azokat menekülni készülő fiataloknak átadták; némely levél soká nedves
maradt.
Aztán az iratokat, mik másokat bajba keverhetnének, égették el; mindent
akép, a hogy egy öngyilkolásra készülő szokta tenni.
Éjfél után két órakor jelenté a vezérnek a Hunyady-huszárok egyik
tisztje, hogy az út megnyílt, azzal szekérre ültek mind, s indultak
Világos felé.
Túl a Maroson látszottak az osztrák seregek elszórva csillámló őrtüzei.
Simánd felől, a szürkület ködében, kivehetők voltak az orosz előőrsök
dárdahegyei.
X.
Még azon éjjel az egész hadsereg átvonult Világos alá.
Annyi fájdalom közt legjobban fájt az ellenszenv, a mit honvédeink
nyiltan mutattak a polgári osztály bajtársai iránt.
Nem mondhatom, hogy az ellenszenv igaztalan volt.
A jó katona, ki annyi csatában tette ki magát a halálnak, ki azzal a
tudattal pazarolta vérét, tűrt nyomort, sanyarúságot, hogy mindezen
áldozatot hona boldogságáért hozza; – most minket okolt, hogy ez
áldozatok eredményét belviszálkodásaink, egymás iránti féltékenységünk
porba ejté.
Úgy szégyenlettem magamat a porfedett vitézek előtt.
A következő napot már nem vártam be Világoson.
Még egy szomorú emlékkel nehezebben jöttem el onnan, mint mások.
Ottlétem nehány órája alatt egyike legjobb barátaimnak, a pesti
vészbiróság elnöke, ki nem véritéletekkel, hanem bölcs kegyelmezéssel
tünteté ki magát, egyike a legmagasabb szellemeknek, tiszta fő, igaz
hazafi és becsületes ember: Molnár József, – főbe lőtte magát.
És senkisem kivánta el tőle ezt az útját a férfias szabadulásnak!
sietnem kellett e helyről.
A mik ezután történtek Világoson és Aradnál, azoknak körülményei
ismeretlenek előttem.
Mint történt az, hogy Görgei nem volt képes legjobb barátait, köztük
Csányit, ki úgy viselte magát hozzá, mint édes apja, megmenteni?
Azt sem teszem kérdésbe, hogy nem vonúlt Világos helyett inkább Komárom
felé? a merre nagyon elzárva nem lehetett az útja, midőn Haynau Lugoson,
Paskievics Váradon volt. Komáromban legalább emelt homlokkal
beszélhetett volna, nem a czár lábainál fekve. Ez hadtudományi kérdés, s
ahhoz én nem értek.
Nem volt czélom Görgeit sem menteni, sem vádolni.
A világosi katastropha nem a mi ügyünk, hanem a világhistóriáé. Egész
Európa feleljen arról; nem mi!
Ha volna törvényszék, mely e kérdésben itéljen, kit kellene mentenem,
kit kellene vádolnom?
Azokat a honfiakat-e, kik évtizedek nyomorát, csalódásait, epesztő
vágyát hordozzák szivükben a hontalanság üldöző kínja mellett?
A hadvezéreket-e, kiknek még síremlékkel is adósok maradtunk?
A lengyel vezért-e, ki csak dicsőséget írt hazánk évlapjaira, s csak
sebeket vitt el innen magával?
Azt a férfit-e, kinek nagyravágyása az volt, hogy hazáját tegye nagygyá?
Vagy azokat, kik kimondott elveikért férfiakként kiszenvedtek, de meg
nem törtek?
Vagy azt a népet, mely áldozni meg nem szünt, s melyet a szenvedés
honától el nem tántorított?
Vagy azt a közkatonát, ki húszszor rohant a halálba e szóval: éljen a
haza! s kiejté kezéből fegyverét, midőn azt mondták neki, hogy «meghalt
a haza?»
Van-e nekünk szükségünk e vádakra? kell-e itt itéletet kérnünk?
Nincs-e igazolva a történet előtt sorsunk fordulata e szókban: «két
világhatalom keze súlyosúlt rájuk, s ők kevesen voltak».
Csak egyikét is e világhatalmaknak azóta sem bírta leverni két másik
hatalom: csoda-e, ha a mi ifjú erőnk összetört egy óriás előtt?
