, mert nincs ruha a testén; minden szónok a
háború miatti általános kimerültséget adta a nyomor indokául; a királyi
leiratok maguk is elismerik az országos inséget, de viszont azok is a
háborúval indokolták az adófelemelés kényszerűségét, minthogy a
hadviselésre 200 millió államadósság lett fölvéve. Utoljára a követek
égre emelt kézzel esküvének meg, hogy az ország népe egy forinttal több
adót sem bir elviselni, úgy, hogy mikor elvégre a felső tábla
közbenjárásával a kormány leszállt egész háromszázezer forintig a
követelésével, hogy ezt az összeget is elfogadhassa az alsó tábla,
kénytelenek voltak a papi követek az országgyülésen ünnepélyesen
felmenteni a követeket a kimondott esküjök alól. Háromszázezer forint
miatt!
De hát csakugyan nagy pénz is volt az akkor.
Egy mérő buza ára volt két forint, egy akó jó boré egy forint s minthogy
itt magyar forintot kell mindig érteni, a mi a mostani számítás szerint
harminczöt krajczárt tesz, tehát hetven krajczárért vesztegették a
bánsági buzát s harminczötért a budai bort. 1787-ben még alább szállt a
búza ára: 1 forint 30 krra.
S milyen volt maga a forgalomban levő pénz is? A Terézia tallérok és a
körmöczi aranyok, a byzantinusok és az erdélyi farkasfogas aranyok
külföldön vándoroltak, idebenn maradt a mindenféle alakú és értékű réz
és kevert érczpénz, az apró babka, dénár, bécsi garas, poltura, fillér,
a mik között nagy úr volt a greschli, fiatal korában ezüst szinű, kopott
korában veres; s mindez a pénznem sűrűn keverve hamisított pénzekkel,
mert hiszen sokkal jutalmazóbb fáradság volt a pénzt csinálni, mint
keservesen megérdemelni; verte is boldog, boldogtalan, lakatos,
czizmadia, juhász, rézöntő, s maig is eldöntetlen jogi kérdés maradt,
hogy a nagykőrösi kolompáros czigánynak a pénzei hamisaknak
tekintessenek-e, miután ő azokat a saját képére és nevére készítette,
nem a császáréra. Később bankó czédulák is jelentek meg a piaczon,
minden érczalap nélkül. Ezeknél még a hamis pénzt is szivesebben látták.
De legalább hát, ha ilyen olcsó volt a buza, bor, s ilyen kevés a nép,
annak a kevésnek ugyan volt bősége ételben, italban?
Dehogy volt! Épen ellenkezőleg következett. A munkás kéz megfogytával a
dúsgazdag Kanaán is meddővé lett. Egyik inséges év a másikat követte,
Ausztriában úgy mint Magyarországon. A míg Bécsben napirenden voltak a
«kenyér rebelliók», a míg a sok evést-ivást a szószékről «peccata
germanorum» czímmel bélyegezték meg, a míg a jó páter Tarhemmer nem csak
a szószékről prédikálta a bécsi népnek az ételtől-italtól való
tartókodást, de példaadásul ki is vitette magának a temetőbe az ebédjét,
a vizben főtt gombóczot, hogy lássa a nép, a papja is hogy bőjtöl: addig
Magyarországon az inséges esztendőre egy rémületes boszorkányvilágítást
vet a tornamegyei emberevők elleni proczesszus. Sokáig híre volt, hogy
itt laknak az európai kannibálok.
