azon kezdi, hogy «tegnap beszéltem Sz… ghgal».
– Melyik Sz… ghgal? kérdi nagy csodálkozást tettetve a miniszter.
– A képviselővel.
– Úgy? Igen. Ismerem. Derék ember. – Mit akart itt?
Erre Görgei végig nézett hideg, fagyos tekintetével rajta – s azzal
elfordult és egy szót sem szólt hozzá többet.
Szemere tehát méltán, és egész ártatlan, semmit sem sejtéssel állíthatá,
hogy ez olyan eszeveszett ember, a kivel már beszélni sem lehet.
Növelte a keserűséget az, hogy nehány kormánybiztos teledicsekedte vele
a környéket, hogy meg van bízva a kormánytól Görgeit elfogni. Az
absurdumoknak mindig legtöbb hivője akad. Annyi bizonyos, hogy a
kardnélkül járó emberre nagyon kevés becsüléssel néztek a táborban, a
melybe utolsó reménységünket vetettük.
Augusztus 10-én találkozott Nyáry Görgeivel. Miért nem egy héttel előbb?
Talán minden egészen más fordulatot veende akkor.
Görgei el volt keserítve s a mi legjobban hatott ellenszenveire: ez
kormányférfiaink őszintétlensége volt. Ezért lett nagy hatással rá egy
olyan férfival találkozása, ki, mint ismerjük, egész a kíméletlenségig
őszinte; ki életét nem félti, vagyon után nem vágyik, hatalomra nem
féltékeny, dicsőségre nem hiú, és a mellett minden ízében becsületes
hazafi, s a mi fődolog, neki semmi tekintetben nem vetélytársa, vagy
előljárója.
– Legyen ön őszinte irántam, mondá Nyári és mondja meg nyíltan, van-e
még reménye valamit kivihetni?
A vezér komolyan helyt állt a kérdezőnek és válaszolt:
– Abból, a mit önnek mondani fogok, látni fogja, hogy őszintén beszélek.
Reményem van, de az nem a magyar respublika fölállítása, nem is egy
európai háború, hanem egy «becsületes békekötés». Harczolok, de nem a
győzelemért többé, hanem a békességért. A nyomor az országban
iszonyatos; a katonaság el van csigázva: ez így sokáig nem tarthat;
mikor az oroszok a váczi-csata után parlamentairt küldtek hozzám,
mindenki azt kérdezte: tán békét ajánlanak?
– Szegeden is ez a hír járt; – és mit ajánlottak?
– Semmiségeket. Határozatlan alkudozásokba akartak velem elegyedni, s e
végett 48 órai fegyverszünetet engedtek; de mire én azt feleltem, hogy
fegyverszünetet se nem kérek, se nem adok. Itt egyszerre azt a hírt
kezdte valaki terjeszteni, hogy a tiszteknek az orosz seregbe való
átállhatás volna megajánlva, rangjok megtartása mellett. E hír kútfeje
előttem ismeretlen, én siettem azt megczáfolni, mert az nem igaz, nem
lehet és nem is fogadná el derék ember.
– S miért utasította ön vissza a fegyverszünetet?
– Mert azalatt idejük lett volna seregeiket körülem összevonni, s úgy
hiszem, az alkudozás is csak e czélból volt megajánlva.
– S mi volna tehát az annyit emlegetett orosz sympathia?
– Az, mit jó katona érez jó katona iránt. A huszárok és kozákok az
előőrsökön egymást kulacsból itatják, a tisztek fraternizálnak, a
foglyok barátságot kötnek; hanem ebből senki se következtesse azt, hogy
az orosz minisztertanács a mi kedvünkért európai háborút idézzen elő.
– Önnek mindenesetre addig kellene lépéseket tenni, a míg tekintélyes
hadserege van, háborút is csinálhatni.
– Azt én nem tehetem. Kormány én nem vagyok. A mostani kormánynyal pedig
ezek nem akarnak beszélni; kénytelen voltam a magam részéről azt
válaszolni, hogy én jelenleg még csak a kormány által kinevezett fővezér
sem vagyok, csupán többség által választott hadparancsnok.
(Mint tudjuk: Szegeden az országgyülés többsége nevezte ki Görgeit az
összes magyar hadak fővezérének.)