Szorúlt-e a magyar név dicsősége arra, hogy ily kétségbeesett harcz
kimeneteleért egy embert áldozzon föl? Egy embert, ki legjobb vitézeinek
egyike volt, mint hadvezér és mint közkatona.
Én nem találok semmi gyönyört, annak, mi nagy volt, elgázolásában. Fáj
rálépnem arra, a ki elesett – és olyan magasról esett.
Ha valaha, úgy ma nincs ideje a rekriminátióknak.
Ha kimondta a magyar nemzet azt, hogy ez évében az Úrnak, a magyar
nemzet fiai között nincsen párt, nincs testvérkülömbség, nincs
osztálybüszkeség; nincs elvviszálkodás, nincs fajgyűlölet; (1861.)
Ha a magyar nemzetben volt bátorság kimondani azt, hogy 1861-ben nem
ismer a magyar nemzet a multak miatt száműzöttet, fölségsértőt,
elitéltet;
Akkor legyen a magyar nemzetben szív és ész, kimondani azt is, hogy
1861-ben a magyar nemzetből a multak miatt nincs vádlott, nincs elitélt,
nincs hazaáruló!
FELTÁMADUNK.
Legmagasabb, legédesebb gondolatja az emberi szívnek: feltámadás!
Istentől adott vigasztalásunk, halálfölötti győzelmünk, hadd pihenjen
meg rajtad e napon az én lelkem.
Egy mulandó ember akarja magát oltalmadba ajánlani, ki eltemetett sokat,
a mi rá nézve drága volt, igen sok és nagyon megsiratott halottakat s
gondol az Idvezítőnek példájára, valahányszor halottaira gondol.
Jőjjön ide az, kinek megsiratott halottja volt, (kinek ne lett volna?)
és nézzen velem együtt az égbe, és tanuljon olvasni annak
végtelenségéből.
Jőjjön ide az, kinek az elmult évek emlékeiben gyásznapjai vannak
eltéve, kinek bánat nyomja szivét, ki visszahozhatlanok után sóhajt és
mondja el áhitatos lélekkel magában:
«Feltámadunk».
Egy szép, egy vigasztaló példáját mondom el előttetek a feltámadásnak.
Nem igen régen történt, hogy a nemzetnek egy nagy költője meghalálozott,
az ég visszavette őt tőlünk, mintha mondta volna, minek tinektek a
dicsőség dalnoka többé? a költőt eltemettük, megsirattuk, sírján
megtapostuk a földet, és azt mondtuk, hogy meg van halva. Özvegye
valóban özvegy, árvái valóban árvák, de senki sem annyira özvegy és
árva, mint maga azon nemzet, mely dalnokát el tudta feledni és érte nem
hevült.
És ime, a sírban fekvő dalnok kinyújtá jobb kezét koporsója alól, hogy
megvédje árváit, hogy megáldja nemzetét, hogy felköltse az elkésett
lelkesülést a szivekben, s ihletes szava reszket által sziveinken:
«feltámadunk».
A költő árva leányát egy jó hírű nevelőintézetbe akarták adni. A nevelő
nem fogadhatá őt el, mert a növendékek határozott száma be volt már nála
töltve. És ekkor az intézet növendékei, a kis gyermeteg leánykák oda
mentek nevelőjükhöz és sírva ajánlák neki, hogy megosztják lakásukat,
ágyaikat, falatjukat a költő árva gyermekével; testvérei, édesei lesznek
annak, és gondját fogják viselni…
Nagy tanúság, biztató jel van e szóban.
A gyermekek, a leánykák gyenge szava hirdeté minékünk, hogy jobb,
nemesebb ivadék következik mi utánunk, mint mi voltunk; gunyhókban és
palotákban jó keresztyént, jó hazafit, jó honleányt nevelnek mindenütt…
Feltámadunk.
Az én szivemet is tetszett a Mindenhatónak szent akarata próbakövéül
kiválasztani.