A mellett az elnyomorodott föld népét Magyarországon nem csak a
csekélynek látszó államadó nyomta. Nem számítva a földesúri
szolgalmakat, robotot, dézsmát, füstpénzt, az egyháznak fizetett
kilenczedet: ott volt rajta még a mindenféle czímen szedett subsidium,
dica, datia contributio, annonarium, trigesima, domestica és bellica
cassa, katonatartás, a terhes lucrum cameræ, a hol még nyest volt, ott
fennállt a «mardurina», a hol bort termesztettek, a «zuluzma» és végre a
sexagesima. Ez utóbbi igen mulatságos megadóztatási forma volt. Minden
embernek: nemesnek és parasztnak megbecsülték az összes ingó birtokát, s
a kinek az értéke a hat rénes forintot meghaladta, az annak egy
hatvanadrészét tartozott az államnak készpénzül lefizetni. Volt olyan
község, a hol a telkesgazda az államadójához hatszorta nagyobb pótadót
fizetett mindenféle czímeken, a mi pedig mind nem fordult az ország, a
község, az emberiség javára, hanem szétolvadt az előljárók kezei között.
Mert mikor legnagyobb az inség a népen, olyankor legszabadabb az
erkölcstelenség, a huzavona. A koldustarisznyából legjobban lehet lopni.
S ez az erkölcstelenedés a falusi birótól elkezdve felment egész a
legfelsőbb hivatalkörökig.
Hanem azért volt eszeveszett fényüzés a fővárosokban. Őrjöngő divat, a
nők léghajó nagyságu, bufándlinak nevezett szoknyákkal, drótból font
vertugadinokkal, messze úszó selyem szalupokkal; toronymagasságú
hajfonadékok, pánczél alakú vállfűzők; a férfiak tarka selyemruhákban,
maguk is kifestve fehérre, pirosra, a hajuk befehérítve liszttel s hátul
táskába fonva; s míg Magyarországon ötven tallérért egy uradalmat
lehetett venni falustól, a bécsi gavallér nem sajnált ötven tallért egy
szép hollandi tulipánért szívhölgye nevenapjára kidobni; s hogy a
szédelgés se maradjon el: divatba jött a más országból már rég
kiküszöbölt aranycsinálás őrjöngése. Magas állású főurak vesztegették a
rájuk bizott közpénztárakat alchymiai műhelyek s az azokat kezelő csalók
fentartására. A magyar testőrség pénztárnoka 86 ezer forintot
változtatott így füstté a rábizott pénzből aranycsináló műhelyekben.
Ekkor emelkedett ki e ködlepte világból korának legfényesebb alakja, II.
József császár.
Nem szólok róla, mint uralkodóról; a politika ki van rekesztve
értekezésemből. Ő és nagy eszméinek egy része (nem mindannyi) egy
századdal megelőzték a maguk korát; de mint nemzetgazdász épen jókor
érkezett.
Ez a csodálatra méltó alak, a ki kölcsönzött fényt elutasítva, mint az
álló csillag, önmagától ragyogott: külső megjelenésével saját eszméinek
megtestesült alakja. Egyszerű, himzéstelen, paszománnélküli zöld
kabátjában, tollatlan kalapjában, közönséges vadászhoz hasonló, csak
szemeinek tekintete árulta el benne az uralkodót, azoké a sajátságos kék
szemeké, a mikről a divatvilág a Kaiseraugfarbe kelméket elnevezte:
azoké a szemeké, a mik oly kegyteljesen tudták a titokban rejtőző
nyomort felkeresni, mint a magasban pompázó bűnt lesujtani. A pompás
divatbohóczok között egyszerűsége hirdette, hogy ő az, a ki mindenkinek
fölötte áll. József a trónra emelte fel a takarékosság polgári erényét.
