elfoglalta hatáskörét, minővel még soha nem birt; országunkat mint saját
nevű monarchiát a kerek föld elismeri s szavunk döntő súlylyal bir a
világrész végzetében; hitelünk szilárd, területünk vasutakkal van
odaszőve Európa czivilizált régiójához, irodalmunk virágzó, művészetünk
elismert, tudományunk kezdeményező, és jövendőnk egy uralkodó kezében
van, a ki több, mint atyánk: – jó barátunk.
Talán, ha az emberakarat győzött volna, nem lenne jobb.
Annyi bizonyos, hogy abban az esetben most Magyarország köröskörül volna
véve ellenséges nagyhatalmaktól, egyetlen egy szövetséges nélkül. – S
hogy minő sorsa volna e nemzetnek itt határain belül? azt ki mondhatja
meg? – Irtó harczot folytatva annyiféle nemzetiséggel, miket minden
szomszéd ráuszíthat és kényszerítve az újabbkori hadászat által
elviselhetetlen hadikészülődésekre, nem roskadt volna-e már azóta össze
terhei alatt? Aztán ismerjük magunkat. Külellenséggel még lehet őszinte
békét kötni; de ki békítheti ki valaha a belső ellenséget, a
kielégítetlen nagyravágyást, mely örökké harczol a fennálló ellen s
fegyverszünetet nem köt soha, s ha győzött, nem pihen meg, csak tábort
cserél? Hányszor meghurczoltuk volna azóta annak a nagy magyarnak minden
szál ősz haját a sárban, kinek históriai nymbusából most egy sugár sincs
elhomályosulva! – És ime, a mult és a jelen át van hidalva.
Hanem a két korszakalkotó percz között tizennyolcz év fekszik.
(1849–1867.)
És e tizennyolcz évnek van története.
Történet, mely soha sem lesz megirva.
Igen is, megkisérték az elbukottak mindenféle módját a szabadulásnak, a
lesujtó végzet alól. – Küzdöttek Istennel.
Ezeren meg ezeren vannak, a kik közül az egyik az egyik részét, a másik
a másikát ismeri e csendes, de hősi erőködésnek, e lázas töprengésnek,
és ezeren meg ezeren mind a sírba fogják vinni magukkal azt, a mit
tudnak.
Maga a legkiválóbb alakja a magyar Amphyktionoknak nem azt jelenté-e ki
most legközelebb: «semmit sem írtam fel az utókor számára abból, a mit
tudok».
A magyar nemzet «meg nem történt történetének» kell e nyomtalanul elmult
és mégis teljes sikerű küzdelmet neveznem.
E meg nem történt történetnek mennyi teleirt és kitörült lapját látom
magam előtt. Ismerem az emberkezet, mely teleírta, hát azt a kezet ne
ismerném, mely kitörülte?
E nehéz korszak száműzött engem íróasztalomhoz. – De nem! Nem exiliumom,
asylumom volt az.
Nem is ott kezdődik, kicsi gyermekkoromnál kezdődik az.
Nem adomázási vágyból, nem is önéletleírási ösztönből írom le ezeket;
hanem hogy láthatóvá tegyem, hogyan fejlődött ez ki csirájából?
Nekem gyermekkori játékszerem sem volt más, mint a palatábla, meg az
iral.
A mit irtam, ahhoz rajzoltam is, s a mit rajzoltam, ahhoz valami
történetet is irtam.
A legelső pikturám hat esztendős koromban egy farkas volt, s alá ez a,
történetesen alkaikus, vers volt irva: «búsulást hallata bokrokban egy
farkas». Hogy mi busította el olyan nagyon azt a farkast, arról most már
fogalmam sincs. Hanem a farkas meg a vers most is meg van valahol, mert
késsel volt belekarczolva a nagy palatáblába.