A csendes családi életben kerestem boldogságomat mindig és mindig meg is
találtam azt ott. A sorsnak tetszett családunkat úgy szét szórni, hogy
minden testvérem külön városba jusson. Szétvált érdekek, újra kezdett
élet még messzebb távolítottak bennünket, mint a hosszú mértföldek. De
volt egy közös helyünk, egy közös gondolatunk, a melyben mindig
találkoztunk: egy jó édes anyánk. A midőn hivatal, lekötő munkakör,
nehéz körülmények megengedik, itten szoktunk összejönni az ősi födél
alatt, melynek minden zuga gyermekboldogságunkra emlékeztet vissza. Az
ilyen találkozásokat hónapokkal elébb szoktuk tervezgetni; s örültünk
előre neki, úgy számítgattuk előre a napokat, úgy készültünk reá.
A feltámadás boldog ünnepére tűztük ki azt ez évben: a mint a határidő
közeledett, megsűrűdtek leveleink, izeneteink egymáshoz, nehogy
elfelejtse, ne hogy elmulaszsza valamelyikünk azt a napot, melyen
találkoznunk kell… és valóban találkoztunk is… anyánk koporsója mellett.
A mi óhajtva várt örömnapunkat választá ki az Úr fájdalmas látogatása
napjául. A boldog, életvidám, mosolygó ajk helyett egy hallgató, hideg
arcz fogadta csókjainkat, s ezentúl nincs többé helye találkozásunknak,
mint két egymás mellett levő sírhalom.
Feltámadunk! bizony feltámadunk!
De én azért még is úgy szeretnék ott azon két sír között arczra borulni,
és kisírni magamat, és ne tudna arról senki semmit; csak az Úr, az
örökkéélő Úr, a ki minden tavaszi füszálban azt suttogja nekünk:
«Feltámadunk, bizony feltámadunk.»
AZ ÉN SZINPADI ÉLETEM.
Minthogy tartok tőle, hogy ezt a részét a biografiámnak senki sem fogja
megírni, hát megirom magam.
Nekem is volt életem a «deszkákon», én is rajongtam az előfüggöny
titkaiért.
A legelső színi előadást kicsiny híja, hogy három esztendős koromban nem
láttam.
Kis diákok rendeztek előadást, ha jól emlékezem rá, a bátyám is köztük
volt; mert a produktiónak épen a mi szobánkban kellett volna végbemenni.
Vitézi darab lett volna az; de siralmas lett annak – nem is a vége, de
mindjárt a kezdete. A kurtina két egymással szemközt álló almáriom
sarkaira volt keresztül kötve, azok közül az egyik olyan kettős
pohárszék volt, a melyiknek a felső része lejár: az pedig felül tele
volt rakva eczetes és tintás üvegekkel. Hát a mint a kurtinát a
zsineggel felhúzták, a nagy igyekezetben bumszti! lefordúlt az egész
pohárszék, be a színpadra: eczetes üveg, tintás üveg a theatristák nyaka
közé. Persze, hogy ezzel a csattanós kezdettel vége volt az előadásnak.
Hanem a kritika, azt hiszem, hogy nem maradt el.
Ez a scéna mindig eszembe jut, mikor a «Szigetvári vértanuk» utolsó
jelenetét várom: no most jön az almáriom-esés, eczetes üveg, tintás üveg
hullás! Csak hogy én azt jobban rendeztem, mint a bátyám; mert a végére
csináltam a darabnak az almáriom-beesést, nem az elejére.
Így mult el egy hajszálon, azaz hogy egy zsinegen, hogy nem három
esztendős koromban láttam meg az első szini előadást.
Hanem negyedfél esztendős koromban.
Már ekkor csakugyan elvittek a szinházba. Muszáj volt, nem maradtam el a
kedves édes anyámtól, akárhova ment; színházba is el kellett vinnie. Víg
darab volt az, de még vígabb lett attól, hogy én belekiabáltam a
darabba, s a mi megtetszett a beszédből, mind utána mondtam. Egy
felkiáltásomra jól emlékezem. «Oh asszonyok! asszonyok!» Furcsa az, hogy
ez még most is eszembe jut. Még az is, hogy valaki egy pogácsát akart
adni, hogy elhallgattasson; de én nem engedtem a véleményem szabad
kimondását egy pogácsával megvásároltatni; a mi elég fontos adat
megvesztegethetlenségem bebizonyítására. – Hanem többször nem vittek el
a theatrumba.