– S miből tudja ön azt, hogy a mostani kormánynyal nem akarnak beszélni?
– Meg volt próbálva. – Mikor ezelőtt nehány nappal Szemerével beszéltem,
azt mondá, hogy a forradalom ügyét csak a diktátori hatalom mentheti
meg. Szükség azonban, hogy két diktátor legyen: egy katonai és egy
polgári. Ez utóbbi természetesen ő. Azt feleltem neki, hogy én két
diktátort egyszerre nem tudok képzelni. A diktátura eszméje kizárja az
osztakozást. Polgári diktátort pedig épen nem ismerek.
– S ha ön maga lenne az, mit fogna tenni?
– Azt nem igérem, hogy fényes győzelmeket fogok aratni, hanem azt igen,
hogy ha az összes magyar seregeket egyesithetem, azokkal oly tekintélyes
pozicziót foglalhatok el, a hol a világ két első hatalmasságának sem
váland szégyenére, velem alkuba bocsátkozni.
– És ha még sem akarnák azt tenni?
– Akkor megverekszem velük. Tud még az én katonám verekedni, kivált ha a
téli ellenséget látja majd maga előtt. Ha nem győzök is, de rendben
visszavonulok, újra álláspontot foglalok, mindaddig, a míg békére nem
hajolnak. Azt már csak láthatják, hogy el nem tudnak fogni.
– Ha ez a szándéka önnek, miért nem siet a déli seregekkel egyesülni?
– Rá érünk. Az orosz nem fog bennünket üldözni többé.
Ez igen nevezetes mondás; jó lesz, rajta hosszan gondolkozni, egy kicsit
a térképet is kézbevenni. Görgei Szalontán volt mintegy 25 ezer
emberrel; Dembinszky Temesvár alatt 40 ezerrel; vele szemközt Haynau nem
sokkal többel. Váradon volt Paskevics Görgeitől három katonai napi
járatra; hogy mi történhetett volna akkor, ha Dembinszky az ellenséges
Temesvár helyett Arad felé jő, s ott a három sereg találkozik, míg a
negyedik (az orosz) három állomásnyira elmarad tőlük?
Azonban ez illuzióját a vezérnek hamar lerontá Nyáry.
– Ámde a déli sereg ezalatt folyvást távozik és pusztul.
– Az én intézkedéseim szerint közelednie kellene. Egyébiránt, ha én
sietek, ismét nem érünk czélt. Mihelyt egy kis lélekzethez jövünk,
megint elbizottak fogunk lenni. A mi uraink nincsenek még eléggé
megijedve.
– Az ön megérkezte határozó lenne. Miért időzött annyit Tokajnál? miért
nem jött mindjárt Tisza-Fürednél keresztűl?
– Azért kerültem Tokaj felé, hogy Kazinczy hadtestét vonjam magamhoz. A
mint az országgyülés fővezérnek kinevezett, rögtön intézkedtem, hogy a
szélylyelhányt hadseregek, a mik együtt 110 ezer főre mennének még,
siessenek velem csatlakozni, és még eddig egyetlen egy dandár sem jutott
el hozzám; úgy látszik, mintha másfelől valaki az én parancsaimmal épen
ellenkezőket osztogatna. Kazinczyra két napig vártam, ő tizenötezer
emberrel elmaradt, s én vesztettem két napot; Dembinszky pedig 40 ezer
emberrel oly irányt vett, melyből azt látom, hogy inkább tőlem siet,
mint felém.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
V.
Estebédnél együtt találtam Görgeit egész táborkarával.
Sebesült fején keresztül fehér pontos kék selyem kendő volt kötve.
Voltak, a kik később ezt is árulási jelenségül számíták be neki, mert e
kendő a pétervári udvar szineit viselte.
Ott ült az asztal egyik szegletén, a hol épen hely jutott számára,
környezete demokrát rangtalanságban ülte az asztalt körül.
Ott volt Piller, kit még Komáromból ismertem, mint Bakonyi segédét, most
alig ismertem rá, övig érő fekete szakállától; ott ült Leiningen, szép
szőke, komoly ifjúdad arcz. Izmos, életerős termetéből még félszázados
élet reménye igérkezék.
Görgei maga mellé ültetett, s tréfálva kérdezé, hogy mitől ijedtek meg
az uraságok olyan igen Aradon?