Második művészi kisérletem egy szörnyeteg vers mellékletében a hirhedett
Rőth-féle család gyilkosának arczképe volt. Ekkor már hét esztendős
voltam. Jó apám dicsekedve mutogatta azt az ismerőseinek, s sokáig ott
láttam azt a bibliába eltéve. Kilencz éves koromban már két versem
jelent meg a «Regélő»-ben, meg a «Társalkodó»-ban; az egyik valami
négerrel bajlódik, a másik azonban egy ismerős alakot, a város bolondját
énekli meg; alányomtatva a nevem, szülöttevárosommal és életkorommal
együtt. Ez első siker által elkapatva, rögtön és egyenesen a
drámaíráshoz fogtam. Tíz esztendős voltam már, ez elég indok rá. Elő is
adtuk azt a darabot kortársaimmal. Hanem az irigy kritika
agyonhallgatta. S én ennek következtében elég jókor rájöttem arra a
tudatra, hogy ha az ember író és festő akar lenni, elébb talán jó lesz
iskolába járni.
Azóta mindig iskolába járok.
Sokat éltem, sokat tapasztaltam, sokat olvastam.
És az, a mi nekem sok, még mindig olyan elenyésző parány az összeségben,
minő a föld a világrendszerben.
Az élet és a könyvtár két nagy iskola. A teremtésnek két nagy
universuma.
Mik a csillagos ég minden csodái egy könyvtárhoz képest?
Ez a tünemény, ez a phœnomenon, melyben látható a lélek, Isten.
A nagy szellemek összeségének hagyománya. Az eszmék, a gondolatok álló
csillagai. A minden materiális mozderő fölött álló, a semmi anyagra nem
redukálható ember meteorjai.
És mennyivel nagyobb csodája a teremtésnek a napok tejútjainál maga az
emberi szív élete.
Annyi millió között két egymáshoz hasonló élettörténet nincsen. A hány
szív, annyi történet, örökké új és kimeríthetlen, végtelenebb a
makrokosmosnál; egy világ, mely magát mindennap újra meg újra teremti és
nem ismétli soha.
Harmincz év óta mindig hordok magammal egy-egy kis könyvecskét, a mibe
mindazt följegyzem, a mit az élet és könyvtárak tanítanak. Egy kis
gyűjtemény már maga ez a könyvecskéim halmaza s a belejegyzett tárgyak
tömege nem egy, de tíz emberélet munkásságának alapot adna. De azoknak
soha sem fogja hasznát venni senki, magam sem valamennyinek. Mert az
alkotáshoz nem elég az akarat, nem elég a tehetség: oda inspirátió kell.
Lehet valakinek a leghálásabb költői tárgy a kezében, birhatja az írói
nyelvet, a ragyogó tollat, merész phantáziát; ha nem tudta megtalálni a
sugallatot, mely tárgya iránt átmelegítse, mely annak rejtélyeit előtte
feltárja: vesződni fog, kínnal alkot és belefárad, s mikor elkészült
vele, bánja, hogy megteremté.
Ellenben minő földöntúli gyönyör az: az önkénytelen sugallattól
átmelegülve dolgozni egy munkán, melybe alkotója bele tudott mélyedni
lelke egész szeretetével, azt az első megfogamzás perczében készen látja
maga előtt, s nem tud tőle megválni, míg be nem fejezte.
Én éreztem mind a kínjait, mind az örömeit ennek a munkának.
Ki tanuskodjék a látható Istenről, ha a költő nem, a ki ugyanazzal a
tollal írhat jót, írhat rosszat. Ezt a klasszikus kor költői vallották
már: «Est Deus in nobis!» – S az «invita Minerva» kriteriona volt náluk
a költői érzéknek.
Azokat a munkáimat, a miket az olvashatók közé soroznak, mindig egy
pillanatnyi ötlet teremté meg; másokhoz évekig készültem, s most bánom,
hogy a tűzbe nem dobtam.
Vannak munkáim, a melyeknek keletkezését egy-egy nagy csapás idézte elő.
Például az «Üstökös» czimű humoristikus vállalatom úgy keletkezett, hogy
egyszer egy barátom hibája miatt nagy bajba kerültem s gondterhesen
járkáltam künn a kertemben, akkor még fiatal fácskáim között s ime, mint
Mózesnek a csipkebokor, nekem a ribiszkebokor súgta meg, hogy kezdjek
meg egy művet, a mihez akkor még minden hiányzott, humorisztikus író,
rajzoló és olvasó közönség, csak egy volt meg, a mi nem kellett: osztrák
censura. S ez a sugallat szülte azt a vállalatot, melynek huszonkét
évfolyamában a magyar néphumor van összesítve s mely rám nézve is egy új
fordulópontot képezett és szabadulást nyitott önerőm útján.