Csak később, mikor már iskolába jártam, jutott az a feledhetlen élvezet
osztályrészeműl, hogy elmehettem arra az előadásra, a mit a kollegium
nagy termében rendeztek a «belső emberek». Csokonainak «Gerson du
Malheureux» czímű darabját adták. Pápay uram, a káplán volt a tiszt,
Harmati uram, a kántor, volt a kisértő lélek, s Szarka János urambátyám
(akkoriban a legszeretetreméltóbb fiatal kedélyű úr Komáromban) – ő volt
a tréfás czigány. A közönség őtet tapsolta elő legtöbbször; Pápay
urammal pedig nem volt megelégedve, azt mondták róla, hogy akkurát úgy
játszik, mintha prédikálna.
A harmadik szinpadi előadás már – a sajátom volt.
Sajátom a színpad, a színmű és a társaság. Conjugista diákok voltunk;
Benke Kálmán (meghalt a mult évben), Vörös Benő (most ügyvéd), Goda
Sándor (elesett mint huszár), Szikra Ferkó (meghalt élte virágában), meg
magam. Ez volt a társaság. Tíz éves volt köztünk a legöregebb. A
színpadot kocsiszínben állítottuk fel; kulisszákat is magunk festettünk.
A színdarabot én írtam. A czíme volt «Hohenheimi Fridrik, vagy a
meggátolt gyilkosság» szomorújáték öt felvonásban. Meg akarja abban egy
gonosz nagybátya minden módon gyilkoltatni az unokaöcscsét, hogy
vagyonát örökölje; de őrködik a fölött egy kegyes remete, s végre
kiderűl, hogy az a meggyilkolandónak elveszett apja, a gonoszság
kiderűl, az ártatlanság diadalmaskodik, a gonosz intrikus maga eszi meg
a megmérgezett ételt, a mivel az öcscsét el akarta veszíteni. Mind benne
volt ez abban a darabban. El is játszottuk mi azt szépen. Nem is volt
semmi egyéb baj, mint hogy Vörös Béni a remete szerepét, egy álló
helyében, mind az öt felvonásra valót végig elmondta. Az se lett baj;
aztán még egyszer el kellett neki mondani – felaprózva.
Minket aztán megdicsértek s nem vertek meg.
Innentűl aztán hosszú idő telt bele, míg újra színpadot láttam. –
Kecskeméten jogász voltam már akkor. Műkedvelő társaságot ütöttünk
össze; előadtuk a főiskolai könyvtár javára először a «Szerelem és
champagneit», azután egy másik darabot, minek a neve nincs már a
fejemben, hanem azt tudom, hogy én egy Selicour nevű bonvivánt
játszottam benne. Igazán mondom, jól játszottunk! Olyan pompás komikust,
mint Sas volt, olyan ügyes szerelmest, mint Zabolay Pista, olyan
szeleburdit, mint Hartman (később Keményfy), igazi szinészeknél is
ritkán látni; magamat nem dicsérem, mert az nem illik; de mit szóljak
primadonnáinkról? Az egyiket, egy gyönyörű festői mintaképnek való
karcsú alakot, a ki a menyasszonyt játszotta, kiváló kellemmel és női
finomsággal, az előadás után rögtön nőül kérette gróf B. olasz nevű
chevauxlegers kapitány; de nem adhattuk hozzá, mert a szép hölgyalak
szinte jogász pajtásunk volt. Szegény Gál Józsi! Ha leánynak született
volna, milyen hamar úrrá lett volna; de mert férfinak született, nagy
észszel, leleményes mechanikai talentummal, még most is más
szolgálatában keresi kenyerét. – A harmadik előadásunk Kotzebue
«Zűrzavara» volt. Ott már én voltam a primo amoroso. És abban már igazi
delnők voltak primadonnáink. Az én hódolatom tárgya Simonyi Antal
nagyhírű pesti fényképész nővére volt. Tele szinház, taps és koszorú
volt elég. Mire nézve saját magunk hetilapot is adtunk ki – előfizetés
nélkül! – s abban magunk iránt kellő elismeréssel viseltettünk.
