Note: Images of the original pages are available through
the Google Books Library Project. See
https://books.google.com/books?id=WPhiAAAAMAAJ
Project Gutenberg also has II. rész.
See https://www.gutenberg.org/ebooks/64502
JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
XCVI. KÖTET
ÉLETEMBŐL. I.
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1898
ÉLETEMBŐL
IGAZ TÖRTÉNETEK. ÖRÖK EMLÉKEK. HUMOR. UTLEIRÁS.
IRTA
JÓKAI MÓR
I. RÉSZ
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA
1898
A MÁRCZIUSI FIATALSÁG.
(Visszaemlékezés.)
Ötven év múlt el azóta.
A kik abban az évben születtek, azok mind vén emberek már.
Egy egész új emberöltő támadt nyomukban.
A kik ama napfordító év cselekményeiben résztvettek, kevesen élnek már,
s a kik még életben vannak, azok is mindennap leszámolnak az élettel,
mielőtt álomra hajtanák fejüket, mert nem tudhatják, hogy lesz-e még
annak az álomnak fölébredése?
A kinek a régi emberek közül még van valami elmondani valója, siessen
vele, a míg a nap süti az arczát.
Én is e régi emberek közül való vagyok.
Hadd mondjam el, a mit ez emlékezetes napról följegyeztem.
Más Magyarország volt az, mint a mostani.
A magyar nemzetet félmilliónyi nemes ember képezte. Az választott megyei
tisztviselőket és az országgyűlés alsó házába követeket, megyénkint
kettőt. Ezeknek a megyei rendek utasításokat adtak s ha követeik ez
utasítások ellenére szóltak és szavaztak, visszahívhatták őket.
A polgári osztály is képviselve volt az országgyűlésen. A királyi
városok egy-egy követet küldtek. S valamennyi királyi város követeinek a
szavazata «egy» szavazatot adott ki. Ez volt a polgárság részvevése a
törvényhozás műveletében.
Hát a többi? A tizenöt millió lakosa az országnak? A földmívelő, a
munkaviselő nép? A jobbágyság? Annak semmi szava nem volt.
A «misera plebs contribuens», a «glebæ adstrictus» jogokkal nem birt,
csak kötelességekkel.
Ő viselte az adó terhét, sokféle czímen, ő adta az ujonczokat a rendes
hadsereghez, s azok szolgáltak tiz esztendeig, szabadságolás nélkül: a
nemesség csak a haza határán betörő ellenség ellen tartozott harczolni.
A jobbágy szolgált a földesúrnak ingyen, szántott, vetett, aratott,
robotolt, forspontozott; fizette termése után a dézsmát, kéménye után a
füstpénzt; csinálta az országutat, birája volt az «uriszék», törvénye az
«urbarium». A bot volt a rangkülömbség jelképe a nemes és a jobbágy
között.
Tizenöt millió lakosnak nem volt hazája Magyarország.
S talán a nemesi rend élvezte a szabadságot?
Igen: ha a szabadság a tétlenségben, a tagadásban volna megvalósítva.
Nem tenni semmit, nem engedelmeskedni senkinek, nem fizetni sehová, nem
haladni semmi irányban, erre volt elég nemesi szabadság; de alkotni,
kezdeményezni, előre haladni, a jövendő javára beruházni, ehhez minden
út el volt zárva.
Magyarország volt az európai országok között a leghátramaradottabb.
Hitel nélkül, mívelődés nélkül, létezési czél nélkül. Jövendő prédája
bármely idegen hódítónak: jelen prédája a szövetségesének.
Az országgyűlésen voltak kitünő államférfiak, kik az életbevágó reformok
szükségét belátták, s azok mellett fényes szónoklatokat tartottak; de ha
nézeteik többségre vergődtek is, a conservativ felső tábla
visszautasította határozataikat s felelős kormány nem volt, mely azokat
végrehajtsa: helytartótanács, udvari kanczellária, dikasteriumok
intézték az ország ügyeit, administrátorok úrkodtak a vármegyéken, s
valamennyi fölött kormányzott a mindent intéző Metternich.
A magyar nemzeti politkusoknak eszményképe volt a vármegye. Ötvenkét
parlamentben lehetett ismételni a gravameneket, a mik a pozsonyi diætán
elhangzottak. A vármegyét nevezték az alkotmány bástyájának. Csakhogy a
bástya ellenáll; de előre nem mozdul.
Ekkor támadt a magyar politikai világban egy kis csoport, mely új
programmal lépett fel: nevezték őket doctrinaireknek, centrálistáknak.