– Úgy gondolom, hogy vagy az osztrák, vagy az orosz seregek
közeledésétől.
– Ha az oroszok volnának közel, régen elfogták volna őket, az orosz
ravasz.
– Megbocsát ön, ha kiváncsiságom indiskrétté tesz. Azt hallottam, hogy
ön a zsolczai csata után egy pár pisztolyt kapott emlékül, melyek
egyikére az volna felírva: «Görgei Arthurnak, midőn körülfogott seregeit
csodás vitézséggel megmenté, emlékül, halálos ellensége, Paskievics.»
– A tárgy igaz; hanem már látszik, hogy sok poéta kezén ment keresztül.
Pisztolyokat kaptam e napon, de semmi verseket hozzá; nem is Paskievics
herczegtől.
S ezzel inte egyik segédének, hogy mutassa elő a hozott fegyvereket.
Három pisztoly volt, antikszerű ezüst veretes agygyal, egyik drótcső,
franczia mű, a másik kettő Lazzarino.
– Azért, ha a csatában találkozunk, saját pisztolyainkkal is megöljük
egymást, – szólt Görgei, ismét félretétetve a halálos ajándékot.
– Mennyi lehet a seregek létszáma, – kérdezém, – mik most közvetlen az
ön vezénylete alatt vannak?
– Nagyon megfogyott, – válaszolt erre elkomorultan Görgei. – Csaták és
szökések igen leapaszták.
– Szöknek is az ön táborából? – Kérdém elbámulva.
E csudálkozásomra Leiningen közbeszólt.
– Mit gondol ön, mennyi maradozott el tőlünk, mióta Komáromot elhagytuk?
Nagyot akartam mondani: «ezer?»
– Nyolczezer.
– Hallatlan! mi növelte ennyire e számot?
– Sanyarúság, éhség, elkényszeredés.
Egy ezredes vágott itt közbe:
– Hallgasson ön meg egy esetet: – Miskolczon innen egy krumpliföldben
két közvitézt látok meglapulva, mindkettő az előttünk menő hadtesttől
maradt el. Ismertem a zászlóaljukat: derék verekedők voltak. – Egyik
feküdt a földön, a másik guggolt és foghegyen rágta – a nyersburgonyát,
mit akkor tépett fel a földből. Én rájuk kiálték, hogy csatlakozzanak a
sereghez. A melyik feküdt, annak nagy okai voltak, parancsomra nem
ügyelni, a másik vad, elkényszeredett tekintettel néze fel rám s
nyöszörögve mondá: «hagyjon itt, ezredes úr, úgy sem messze mehetnék
már.» – Én nem hajtottam kértére, hanem újból ráriadtam, hogy költse fel
a másikat is, és álljon a sorba! – «Költhetem már ezt: – válaszolt erre
keserüen a honvéd, – egy órája, hogy meghalt éhen, én is mindjárt mellé
fekszem.» Leszálltam hozzá. A földön fekvő már hulla volt, az élőnek
odaadtam megmaradt profuntom darabját, s lovagoltam odább. – Ilyen
ellenség is van ám a csatában.
– Valót beszél. – Mondá rá a vezér.
Nehány percz mulva egy szalontai gazda jött a vezérhez, panaszkodva,
hogy a katonák elhordták a kerítését tüzelőnek.
– «Elhordták», – kérdé a vezér keserű iróniával; – ez nagy disciplina
volt tőlük; másutt ott gyujtották meg, a hol találták s úgy feküdtek
mellé. Ne haragudjék érte, jámbor hazafi, három nap óta veri már őket az
eső, s még «ebben az esztendőben» nem háltak fedél alatt.
A panaszttevő elkotródott. Fogalma sincs arról békés tűzhelye mellett
ülő embernek, hogy a nyomor nem tanult loyalis lenni.
Vacsora után egy fiatal művész, kit Görgei nagyon szeretett, s mindig
magával hordott, vette elő nyirettyűjét, s hatalmas varázs hangokon
húzta el az akkor legkedveltebb népdalokat: «Talpra magyar!» «Ég a
kunyhó, ropog a nád», – azután még azt, melynek az a refrainje, hogy
«Éljen a magyar». Olyan szépen húzta, hogy nekem a szivem facsarodott el
a gondolatnál, hogy talán egy hónap mulva már a dalokat majd nem lesz
szabad énekelni; keményszivű urak megbüntetik érte még azt is, a ki
dallamaikat az utczán fütyörészi.