Krónikairói emlegetik azt az egy pár csizmáját, a melynek a szára
eredetileg vissza volt hajtva, de a sok fejelésben, a hogy alul
elfogyott, a hajtás fölfelé gyüretett s úgy viselte azt tovább. A
kabátjának a könyökein is láthatta akárki a rávetett foltokat. S az ágy,
a melyen a monarchia uralkodója nyugodott, soha sem volt mással
megtöltve, mint szalmával: a fosztott kukoriczahéj lukszusát engedte meg
néha magának. Asztala oly egyszerű volt, mint egy polgáré, még annál is
egyszerűbb, mert viznél egyebet nem ivott soha. Táborozás közben maga
megcsinálta magának a rántottát. Kazinczy Ferencz feljegyzé róla, hogy
egy nyilvános ebéden, a mit Magyarországon a tiszteletére adtak, a
felhozott tokaji bort pohárba tölté, felemelte, keresztül nézett rajta,
azt kérdé: «iste est vinus tokajinus?» S arra érintetlenül visszatette
az asztalra.
Nagy gravamen! Már az is, hogy a tokaji bort masculini generis czímezte,
mert mi magyarok azt tartjuk, hogy «quale vinum, tale latinum!» de
kóstolatlan hagyni azt a pohárban, valóságos uralkodókegymegtagadás.
S a hogy maga az egyszerű viselethez ragaszkodott, azt követelte, hogy
ezt az alattvalói is kövessék. Kiadta a szigorú ruharendet, a melyben
minden rangfokozatnak meg volt szabva a maga divatja, a mi szerint
öltözni tartozik. Aranycsipkét csak a herczegeknek volt szabad viselni,
a báróknak, nemeseknek meg volt határozva, milyen széles ezüst
paszomántot hordhatnak a kabátjaikon: egész a kontár mesteremberekig
kiterjedt a ruharend gondoskodása. Nem seperhették a szakácsnék selyem
sleppekkel az utczát. Tollat a kalapjaikon csak a rangbeli nemesek
viselhettek és a nemzeti szinház tagjai: de ez utóbbiaknál a hölgyeknek
sárga, piros, vagy kék kötényt kellett a ruha fölött viselniök.
Különösen üldözte a császár a halhéjas vállfüzőket. A mely kisasszony az
audienczián ilyen pánczéllal jelent meg előtte, attól azt kérdezé:
«Melyik kürazir-ezredben szolgál maga?»
A «haszontalan árúknak» külföldről behozatalát már a magyar törvények is
megtiltották a közvetlen megelőzött korszakban. II. József e tilalmat
megerősítette. Mai nap ezen a czímen, csak a «nürnbergi árúk» rovata
alatt csak maga Magyarország 150 millió forint árúczikket fogyaszt el. S
egyéb czikkekkel együtt 500 millió körül jár a behozatal. Akkor csak
«egy» millió volt a behozatal. S ez is be lett tiltva. Az arany és ezüst
kivitelére az országból még a magyar törvényhozás halálbüntetést
szabott; II. József alatt a gabonakivitel is be lett tiltva. Az idegen
borokat is kitiltotta az országból. A saját pinczéjében talált nagy
mennyiségű Cap-vidéki veres borokat mind szétosztatta a kórházakban a
betegeknek.
A vágómarha-kivitel eltiltása végre szomorúan tanuskodott róla, hogy a
nagy kincses ládája Magyarországnak: a «bömbölő pénz» takarékperselye, a
mező is, hogy megnéptelenedett. A dicsőséges évek árát még a baromnak is
meg kell fizetni. Bécsben és Prágában, a miatt, hogy minden beteg
vágómarhát felhasználtak, valóságos pestis ütött ki az alsó néposztályok
között.
Hogy a pénz értékét emelje, II. József a Mária Terézia korából fenmaradt
papirpénz huszonkét milliónyi összegét, a mit atyjától örökölt,
kemenczébe dobatta s elégetteté. Ez saját országának hozott áldozat
volt.
A közpénztárakat szigorú ellenőrzése alá vette, s előkelő sikkasztókat,
nem tekintve magas állásaikra, családi fényes neveikre, Bécs piaczán a
pellengérre állíttatott.
A fölösleges hivatalnok-sereget szélnek eresztette s a ki fizetése
csekélysége miatt panaszkodott előtte, annak azt mondá: «menjen ön csak
Engelhez ebédelni!»