Mily nagy lehetett a siker, a melyet kecskeméti színpadi szerepléseimmel
arattam, azt onnan is meg lehet itélni, hogy mikor a «Hahó tekintetes
karok és rendek» czímű híres kortes verset elszavaltam, a hallgatóság
közt jelen volt Petőfi többek előtt kinyilatkoztatá, hogy ezt a verset
rajtam kívül csak egy ember tudja még jobban szavalni az egész
országban: – ő saját maga. S nem rég találkoztam egy kecskeméti
polgártárssal, a ki egyszerre visszaemlékezett a nevemre; «Ahán, az a ki
a «Hahó tekintetes karok és rendek!»-et szavalta 1841-ben». – Azóta nem
hallott felőlem semmit.
Negyedik szinpadi föllépésemnek már a pesti nemzeti színház volt tanúja.
Ah! az nagyszerű előadás volt.
Olyan drámát sem azelőtt nem adtak soha, sem ezután nem fognak adni
soha.
1848. márczius tizenötödike volt.
A nép széttörte lánczait, a nemzet felszabadítá a földet és a szellemet.
A minden halottak föltámadásának napja volt ez! Cenzura nélkül jelentek
meg a lapok; népbizottmány vette át a közrendre felügyelést; s a
souverain nép óriási tömegben vonúlt át Budára, kiszabadítani börtönéből
a sajtó martyrját Táncsicsot, s úgy hozta haza Pestre nagy diadallal,
mint egy hőst.
A friss szabadság új borától mámoros volt minden lélek.
A nemzeti szinház is kitett e napon magért. Színre hozták a cenzura
által rég eltemetett nagyszerű Bánkbánt s ingyen előadást nyitottak a
közönségnek.
Képzeljen valaki ilyen látványt! Ingyen előadás, Bánkbán, szabadságtól
idvezült, örömtől ittas nép, a szinház minden zuga tömve; szép hölgyek
és kufárnők, elegáns úrfiak és mesterlegények összekeveredve, és
valamennyien oly sárosak, mint a kik egész nap barrikádokat ostromoltak.
Aztán megzendült a Rákóczy induló. Még csak ez hiányzott! az embernek
kedve támadt az egész publikumot sorba csókolni. Aztán felhúzták a
függönyt; a nemzeti színház egész személyzete teljes díszben állt a
szinen s rá kezdé a «Hazádnak rendületlenűl»-t. Drámai tagok is
énekeltek, ki hogy tudta. Utoljára a publikum is együtt énekelt velük.
Végig az egész szózatot. Dehogy lehetett aztán szó Bánkbánról. Elébb
kivánhatott volna egy kétségbeesett népszónok csendet a Niagara
zuhatagtól, mint ettől a lelkesedésében határt nem ismerő közönségtől.
Nem kellett annak se Bánkbán, se Peturbán; nem volt türelme őket
kihallgatni. Abba kellett hagyni a darabot. Ekkor Egressy Gábor, a nagy
nap egyik hőse, arra az ötletre jött, hogy kiállt a színpadra, fekete
attilában, görbe karddal az oldalán s elkezdé szavalni a Petőfi
lángszavú versét: «Talpra magyar, hí a haza!» Erre egy kicsit
elcsendesültek a karzatok; de mikor oda ért Egressy, hogy «kárhozottak
ősapáink!» lekiált egy hang a kakasülőről: «ha kárhozottak, maradjanak a
pokolban». S azontúl nem tudom én mit szavalt Egressy Gábor, csak azt
tudom, hogy minden ember kiabált, én is kiabáltam; de a magam szavát sem
hallottam. Végre kitalálta a felizgatott közönség, hogy mi kell neki? –
«Lássuk Táncsicsot!» S azzal elkezdte a lelkesűlt nép hangoztatni
Táncsics nevét. Táncsicsot akarták a színpadon látni. Hasztalan volt
minden józan ellenvetés; hogy szegény Táncsics most odahaza van a
családjánál, pihen, ne háborgassuk; nem is illik, hogy egy nemzeti
martyrt most ide a színpadra czepeljünk, mint valami híres koncertistát
s az itt hajtogassa magát a publikumnak. – Nem használt semmit. – A nép
Táncsicsot akarta, s addig nem mozdúlt a helyéről, míg azt meg nem
kapja; a zaj egyre növekedett. A nép vezérei zavarban voltak, hogy mint
szabaduljanak meg az ünnepélyes napnak e derültté lenni fenyegető
befejezésétől?