Mennyi gondnak, mennyi aggodalomnak, mennyi keserűségnek volt
eloszlatója rám nézve az íróasztal! Az íróasztal még a börtönt is
otthonná tudta változtatni rám nézve, s bástyám volt, a hol ellenségeim
el nem értek, bűvköröm volt, mely előtt balsorsom rám nem talált.
Azért írok olyan sokat. Volt idő, azt mondják, a mikor szükség volt rá,
hogy a nemzeti önérzet ébrentartásáért írjak; – most már nincs rá
szükség: most már csak magamnak írok.
S hogy magyarul írok, azt nem azért teszem, mert nemzetem iránti
kötelességem kényszerít, hogy hű hazafi legyek, – hanem azért, mert én
olyan szép, kifejezésekben gazdag, mondataiban tökéletes, a
gondolatokhoz odataláló nyelvet nem ismerek, mint a magyar. Miért is nem
világnyelv? Ha ezt más nemzetek nagy szellemei tudnák! Hiszen magyar
nyelven költeni, olyan, mint a hegedűművésznek a straduarión játszani! –
Miért nem beszéli ezt a művelt nagy világ? – Sokszor kérdezem magamban,
hát már az Isten a magyar nyelvet csak a saját gyönyörűségére
teremtette?
De én hálát adok neki, hogy ezt nekem adta anyanyelvűl; hogy ezen a
nyelven mondhatom meg neki, hogy én látom őt a csillagtejutakban, látom
az aszú falevél férgeinek életében; látom saját sorsom rejtélyes
fordulataiban, látom nemzetem csodateljes történetében, látom az emberi
lángész remekeiben, látom az üres papirlapon előttem.
Nincs olyan nagy és nincs olyan kicsiny, a hol őt ne látnám.
S nem félek kimondani, hogy a nagy és kicsiny között, a ki középen áll,
az az ember.
Nem a csillagos ég, az ember az istenség tanúja.
A nap csak eszköz, a föld a czél, bárha ez forog is amaz körül; s a
mindenség közepe nem a Syrius, hanem az emberi szív, mely megtelt
Istennel!
ÉLETEM LEGSZOMORÚBB NAPJAI.
(Naplótöredékek.)
I.
1849-ik augusztus 8-án titkos értekezletet tartottak a számra igen
meggyérült országgyülés tagjai Aradon.
A kormány azzal a hírrel lepte meg a képviselői testületet, hogy többé
biztosításukról gondoskodni nem tud, mert a szőregi vesztett csata után
Arad fedetlenűl áll.
Kossuth maga bevonult a várba azzal a határozattal, hogy ott bezárja
magát s védi annak erődjeit, a míg a seregek a harczot tovább
folytatják.
Ugyanazon lakrészt foglalta el, melyben a vár előbbi parancsnoka,
Berger, tizenegy hónapig tartotta ki a magyar fegyverek ostromát; két
kis szűk lyuk az a sánczboltozatok alatt, melyek egyikébe keskeny ablak
juttat gyér világot az ajtó fölött; az is erős vasrudakkal elrácsolva. A
vasajtó lemezein még akkor is láthatók voltak a horpadások, miket a
kívülről belőtt bomba szétszakadt darabjai okoztak rajta.
A kormányzó családja ez alatt Világosra menekült, de ott sem maradt
sokáig.
Az érkező tudósítások óráról-órára nyugtalanítóbb híreket hoztak minden
oldalról.
Dembinszky elhagyta Szőreget, s a helyett, hogy Aradnak vonúlt volna, az
ellenséges Temesvárnak vetette magát.
Bem moldvaországi győzelmes előhaladásának híreit még lehete olvasni a
falragaszokon, midőn az érkező futárok csüggeteg arczczal jelenték a
kormánynak, hogy az eddig oly győzhetlen sereg Segesvár alatt
tökéletesen szétveretett.
Görgeiről semmi bizonyost sem lehete hallani.
Kossuth ugyan elment eléje Madarasig, de előre küldött futárai
álrémekkel addig unszolták, míg hallgatott rájuk és visszafordult.