Vezértehetségek voltak közöttük báró Eötvös József, Csengery Antal,
Szalay László, Kemény Zsigmond, Irinyi József, Irányi Dániel.
1846-ban találkoztam legelőször báró Eötvös Józseffel, a mikor ezt mondá
előttem:
«… a többi pártoknak nincs semmi programmjuk, a mienk világos, érthető.
Négy szóból áll: «felelős kormány, népképviseleti parlament».
Igaz, hogy ez csak négy szó; de hogy az ige testté váljon, előbb romba
kell dőlni a régi rendi alkotmánynak, az utasításos követi
országgyűlésnek s meg kell előbb születni egy népnek, egy magyar népnek,
mely képviselőket válaszszon.
Lehet-e ezt szavakkal elérni? Hogy a rendi országgyűlés alsó és felső
háza önmagát megsemmisítse, hogy a földesurakból álló főrend a
jobbágyságot szolgaságából fölszabadítsa, az úrbériséget eltörülje, hogy
a szűz vállaira büszke nemesség a jogegyenlőséget kiterjeszsze a
parasztra, a közteherviselést elvállalja? S ha megtörténnék az a csoda,
hogy a régi alapon álló országgyűlés mindezt elfogadja a rábeszélő
ékesszólás, lelkesítő irói befolyás mellett: elfogadja-e azt Metternich:
Magyarország újjá születésének hatalmas akadályozója?
De hát lehet-e hatni a nemzet lelkületére irott szóval, nyomtatással,
mikor itt nehezedik ránk az új eszmék Herodese, a censura?
Mindenkinek van itt ura; mágnásnak a királyi jogar, parasztnak,
katonának a káplárpálcza, irónak, költőnek a censori veres plajbász.
Csodák csodájának kellene történni, ha a népszabadság napja mégis
felvirradna.
Felvirradt.
Márczius 15-ike volt 1848.
Tizedik évfordulója annak a nagy katasztrófának, melylyel a korszellem
óriás keze a régi Budapestet a föld színéről eltörölte a jeges árvízzel,
hogy helyet csináljon az újan emelkedő dicső főváros számára.
Másodszor követelte a korszellem azt a csodát, mely eltörölje a régi,
korhadt Magyarországot s alapot teremtsen az új, az Európában számot
vető, szabad Magyarországnak.
Nem jött e követelés megelőző intés nélkül.
A míg az 1846–47-iki országgyűlésen az ország legjobbjai fáradtak a
reformok sisyphus-sziklájának felgördítésével a soha el nem érhető
hegytetőre, egyszerre csak megjelent az országház termében az a
láthatatlan kéz, mely Belzázár palotájának falára felkarczolta a «mene,
tekel, ufarsin»-t. A szomszéd Gallicziában kiütött a forradalom.
A lengyel nemesség forradalma volt az az idegen uralom ellen. Ennek az
elnyomására támadt az ellenforradalom, a pórlázadás. A lengyel nemesség
szabadságharczot kezdett; de elmulasztotta előbb a saját jobbágyságának
felszabadítását. S a kettős forradalomnak a lengyel nemesség esett
áldozatul. Azok a rettentő kegyetlenkedések, a miknek híreit, ha a
hírlapokban elnyomta is a cenzura, a magyar országgyűlés vezérszónoka
által annál megrendítőbb alakban lettek felmutatva; vérrel írott izenet
voltak a magyar nemzethez. Az irtóztató példából kellett megtanulnia a
magyar nemességnek, hogy a szabadság nem osztályok kiváltsága, hanem
köztulajdon; hogy az a régi privilegiumok zászlója alatt halálba vezet:
életet csak akkor ád a nemzetnek, ha annak a neve «népszabadság». S a
vésztűz itt dühöng a szomszédban: a világszellem nem ád időhaladékot.
Értette azt minden gondolkozó ember, hogy az eltiport lengyel nemesség
után rajtunk a sor; s a kiméletlen hatalom ellenében nincs más módja a
nemzeti lét fentartásának, mint a munkás köznép bebocsátása az alkotmány
mentsvárába, nincs más mód a hazát megmenteni, mint hazájává tenni az
országot azoknak a népmillióknak, a kik eddig csak veritékükkel,
vérükkel öntözték ezt a földet, de magukénak nem nevezhették.