Hasztalan szónokolt Petőfi a zártszék tetejéről; hasztalan állt ki
Irinyi a tudósok páholyának mellvédére a népet haranguirozni; elveszett
még Vasváry szava is a zajban, pedig a legfelső kakasülőről kisérté meg
a tengercsillapító szónoklatot. A közönség a szinházat szétbontani
készűlt.
Sokan már arra a gondolatra jöttek, hogy valakit fel kell öltöztetni
Táncsicsnak s bemutatni helyette a színpadon, a mi nagy sérelem lett
volna a nép jóhíszeműségén.
Ekkor nekem egy mentő gondolatom támadt. Felmegyek a színpadra, s szólok
a néphez a prosceniumból.
S azzal térdig sárosan, mint más, vállamon a karbonári köpönyeggel,
behorpadt czilinder kalapom mellett egy óriási veres tollal, oldalamon
egy jurátus karddal felrontok a színpadra.
Ott találkoztam legelőször is Laborfalvy Rózával, ki saját nemzeti színű
kokárdáját vette le s azt keblemre tűzte, azzal léptem a publikum elé.
Hanem ez aztán hatás volt!
Mit beszéltem, azt nem tudom; hanem, hogy kihallgattak, az áll; s hogy
azután szép csendesen és lelkesülten haza oszlott a publikum, nem
követelte többé, hogy Táncsicsot a színpadra hurczoljuk, az is igaz.
Tehát ezen színpadi föllépésem teljes sikert aratott.
Föllépti díjam volt amaz emlékezetes nemzeti színű kokárda.
Azontúl aztán megint sok ideig visszavonúltam a művészi pályáról.
Nem jó világ járt akkor ott, mikor még az öreg színigazgató Simoncsics
is azt a vigasztalást adta a panaszkodó Szigetinek, hogy «jobb is lesz
már, ha maguk végkép felhagynak azzal a szinészetytyel!»
A hatvanas évek mozgalmas napjai szólítottak ismét vissza.
Horvát testvéreink éheztek; ezúttal nem mi ránk.
A magyar főrend megemlékezett a magyar irodalomról; ezúttal nem a
hírlapkauczió eltörlésének leszavazása által.
A főrendi urak és asszonyságok elhatározták, hogy fényes színpadi
előadást fognak tartani horvát testvéreink fölsegítésére a nemzeti
színpadon, képletekkel, énekkel és szavalmányokkal, mikben csak urak és
úrhölgyek és írók veendnek részt.
Volt biz abban egy kis politikai demonstráczió is. Az utolsó budai basa
azt mondá rá, hogy «das war eine fein gesponnene Intrigue!» de nem
lehetett megakadályozni; mert horvát testvéreink valóban éheztek s mi
valóban fel voltunk értük lelkesülve.
Minden szereplő gróf, herczeg, grófnő és herczegnő volt; csak egy
csizmadia volt a társaságban, magam egyedül.
Képzelhetni, milyen nehéz dolog lehet egy ilyen főrendü szinész
társaságnál rendezőnek lenni. Eleinte én kisértettem meg; de nagyon
hamar átláttam, hogy nem értek hozzá. Akkor erélyesebb kezek birkóztak
meg a feladattal; gróf Andrássy Manó vette át a rendezést és oly
erélylyel kezdte dirigálni a méltóságos főurakat és úrhölgyeket, hogy
azzal még Ürményi Miksa barátom is meg lett volna elégedve, a ki pedig
kétszáz huszárt kommandirozván egy időben, nagyon jól tudja, hogyan kell
egy szintársulatot eldirigálni. Hanem aztán Andrássy Manónak meg épen
nem fogadtak szót. – Elvégre is a szinháztól kellett egy ahoz értő
szinész embert felkérnünk, hogy jöjjön oda parancsolni: annak aztán szót
fogadtunk valamennyien, s lett nagyszerű előadásunk, közkivánatra
ismételve rangunkhoz illően felemelt belépti díjak mellett.