A város tele volt menekültekkel; minden osztályból levő kompromittáltak
itt gyülekeztek össze; követek, kormánybiztosok, hivatalnokok;
fegyvergyárak, felszerelések személyzetei; hírlapírók, papok, kiket
Haynau vérboszús kiáltványai s a szibériai éjszakákróli hagyomány a
kétségbeesés e végpontján összehozott.
S midőn végre csak egy hely volt még, hol a menekültek megpihenhetének,
kimondatott, hogy e pont huszonnégy óráig sem biztos többé, menjen
mindenki, a hova jobbnak láttja. Duscheknek parancs adatott, hogy a
pénznyomdát és államkincstárt szállitsa a várba; ahhoz kétszáz szekér
kellett, és szekér nem volt kapható többé. Menekülők lefoglalták
valamennyit.
A hivatalnokokat szétbocsátották, fizetést az naptól fogva nem
igényelhetett senki, a bankjegyek kétséges hitele mesés drágaságot
idézett elő.
A kormányzó tulajdon titkára egy fillér nélkül maradt az utczán. Láttam
midőn R… J. utolsó forintjait megosztá vele; azután egymás nyakába
borultak, rábízva egymásra, hogy a melyik még találkozni fog a másik
családjával, mondja meg neki, hogy – nem tudom már mit? annyit tudok,
hogy több volt benne a köny, mint a szó.
Azzal aztán oszlott mindenki széjjel; senki sem mondta hová? Senki sem
akarta, hogy az előre kiszemelt menhelyet mások is megtudják.
Némelyek Erdélynek tartottak, mások Világos felé, legtöbben Lugosnak
vették az utat, onnan aztán lehetett Mehádia, Orsova és Törökország felé
haladni: míg egy nagy rész inkább óhajtva a csatamezőt, mint e szomorú
felbomlás látványát, megindult felkeresni Görgei hadseregét, melyről
egyedül hitte még mindenki, hogy egy dicsőséges csatában megállni képes.
Így indult meg 8-án alkonyatfelé egy csoport «szónok és státusférfiú»
Váradnak. A várban csupán a kormányzó maradt és Palóczy, az öreg
korelnök.
II.
A simándi úton szekér szekeret ért; s ha egy-egy gyorsabb futtában
elkerülte a többit: a bennülők – nem akartak egymásra ismerni.
Megdöbbentő volt ez.
Más időkben mindenki tegezte egymást, messziről köszönt; és most nem
akar a másikra ismerni, mintha azt kivánná, hogy ő rá se ismerjenek.
Mintha az augusztus 8-án lemenő nap veres fénye már az autodafé
viszsugára volna, mely előtt a vádlottak megtagadják egymást.
Sok arcz ki is volt véve rendes alakjából; szakállak leborotválva,
bajuszok rövidre nyírva; ruhákról sok zsinór letépve.
Engem Nyáry vitt szekéren; ugyan az, ki nekem e balsorsot már két hó
előtt mosolyogva jövendölé meg; kinek feje legmagasabban állt arra
nézve, hogy legelébb érje a csapás; ki azután nagyon is szemközt találta
magát és igen sokáig a halállal, s szenvedett erős lelkeért annyit, a
mennyi egy halállal felér; és a ki még most is ugyanaz maradt, a ki volt
11 év előtt: bátor ellenfele a veszélynek; akár alulról, akár felülről
jőjjön is az: még az az érczmosolygás is meg van arczán, valahányszor a
baj növekedik. (Ez 1861-ben volt írva.)
Egy feketefödelü szekér is haladt a többi között, két szürke ló volt
eléje fogva. Nyáry messziről ráismert a lovakra. «Ez mind a kettő
pegazus», mondá tréfálózva.
– Miért az?
– Mert költők lovai.
Valóban, honunk két első írója, Bajza és Vörösmarty ült a szekéren. (A
harmadik, Petőfi, már akkor a segesvári hantok alatt feküdt.)
Költőink dicséretére mondhatom, hogy szakálluk, bajuszuk nem volt
levágva.
Alig eredtünk velük szóba, midőn egy terhes szekérrel találkozánk
szembe. A szekér mellett ballagó kocsis azon kérdésünkre, honnan jő?
mogorván felelé: Váradról.
– Ott van-e már a magyar sereg?
– Nincsen; felelé egész bizonyossággal: el van fogva mindenestől; egy
ember sem szabadult meg belőle; mind ott vesztek.