Engelnél Máriahilfben abban az időben hat krajczárért lehetett négy tál
ételt kapni.
A katona sorsa sem volt valami fényes. Egy huszár és más lovas katona
havi zsoldja volt százötven krajczár.
Hogy a munkaerőt szaporítsa, II. József a tömérdek szerzetest, apáczát
mind, a ki csak nem közoktatással, vagy betegápolással foglalkozott,
kiüzte kolostoraikból, vagyonaikat elkobozta s azt köznevelési alappá
tömegesíté.
II. József takarékossági hajlamát, különösen épen a szerzetes rendek
irányában, egy adat világítja meg, a mit egy hajdankori irott
jegyzetgyűjteményben fedeztem fel, s mely tudtomra még nem volt
napvilágra hozva. A ráczkevei sziget a magyar királynőknek házassági
ajándékul az ország által átadott kelengye volt ősidőktől fogva. A
királynő jezsuita gyóntatója, kiről azt jegyezte föl a történet, hogy a
királynő gyónási titkait Rómába küldözte a rend főnökének, egy napon azt
kérte a királynőtől, hogy engedje át a jezsuitáknak azt a «kis»
Ráczkevinek nevezett dunai szigetet «káposztás kertűl». A kegyes
királynő beleegyezett a kérelembe s a jezsuiták már közel voltak hozzá,
hogy Magyarországnak egyik legszebb édenkertjét elfoglalják, mely egy
nagy várost és hét falut számlál, a midőn II. József, ki már
együtt-uralkodó volt, megtudta az alkut. A királynőnek volt egy kedvencz
bohócza, magyar születésű és protestáns. Ezt bizta meg a vakmerő
impetrálók letromfolásával. A bohócz azt mondá a jezsuitaküldötteknek,
hogy a donatióhoz egy föltétel van kötve: oldják meg elébb, mit jelent
ez a négy betű a Megváltó keresztfája fölött: INRI.
Azt pedig álmukban is megtudták mondani: «Jesus Nazarenus Rex Judæorum».
– «Oh nem úgy van!» szólt a bohócz; ez a négy betű azt jelenti:
«Jesuitis Non datur Raczkeviensis Insula». S nemsokára aláirta a
királyné a jezsuitáknak egész birodalmából való számüzetését. II. József
utánuk küldte a többit is, harminczhat ezer szerzetes és apácza lett
visszaadva a világnak.
II. József tilalmat vetett a szerencsejátékra: ő maga soha nem
kártyázott; az volt a szava, hogy az uralkodó, a ki játszik, a népei
pénzét vesztegeti.
S hogy a földmívelő munkáját megtisztelje, ő maga kivette a pór kezéből
az ekét és mint egykor Hunyady Mátyás megtanította udvaronczait kapálni,
II. József megmutatta főnemeseinek, hogyan kell barázdát szántani.
De nemcsak a betevő falat, a kenyér és hús hiányzott az országban, a
munkás kéz hiánya miatt, még a fainség is beköszöntött. Az erdőgazdag
Ausztriában és Magyarországon nem volt épületnek való deszka és gerenda,
úgy, hogy II. József császár egy időben kényszerítve érzé magát még a
halottakra is kiterjeszteni a fényüzés tilalmát. Mert az ember még
halálában is hiú! Nemrég napjainkban egy magyarországi nagy városban
levő Societé des entreprises funebres kénytelen volt liquidálni, mert a
halott uraknak az a gyászos szokásuk van, hogy még holtuk után is
szeretnek tehetségeiket meghaladó adósságot csinálni: de a fizetésről
aztán hallani sem akarnak. II. József megtiltotta a koporsóban
temetkezést, s a pompához szokott császárváros megérte azt a
rémlátványt, hogy utczáin egyszerű zsákba dugva szálliták örök
nyugalomra a túlvilág utasait: a mi csaknem lázadást idézett elő.