– Hiszi-e ön? – szólt e mélázásom közben Görgei, – hogy ez a gyerek
valaha európai hírű művész fog lenni?
Olyan kedvem volt akkor, hogy semmit sem hittem.
Pedig ebben igaza volt Görgeinek, mert az a nyirettyüs fiú abban a piros
bársony bluzban Reményi Ede volt.
Az orvos jónak látta figyelmeztetni Görgeit, hogy ideje volna sebét
beköttetni.
Mintha most is látnám azt a hosszú mély sebet. Valahányszor kisértetbe
jövök, hogy a kárhoztatás kövét felemeljem az egykori fővezér feje
ellen, mintha mindannyiszor e sebet látnám, e meg-megnyiló,
vércseppekben felelő sebet, és a vezér fájdalomtalan, csukott ajkát
mellé, és mintha előttem állana az a kemény tekintetű szempár most is és
mondaná: «látod, neked ez jobban fáj, a ki nézed, mint nekem, a ki
érzem».
Orvosa Orzsovenszky, egy magas barna fiatal férfi, nagy gonddal ápolá a
sebet, mely még akkor tört csontokat is vetett ki, s azt mondta nekünk,
hogy az a sebe Görgeinek még nem szűnt meg halálos lenni.
Be jól járt volna vele!
VI.
Másnap délben indult tova Görgei hadteste. Az eső folytonosan szakadt, a
ki az ottani utakat ismeri, képzelheti, mivé lettek azok, három napi
esőzés után?
A városból pusztult a nép jobbra-balra a szerteeső falvakba. Az nap már
semmi, de semmi élelmi szert sem lehete kapni, még kenyeret sem; a
lakosok elrejték azt, hogy a nyomban levő orosz seregnek legyen mit
előadni, nehogy a várost boszúból elpusztítsák.
Egy muszka hadi-fogolylyal találkozám, kit egy «hadi költő» barátom
vezetgetett karon fogva. A fogoly valami herczeg fia volt (van az
oroszoknál elég) s jól beszélt francziául, értett németűl is. Csak
mosolygott, midőn a hadipacsirta szokott enthuziasmusával
hegyestűl-völgyestűl odaajánlotta Muszkaországnak Magyarországot és a
forradalmi seregeket.
– Nekünk ti nem kelletek, – felelt nagy őszinteséggel, – nem kell
országotok; ha ti még most sem tudjátok, hogy miért jöttünk ide? az
rátok nézve szomorú dolog.
Poéta barátom odasúgta fülembe: hogy ne igen hallgassunk a fiatal
emberre, a ki külömben jó fiú, – de hiszen arról ő muszkalétére nem
tehet, hogy a politikából egy szót sem ért.
A hadtest tova vonult Arad felé. Az egész magyar seregben ez volt a
legszebb hadtest, a III-ik és a VII-dik. Semmi sem mutatta rajta az
ellenség elől futó sereget. Rendben, tömegben vonult elől a huszárság;
utána hét ágyú, a nyolczadik vetágyú, azután a gyalogság, oldalt egy-egy
markotányosnő kétkerekű talyigájával, utána ismét egy lovas üteg, a
tüzérek ötével sorban fennültek az ágyúszekéren, a kanócz kézben volt;
jöttek a vörös sipkások, megfogyott, de mindig hős csapat; utánuk ismét
ágyúk, az ágyúk után huszárok fehér csákókkal; ismét daczosképű, robogó
gyalogság, a manszwörthi viadorok, a hatvanharmadik zászlóalj; leghátul
a legjobb lovasütegek, és a Hunyady-huszárok kerek, vörös szalagos és
tollas kalapokkal; azt beszélték róluk, hogy ezeknek van legtöbb
szenvedélyük a kozák lándsákkal vitába keveredni. Fedezetnek voltak
hagyva.
Követte a sereg vonulását, oldalt és utána a minden rendű menekvők és
maradozók szomorú csapata, rendetlen tömegben lepve el erdőket, mezőket,
s bujkálva szerte a kukoriczaföldeken.