És ezt olyan nyugodt faképpel mondá, mintha az egészből semmi sem
érdekelné egyéb, mint az, hogy az ő szekere megmaradt. Ez rossz
vigasztalás volt. Még akkor a debreczeni ütközetről nem érkezett hír.
Nagy Sándor hadteste a muszkák ellen csatát vesztett ott.
E hadtest tisztei a legjobbak közé tartoztak, s tüzérsége kitünő volt.
Szerencsétlen gondolat volt, épen akkor lakomát rendezni számukra, midőn
az oroszok félórányi távolban álltak. A megrohanás véletlenül jött; az
ellenállás hősies volt,[1] hanem a lovasság túlnyomó ereje eldönté a
csatát, s azt mi vesztettük el.
Görgei alig két órányi távolból hallgatá a derék haddal az ágyúzást;
azonban úgy vélve, hogy intézkedései következtében az utócsapat
ágyúcsata közt vonul utána, meg sem mozdult, s csak akkor értesült az
ütközetről, mikor már a csata el volt veszve.
Az I. számú huszárezred nehány legénye egész Váradig vágtatott még az
nap, s elhíresztelé, hogy az egész magyar seregből rajtok kívül senki
sem menekült meg.
A nem harczoló rend forradalmi férfia közül igen sokan még akkor, midőn
a képviselőház Szeged elhagyására határozta magát, Arad helyett Váradot
választák nyughelyül; ezek tehát azon rémhírre, hogy a magyar sereg
Debreczen alatt semmivé van téve, hirtelen szekérre kaptak s jöttek Arad
felé.
Ez történt ugyanaz nap, hogy Aradon kimondták, miként a város huszonnégy
órára sincs biztosítva a meglepetés ellen.
A Váradról menekvők tehát siettek Aradra, az Aradról jövők Várad felé, s
így találkozott szembe a két menekülő csapat Simándon.
Ez volt a siralmas óra!
– Hová? kérdezők mi. – Hová? kérdezék a szemközt jövők.
– Mi Aradra megyünk, és ti?
– Mi pedig Váradra.
– Csak vissza, vissza! Váradon ezóta Paskevics ott lehet.
– Arad alatt pedig Haynau.
Ők a debreczeni csatáról beszéltek, mi a szőregiről; amarról mi, emerről
ők nem tudhattak semmit. Mi az ő reményeiket törtük össze, ők a mienket;
pedig mindegyikünknek kevés volt már.
Tanakodtunk, latolgattuk a veszedelmet, előszedtük térképeinket,
iparkodtunk egymás híreit megczáfolni, lehetetlennek bizonyítani;
elvégre is mindenki nagyobbnak találta azt a bajt, a mely elől fut, mint
a melynek eléje megy, s indult megkezdett iránya felé.
A csapat a simándi fogadónál kétfelé szakadt; egyik tartott Váradnak,
másik Aradnak; a határozatlanabbak, hol az egyik, hol a másik irányt
követve, majd a jövőkhöz, majd a menőkhöz csatlakoztak; voltak olyan
ismerőseim, kikkel egy nap alatt háromszor is találkoztam; hol
elhagytak, hol szemközt jöttek, megint utolértek; maguk is megvallva,
hogy már két nap óta utaznak majd dél, majd éjszak felé s soha sem
tudnak bejutni sem Aradra, sem Váradra.
Kegyelmes Istenem! Mi ekkor nem találtunk ebben semmi humoristikumot.
Nyáry és én azonban, kik elhatároztuk, Görgeit mindenesetre fölkeresni,
ha még valahol föltalálható: elindultunk késő este Zerind felé.
III.
Azon éjjel Zerinden háltunk, s másnap mentünk tovább Szalonta felé.
A velünk találkozóktól megértők, hogy Görgei egész seregével jő Várad
felől, a Debreczennél megvert hadtestet most már előreküldve.
Dél tájon már találkozánk a hosszú sorban vonuló podgyászos szekerekkel,
s kiérve a szalontai erdőből, megláttuk a távolból a város előtt
letelepült tábort. Ez volt Nagy Sándor hadosztálya.
A mint a katonaság közt végig haladtunk, egy ismerős őrnagy odaugrott
szekerünkhöz, Zákó István, hajdan képviselőházi tag, később igen jó
katona.