Én szavaltam Szilágyit és Hajmásit. Ennél nagyobb kaliberű szavalmányt
nem engedett a censura a budai várlak és czitadella ellenében
elsüttetni, és magyaráztam Zrínyi Miklós a költő verseivel a tableaut,
melyben gróf Zichy Manó, mint Zrínyi, megesküdteti a magyar
aristokracziát, hogy az utolsó csepp vérig nem fognak ezentúl máskép
beszélni, mint magyarul. Olyat sem látott a publikum soha, ezután se fog
látni soha.
Azonban horvát testvéreink még nem voltak egészen kielégítve; ők soha
sincsenek egészen kielégítve; a vidéken is kellett a számukra rendezni
jótékony előadásokat.
Ugyanazon év nyár elején Székely Imre hirhedett zongoraművész és Várady
Antal barátaimmal Kazinczy Gábor látogatására indultunk el. Első este
Tarnaőrsön szálltunk meg báró Orczy vendégszerető házánál, kinek fia, s
bájos leánya az esti társalgást kitünő művészi cziterajátékukkal tették
még élvezetesebbé. Másnap együtt mind felmentünk Egerbe.
Hát a mit legelőször meglátok Egerben, az egy nagy szinlap, azon
olvasható: Horvát testvéreink javára nagyszerű szinielőadás; a sok
éneklő és szavaló között ott áll feketével a fehéren: Jókai Mór szavalja
az «Egy akol egy pásztort». Tudtom és hirem nélkül!
Hisz ez valóságos orozva felléptetés!
Ez persze Orczy Bódog munkája volt, a ki ezúttal nem fogott bennem
Macsivánszkyt, hanem kaptam tapsot és bukétot sokat, a mit hajlandó
vagyok művészi előadásomnak beszámítni, mert a mi magát a verset illeti,
az valami hallatlan ostobaság: az van benne, hogy Magyarországon minden
párt egyetért, minden nemzetiség kezet fog, minden osztály egybeolvadt,
minden vallásfelekezet egymást gyámolítja. Próbálja most ezt valaki
eldeklamálni, tudom, hogy kifütyölik! Nekem pedig még az érsek is
tapsolt! Majd adna most a pásztorbottal, csak beszélnék neki az «Egy
akolról».
Azután még egyszer debutiroztam a szinpadon, még pedig Gyulai Pál
barátommal együtt – az írói segély-egylet javára. Valami regény-félét
olvastam fel, s ismét csak jeles előadásomnak tulajdoníthatom, hogy Pál
barátom a felolvasásom után a helyett a vers helyett, a mit el kellett
szavalnia, nem egy kriminális kritikát rántott elő ellenem a zsebéből, a
mit elismerem, hogy megérdemlettem volna. Hanem hát szép előadásom van,
azt Toldy Ferencz is elismeri. Gyulay nem is tud mással levágni, mint
azzal, hogy a feleségem tanít meg szavalni; ha pedig Jókainé játszik,
olyankor azt mondja, hogy a baloldal rendezte az ovácziót.
Nem akarok dicsekedni balatonfüredi vendégszereplésemmel a Szeretetház
javára. Jótékony czél volt: én gorombaságokat mondtam a publikumnak, az
megéljenzett érte, köszönöm. A mit a jobb kéz tesz, ne tudja meg a bal.
S minthogy ez a jobboldali intézmény javára történt, nem tanácsos vele a
baloldal előtt dicsekedni.
Utolsó szinpadi föllépésem most volt Budán, egészen tudtomon kívül.
Minden gáz egyszerre kialudt; nekem csak az jutott eszembe, hogy a
nézőtér sötétben maradt, s ott két fiatal nő-rokonom ül a zártszék
sorban, s azok most kétségbe vannak esve, s azzal kaptam a legelső
gyertyatartót s kiléptem vele, hogy világosságot csináljak. – Azért is
megtapsoltak. Hiába: a világosság terjesztését mindenkor főfeladatomnak
tartottam.
Hanem ez volt utolsó fellépésem s már most visszalépve a megérdemelt
nyugalomba, ezentúl pihenek babéraimon.
A CSENDES ÉVEK TÖRTÉNETE.