A dinnye akkor ért; a rendetlen, kiéhezett zagyva csoportok neki estek
az egészségtelen tápláléknak, a környék, melyen átvonultunk, úgy tűnt
elő a felszeldelt és elszórt dinnyéktől, mint valami csatatér, a hol
iszonyú sok lekaszabolt emberfő van elszórva.
Másnap érkezett meg a sereg Aradra.
Egy és ugyanazon szálláson voltam Nyáryval Aradon, melyben Csányi és
Görgei voltak. Csányi szobája Nyáryéra nyílt, Görgei az emeleten lakott.
Semmi hang, semmi szó el nem kerülheté figyelmemet, a mi az utolsó napok
alatt, e szobákban mondatott; most is oly rettenetesen jelen van előttem
minden alakja e soha ki nem törülhető emléknek, mintha az multtá lenni
soha nem bírna.
Az általános hit, melyben katona és nem katona megállapodott, ez volt:
visszavonulni a Dunántúlra s Komárom előtt foglalni újra állást. Klapka
diadala már ekkor tudva volt; a hid még a mienk volt, melyen Kmetty
átjött a Dunán, külömben is volt a sereggel egy teljesen felszerelt
hídkészlet. Egyébre nem gondolt senki.
Még azon este, hogy Aradra érkezénk, jött Görgeinek egy futárja
Debreczenből, az orosz fővezértől. Beszélte, mily kitüntetéssel fogadták
az oroszok eleinte, a vele volt huszárokat aranyakkal, rubelekkel
ajándékozák meg, sőt maga Rüdiger tábornok kisérte el az előőrsökig, s
ez így ment – egész a fővezér, Paskievics hadiszállásáig, ott azonban
már igen hidegen bántak vele és semmi jóval sem bíztatták. Pöltenberg
tábornok, ki szintén parlamentaireűl küldetett, még nem érkezett vissza.
11-én reggel a magyar kormány férfiai egy okiratot szerkesztettek Csányi
szobájában, mely felszólitás volt a kormányzóhoz, hogy a hatalmat tegye
le Görgei kezébe.
Az okiratot aláírta legelől Csányi, s egy óranegyed mulva Aulich.
A többi minisztereket is hivatták.
Megjelent nemsokára Vukovics s szintén aláírta. Valamivel későbben jött
Szemere.
Csak az ő arczán nem látszott meg az a gondolat, a mitől bennem majd
szétszakadt a szív.
Eléje adták az iratot: «mi ez?» kérdezé.
– Olvasd és írd alá. – Szólt hozzá Csányi.
A miniszterelnök olvasá és mosolygott; de oly keserűen és fagyosan.
– Nincs rá szükség, hogy aláírjam, hárman vagytok már alatta, az okirat
érvényes, elküldhetitek.
És nem írta alá.
A felszólítási oklevelet azután összehajtogatták, lepecsételték s
beküldték a várba.
A beszélgetés közömbös tárgyakra tért át. Hideg vérrel mondogatta minden
ember, hogy holnap talán sokkal kevesebben leszünk, hogy most már igazán
szemközt áll mindenki a halállal. Még ekkor a «halál» neve alatt
mindenki a csatát értette.
Csányi sajnálkozott azon, hogy az utóbbi napok eseményeiről nem vitt
naplót.
– Tehát az előbbiekről vittél? – kérdezé Szemere.
– Még pedig kommentárokkal! – viszonzá Csányi, szúró-tekintettel
Szemerére, kivel sok ellenkezése volt.
– Én magam nem írtam naplót; – szólt Szemere; – az eseményekre azért
tisztán emlékezem, igen jó emlékezőtehetségem van.
Azzal vette kalapját: Isten hozzádot mondott a társaságnak s indult
kifelé.
Én az ajtó mellett álltam; mikor mellettem elhaladt, odafordult hozzám s
elég fennhangon ezt mondá:
«Bizony elvesztette Görgei Magyarországot.»
Most is előttem áll a mosolygó arcz, mely e szavak után egy percz mulva
eltűnt előlem; maig is emlékezem e keserű mosolyra, egy férfi mosolyára,
ki azon perczben hazát, vagyont, családot, jövendőt elveszített, kinek
még csak útlevele sem volt, hogy meneküljön, sem félretett pénze, hogy
másutt megéljen, sem családja jelen, hogy attól búcsút vegyen, csak
mérhetetlen büszkesége: nem sírni akkor, midőn «ennyit» elveszített.