Ő tudatta velünk a debreczeni csata részleteit; szerinte a lényeges
veszteség nem ment olyan sokra, mint gondolók.
– Mennyien vagytok most mindössze? kérdezők tőle.
– Mintegy huszonhárom ezeren; de verekszünk ötvenezerrel, ha Görgei
vezet.
Nagy volt akkor a ragaszkodás Görgei iránt!
Innen betértünk a városba, a fővezért ott bevárandók.
Házi gazdánk igen jól fogadott bennünket; augusztus 9-én derék
kánikulában úgy ránk füttette a szobát, a mint csak tehetségei engedék;
de se baj az, a honvédeknek kellett kenyeret sütni, azért füttetett
olyan nagyon.
Pár óra mulva találkozánk Nagy Sándorral.
A tábornok elbeszélte a váczi és vadkerti csata részleteit, a hol az ő
hadosztályát az oroszok már körülfogták, a midőn a fővezér, a veszélyről
értesülve, hirtelen kiürítteté a podgyászszekereket, a mennyi gyalog
honvéd rájuk fért, azokat annyival megrakta, s ezekkel és a lovassággal
gyorsan visszafordult, az ellenségre ütött, s Nagy Sándor hadosztályát,
podgyászaival és ágyúival együtt kivágta az oroszok közül. Általában az
egész visszavonulási utat Komáromtól a Tiszáig a hadműködés remekének
állítá a tábornok, a kin épen nem lehete észrevenni azt a gyűlölködést,
a mit a közhír a fővezér irányában ráfogott.
Itt kezdett először az a tünemény meglepni, hogy az oroszoktól senki sem
retteg úgy a táborban, mint a polgári osztálynál, sőt igen sokan
dicsérik őket, és szoktatják magukat azon eszméhez, hogy az orosz
seregek a magyarokkal rokonszenveznek.
Később alkalmam volt meggyőződni róla, hogy ez a hit nem valami
mesterségesen élesztett propaganda következménye, hanem természetes
állapota az emberi kedélynek, mely akkor, midőn reményei mind
meghiúsultak, a minden előjöhető esetek leglehetlenebbikéhez szokott
ragaszkodni.
Még az nap meglátogattam Szalontán Arany Jánost. Örültünk-e nagyon
egymás láthatásának? Csak úgy, mint az a vendég és az a házigazda
örülhet, a ki tudja bizonyosan, hogy holnapután ellenségnek fog helyt
adni a hajlékban. Azelőtt kevés idővel távozott el onnan Petőfi. Arany
beszélte róla, hogy mikor utolsó este ott mulatott, egy szép ezüst
veretes török pisztolyt mutatott neki, melyet Erdélyben kapott
ajándékul; nők és gyermekek is voltak a szobában, és sok ismerője
Aranynak; a pisztoly kézről-kézre járt, mindenki megnézte azt, s el is
csettenték, hogy lássák, milyen szépen szikrázik a kova; a pisztoly
természetesen soha sem volt megtöltve, mint Petőfi mondá: ő csak
ereklyéül tartogatta azt bőröndje fenekén; egyszer aztán ő is kezébe
vette azt, s elcsattantá a lőportalan sárkányt és akkor elsült a
pisztoly, két golyó furódott a falba, egy arasznyira Petőfi fejétől.
Abban az órában minden jelenlevő megkerülte tulajdon megásott sírját.
Isten csodája, hogy egy sem esett bele.
Még az nap éjjel Nagy Sándor hadteste ismét tovavonult.
Másnap, szakadó esőben, jött meg helyette Görgei derék hada.
Maig is fülemben cseng az a trombita dallam, a mi az utászok indulója
volt, egészen a forradalmi sereg számára készítve; sokáig úgy tetszett
még évek után is, mintha hallanám e sajátszerű hangot, s várnám, hogy
jönnek utána a szürkekabátos utászok ásókkal, csákányokkal vállukon,
utánuk a barnaruhás honvédek nemzeti szín rózsákkal, és a délczeg
huszárok zöld és piros kalpagokkal, és a piros sipkás zászlóalj, és a
szép fényes ágyúk hosszú sora, a hogy az akkor előttem végig vonult.