Tisztelet, becsület mindazoknak a bölcs államférfiaknak, a kik rendes
útakon, szokott eszközökkel igyekeztek a törvényhozás visszhangtompító
termében a jobbágyság szolgai állapotán javítani; de eszményi
czéljaiknak nemcsak a kormány ellenszenve képezte akadályát, mint inkább
az érdekelt birtokos szavazók önzése; ez volt az a rossz út, melynek
feneketlen kátyuiban a reformok szekere fennakadt.
Egykorú jegyzeteimben egy adatot találok, mely némi világot vet az
akkori állapotokra.
Csekélységről volt szó. Az indítványoztatott, hogy a jobbágyoknak
engedtessék meg az erdei vadgyümölcs szabad szedése. Hát mi az az erdei
vadgyümölcs? Szamócza, gomba, som, mogyoró, vadalma. Paraszt nők,
gyermekek szüretje. Ugyan ki irigyelné tőlük? De az indítvány mégis a
leghevesebb ellenállásra talált s végűl kiderült, hogy a vezérszónoknak,
ki a philippicát tartotta, nagy kiterjedésű erdei után a jobbágyai ötven
ezer forint évi bérletet fizetnek az erdei vadgyümölcs szedéseért!
Hát még ha a dézsma és robot megszüntetéséről leend szó, a mely az egész
eddigi gazdálkodási rendszert gyökeresen meg fogja változtatni!
Az országgyűlés 1848 első hónapjaiban szép csendesen tanácskozott, úgy a
tekintetes Karok és Rendek, mint a méltóságos Fő-Rendek tábláin:
kimerítő tárgyalások folytak a közös teherviselés, a városi törvény, a
honosság és az administrátori rendszer fölött: ezek között három
sürgetős reform, egy pedig még sürgetősebb gravamen. Nagy viták folytak,
névszerinti szavazásokkal a fölött, hogy a főpolgármester évi fizetése
600 forint legyen-e vagy 1500?
Ekkor kiütött a franczia forradalom. A párisi fölkelő nép összetörte a
trónt. Egy fiatal irótársunk, Dobsa Lajos egy darab rongyot a széttépett
trónkárpitból dicsekedve mutogatott előttünk: ő maga is részt vett a
világtörténelmi barrikadharczokban.
S e forradalmi kitöréssel egyidejűleg keletkezett Olaszországban a
lombard-velenczei mozgalom. A szárd vezetőkörök a magyar nemzethez
buzdító felhivást intéztek (latin nyelven) szabadságának kivívására.
Közeledő vihar dörgése nyugtalanítá Közép-Európát.
A megdöbbentő politikai esemény a magyar szónokokat is elhatározó
lépésre ösztönzé. Márczius 3-án Pestmegye követe, Kossuth Lajos,
felirati javaslatot terjesztett a Karok és Rendek elé, melyben a
törvényhozás a dynastia iránti törhetlen hűséget hangsúlyozva, kéri a
tróntól a felelős ministerium kinevezését, a szellem szabadságát, a
honvédelem rendezését s a jobbágyok felszabadítását, országos kárpótlás
mellett. Az alsó tábla egyhangúlag elfogadta a felirati javaslatot.
A méltsás főrendek azonban igen egyszerűen segítettek magukon, hogy ez a
felirat általuk ne tárgyaltassék. Összes elnökeik, a kiválóbb főrendű
tagokkal együtt fölrándultak Bécsbe. És így öt napig nem került
tárgyalás alá a felirati javaslat. A márczius 7-iki alsóházi ülésben már
türelmetlenkedtek a követek, hogy mit absentálnak annyit a főrendek? Mit
keresnek Bécsben? Nem Bécsben van az országgyűlés! – Komárom követe
Pázmándy Dénes, finom iróniával magyarázta meg az állapotot. – Bécsben a
csehek és lengyelek szláv bált rendeztek; most ennek az ellensúlyozására
tartottak a magyar főurak Bécsben egy magyar bált: különbség a kettő
között az volt, hogy a szláv bálban szláv nyelven beszéltek, a magyar
bálban pedig németül. Kossuth erre méltó haraggal jegyzé meg, hogy nem
tánczolás az első kötelessége a főrendeknek, hanem a haza ügyei feletti
tanácskozás. Követtársa, Szentkirályi, még tovább ment s vád alá kivánta
fogatni a kötelességmulasztó elnököket. Erre a radikális indítványra
egyszerre felemelte az alsóházban lehunyt fejét a conservativ reactio s
a mérges vitának ismét Komárom követe szakította szét a gubanczát azzal
a szóval, hogy a farsang utolsó napján nem tanácsos ilyen komoly ügyeket
tárgyalni, halaszszuk ezt a nagybőjtre. (Márczius 7-ike épen húshagyó
keddre esett.) A humoros ötlet véget vetett a kényes vitának. Átmentünk
a nagybőjtbe.