VII.
A következő nap egy perczre sem találkoztam Görgeivel; csak annyit
hallottam, hogy Csányival együtt a várban vannak, a kormányzóval
értekezni.
Délben Dániel képviselőnél voltunk ebéden Nyáryval és Kiss Ernővel,
midőn Új-Arad felől erős ágyúzás kezdett hallatszani; arra átmentünk
mind a Maroson, s még láttuk a csata végét, mely Nagy Sándor hadteste és
a császári hadseregek között kifejlődött. Egyes kiáltások az
ellentáborból, mint «vivát Jellasich» áthatottak hozzánk, hogy az
ágyúzás megszűnt.
Estefelé a másik két hadtest is megkezdte átvonulását a Maroson;
honvédtisztek, asztalraterített térképről értekeztek a holnap reggeli
csataterv felől, mely Haynau seregét Görgei és Dembinszky seregei által
két tűz közé szorítandja.
Késő este jött vissza Csányi Kossuthtól. Tizenegy óra volt. Azért tudom
ilyen pontosan az órát, mert életemnek ez volt legrettentesebb forduló
pontja.
Mondá, hogy a kormányzó mindennemű hatalmát letette Görgei kezébe, s a
fővezér, ki most már diktátor, azonnal rendelkezéseket tőn, hogy
csapatai induljanak Dembinszky seregével egyesülni, a mi kezdete lesz
egy talán oly hosszú csatának, a milyen volt a Hort és Iszaszeg közötti.
Tehát holnap kezdődik a végső eldöntő harcz.
A végső eldöntő harcz!
Ez volt az első megnyugtató eszme, a min lelkem két hónapi hánykodás
után megnyugodott.
Tehát holnap kezdődni fog.
Mindenki lefeküdt a háznál, a gyertyákat eloltogatták, én a földön
feküdtem leteritett gubámon s hallgattam az ablakunk alatt szakadatlanúl
folyó robajt; a csendben, dobszó nélkül vonuló hadsereg lépteinek
moraját.
Nincs dajkamese, nincs dallam ennél altatóbb! A hős fiúk indulnak a
csatába!
Így gondolám ki magamban: most e halk, együtésü léptek moraján csendesen
elalszom; majd mikor aztán jönnek a nehéz ágyúk, azoknak dübörgésére
fölébredek; egy kard van a fejem mögé támasztva, azt felkötöm, felöltöm
köpenyemet, s észrevétlenül kisuhanok az alvó házból, odasorakozom a
tüzérség közé; – ott is érek még valamit.
Ez oly boldog, olyan nyugalmas gondolat volt, hogy ott a kemény földön
elszenderedtem rajta.
… De mielőtt e nehéz, dübörgő ágyúk jöttek volna, egy kéz ébreszte fel,
mely vállamat érinté. Feltekinték, s Nyáryt láttam magam előtt,
felöltözve; a gyertya ismét égett a szobában.
– Öcsém, be édesdeden alszol; – mondá Nyáry, – Dembinszky serege szét
van verve; – vége mindennek!
Milyen álom, és milyen ébredés!
A halálra ítélt ébredése ennél nem iszonyúbb, ki családja körében
álmodta magát, s kit azzal ébresztenek fel, hogy vár a halottas szekér!
E pillanat emlékeinek leírását megtagadja tőlem a sziv, megtagadja a
kéz; annyit mondhatok, hogy ez beillik «kóstolónak az örök kárhozatból!»
VIII.
Egy sebesült tiszt érkezett a temesvári csatából, ki e hírt hozta,
melyet később Guyon tudósitása megerősített. Guyon, ki a rossz híreket
nem szokta nagyítani, tudósítá a kormányt, hogy Dembinszky serege
tökéletesen szétveretett. Kmetty Lugoson védte túlnyomó erő ellen a
sereg maradványainak menekültét, Mészáros és Vetter törökföldre
indultak, segédeik visszajöttek Aradra.
Ütközetről e percztől fogva senki sem beszélt.
Csak az volt a kérdés: merre lehet még menekülni?