Hogy bámultuk akkor a szép rendet és fegyelmet, mely oly hosszú
útveszély mellett is megmaradt. A tisztek nem hiányzottak sehol; ott
gyalogolt a sorok végén mindegyik a térdig érő sárban, a vezénylő
tisztek víztől csurgó gubában lovagoltak a zászlóaljuk előtt.
A zászlóaljak meg voltak fogyva nagyon, de azért a sorok nem
szétzilálva; az egyes katonák sárosak, elcsigázottak, de nem csüggedtek,
nem támolygók.
Annyi csata, nélkülözés, betegség, nyomor, megtizedelte a sereget, de
nem erkölcsteleníté el. Harag, rossz kedv, dűh látszott minden arczon;
de nem levertség, nem aggodalom, mely hátráló seregek arczkifejezése.
A honvédek egy része elszállásoltatott a városban, a többi a mezőn ütött
tábort a folyton szakadó esőben.
Ekkor találkozánk ismerőseinkkel.
Egy alezredes barátom Gózon, ki, mint ügyvéd, közlegénységen kezdé a
katonáskodást s érdemeiért kapta rangját, odajött hozzám s kért, hogy ha
majd atyjával találkozom, kit szintén jól ismerek, mondjam meg neki,
hogy – fia elesett.
Azt hittem, hogy tréfál; ő aztán elbeszélte, hogy a sereg minő
helyzetben van, e szavakat jól feljegyzém akkor emlékembe: «azok ugyan,
míg mást nem parancsolnak nekik, csatázni fognak, de azért még sem lesz
belőle egyéb eredmény, mint hogy elvesznek az elsőtől az utolsóig».
Panaszkodott, hogy a hadsereg fizetéseit csupa merő százasokban küldték
meg, a katonák úgy vagdaltak el egyet-egyet tízfelé, hogy
megosztozhassanak rajtuk, míg a tömérdek 30 és 15 krajczáros
bankjegyeket a hivatalnokok fizetésére osztogatják. Úgy, hogy már
egyszer azon tanakodtak nagy szorultságukban, hogy apró
guerillacsapatokra oszoljanak, s úgy folytassák a háborút szanaszét az
országban.
Ezzel röviden búcsút vettünk. Gózon Lajos visszament a mezőn tanyázó
seregéhez, az éjet ponyva alatt töltendő, a hogy ezt azon hadtest minden
tisztének kötelessége volt tenni.
IV.
Görgei táborában az utóbbi napokban többen fordultak meg a képviselőházi
pártok és a magyar miniszterium emberei közül, a kik mind azzal a hírrel
tértek vissza, hogy a hadsereg általában igen rosszúl van hangolva a
nemharczos hazafi osztályok iránt.
Most nincs itt az ideje annak okairól beszélnem.
Ennek az eredménye bizonyos nyomasztó bizalmatlanság, kétkedés,
őszinteség-hiány volt mind a két részről, a mi gonosz álomnyomásként
nehezedett a kedélyekre. Görgei volt az a pont, a hol a félelem és a
bizalom egymással érintkezének.
Az előbbeni napokban különös összejövetelei voltak a rejtélyes emberrel
nehány politikai nevezetes emberünknek.
Akármi eshetőséget kérdeztek tőle, mindenre azt felelte, hogy az
«természetes,» ez «úgy fog lenni»; semmit sem tudhattak ki tőle.
Végre Szemere elküldte hozzá Sz… gh képviselőt, hogy tanulja ki a vezér
akaratát s szükség esetén beszéljen jól a lelkére; azonban el ne árulja,
hogy őt a miniszterelnök küldé, mert akkor tartózkodó lesz.
Sz… gh egyike a legnemesebb lelkű, őszinte embereknek, ki tettetni
egyáltalában nem tud, ki ennél fogva azon kezdte a beszédet a vezérrel,
hogy őt Szemere küldé s elmondott aztán mindent őszintén, nyiltan, a
mire választ akart nyerni.
És ez volt a legsikeresebb mód. A kinek a kabbalisztikus válaszaiból az
alattomos fürkészőnek lehetetlen volt eligazodni, az a becsületes
őszinteséggel, és szigorúan kérdező hazafi előtt nyílt, őszinte lett, s
elmondott neki mindent, mit ez tudni akart.