Nyáry azt mondá barátainak, hogy maradjanak együtt s várják be nyílt
homlokkal, a minek meg kell történni, legalább ne essék rajtuk az a
szégyen, hogy a nemzet képviselőit kukoriczák közt, mocsárokban
fogdossák össze, mint egy szétszaladt guerilla csapatot.
Csányi hidegvérrel ajándékozá el értékesebb holmiait, könyveit,
pisztolyait olyan embereknek, a kikről azt hitte, hogy túl fogják élni.
Midőn Nagy Sándor fájó sarkasmussal mondá előtte: vajjon közölünk hányan
válnak meg a fejüktől? «Mi ketten bizonyosan» felelé rá az öreg honfi,
komolyan, hideg vérrel.
Mikor pisztolyait osztogatta, én kértem, hogy adjon nekem is egyet.
Szemembe nézett, s azzal haragosan elutasított:
«– Tedd, de ne mondd…»
Én nagyon elszégyenlettem magamat, hogy arczom elárulta, mire gondolok s
kimentem a szobából.
Kiss Ernő utánam jött s megfogva karomat addig beszélt hozzám, míg
kibeszélte fejemből azt a sötét gondolatot, a mit már homlokomon
lehetett olvasni.
Ő volt az, a ki rábeszélt, hogy kedvem legyen, újra kezdeni azt a
megsiratott drámát, a minek élet a neve; ő volt az, a ki arra a
határozatra birt, hogy meg ne adjam magamat sem a sorsnak, sem embernek,
sem a halálnak, s nem bántam meg, hogy ezt tettem és köszönöm neki a
föld porában azt a szót, a mi sorsomon határozott.
– Önnek neje is van…
Nőm Gyulán maradt el tőlem, odáig minden nyomorúságon átkisért;
elhatározám, hogy visszajutok hozzá, ha lehet.
Este nyolcz órakor érkezett meg Pöltenberg Paskievicstől. Az orosz
fővezér utolsó válasza volt: «Föltétlen megadás.»
Ez volt az utolsó elvesztett reménység.
S mintha a sors tréfát akart volna üzni az eltiportakkal, épen akkor
érkezett meg a «Messenger» angol lap azon száma, mely a britt
országgyülésen tartott beszédeket közli a magyar ügyek fölött.
Csalhatatlan gyógyszer, – egy halott számára.
IX.
Az aztán következő jelenetek csak másolatai a negyednap előttieknek.
Ugyanazon tanácstalan készülődés, csak hogy nem azon tréfás alakok
többé, hanem a szomorúság, a kétségbeesés tragikus képei.
A férfiak, kik találkoztak egymással, álöltözetekben, elmásított
arczczal, nem nevettek most egymásra, hanem sirva fakadtak, egymásra
borultak, úgy váltak el. Sokan nem is látták egymást többet.
Az utczán mindenki búcsúzott egymástól.
Legnagyobb ellenségek, politikai antagonisták, egymást föltalálva,
kiengesztelten nyújtának kezet, – épen mint egy elsülyedő hajón. – A
képviselők, kik elhatározák ott maradni, ott ültek sorban a piaczon, a
fal mellett, a boltok lépcsőin, a puszta földön, búsan, szótlanúl.
Nekem a római senatus jutott eszembe, mely a Gallusok jöttekor a forumon
sorban ülve várta be az ellenség bosszúját.
Este felé kiszedték a Maros hídját, mely a várat a várossal összekötve
tartá, az egész hadsereg visszavonatott; a vár védelmére rendelt
sugárágyúk, miknek Temesvár alúl kellett volna megérkezniök, ezentúl oda
be nem juthattak. Másnap az útban találkoztunk velök.
Hajnal előtt nem lehetett a hadseregnek megindulni, mert a menekvők
szekerei oly sűrű tömegben torlottak meg a városból kivezető széles
főutczán, hogy azok közt utat nyitni teljes lehetetlenség volt.
E várakozás alatt találgatta mindenki jövendő sorsát. Legtöbben azt
hivék, hogy az Szibériában fog végződni.
Csányi nagy lemondással jegyzé meg:
– Bizony nehéz lesz már ilyen öreg embernek, mint én, hozzászokni ahhoz,
hogy megkancsukázzák.
Egy fiatal rokona járt vele, azt bíztatta, hogy hagyja el, ne kisérje
tovább balsorsa elé. Hanem az ott maradt vele s nem tudom hová lett.