Egyszer aztán a tánczoló főrendeknek a lába alól kirántotta a csiszolt
parkettet a Bécsben kitört utczai forradalom. A bécsi intelligens
fiatalság kezébe ragadta az alkotmányos szabadság zászlóját. A bécsi nép
akkor még egy szabadelvű tábor volt, csatlakozott a fiatalsághoz, véres
összeütközés történt a nép és katonaság között az utczán; melynek az
uralkodó V. Ferdinánd atyai jó szíve vetett véget, elbocsátva a
kormányról az absolutismus főnökét, Metternichet.
A bécsi ifjúság szabadságharcza valóban megelőzte a pesti mozgalmat s
diadalmas zászlójától a koszorú meg nem tagadható.
Csupán azt a körülményt akarom felderíteni, hogy a pesti mozgalomnak
mégsem a bécsi forradalom volt a keresztanyja.
A mai világ villanytáviratos, telefonos, gyorsvonatos szokásai szerint
ily országra szóló eseményt még aznap meg kellett volna tudni
Budapesten. Ámde 1848-ban még nem volt se vasút, se villanytáviró. A ki
nagyon sietve akart Bécsbe eljutni, az nyergesújfalusi gyorsparasztokkal
utazott (mint én is ugyanazon év októberében), a postai küldeményeket
ellenben a gőzhajó hozta, melynek Bécsből idáig egész napi út volt. A
Pesti Hirlap ugyan márczius 17-iki számában azt írja, hogy márczius
14-ikén már megérkezett a bécsi forradalomnak a híre Pestre. Én azonban
lehetetlennek tartom, hogy egy hirlapiró márczius 14-én ily világesemény
hírét megkapja, azt a fiókjába elzárja s csak három nap múlva közölje.
A márczius 13-án támadt bécsi forradalomnak nem is volt sem aznap, sem a
következő márczius 14-ikén befejezése: folytonos kitartó harczok között,
melyben a legkiválóbb államférfiak által vezetett egyetemi fiatalság
küzdött első sorban a bécsi népsereg élén, jutott az márczius 15-ikén
döntő diadalra, a midőn a népakaratáról felvilágosúlt uralkodó az
alkotmányt, a sajtószabadságot, a felelős kormányt, a nemzetőrség és az
aula felfegyverzését aláírta s az újjongó Bécs utczáin, testvérével és
annak fia, Ferencz Józseffel egy kocsin végig vonúlt. Ugyanezen a napon
érkezett meg Pozsonyból a gőzhajóval a magyar országgyülés küldöttsége,
István főherczeg nádor vezetése alatt, Kossuth Lajossal és
követtársaival, a bécsi nép ovácziói mellett, a király által kegyelmesen
fogadott feliratával az országgyűlésnek.
Ez is márczius 15-ikén történt – Bécsben.
De erről Budapesten senkinek tudomása nem lehetett.
Egy tenger választott el még akkor bennünket.
A budapesti márczius 15-ikének indító oka nem a bécsi forradalom volt;
hanem, a mit nyomtatott adatok igazolnak, a «Pesti Körnek» az a
határozata, hogy a «magyar nemzet tizenkét pontban formulázott
kivánatait» ne intézzük egyenesen az országgyűléshez: hanem elébb
köröztessük azokat az országban vidékszerte.
Ez lett volna az eszmefolyás elmocsárosodása.
Ez ellen indítottuk meg mi, márcziusi fiatalok, a népre való
hivatkozást.
Márczius 14-ikén este adtunk egymásnak találkozást az én szállásomon,
melynek lakosztályán Petőfiékkel osztoztunk.
Másnap reggel négyen jöttünk össze, a kitűzött találkozó helyen: Petőfi,
Vasváry, Bulyovszky és én; de többi társaink Degré, Bozzay, Vajda János,
Sükey, Pálffy Albert, Emődy, Oroszhegyi, Dobsa a Pillwax-kávéházban
vártak reánk, az úgynevezett «közvélemény asztalánál».
Korán reggel volt: borús, esős idő.
Petőfi az elmult éjjel megírta költeményét: «Talpra magyar, hí a haza!»
Én pedig a pesti tizenkét pontját a fiatal Magyarországnak: «mit kiván a
magyar nemzet?» a nép által megérthető magyarázattal alakítottam át. A
tizenkét pont összeállítása Irinyi József műve volt, ki azt a Pesti Kör
elé terjeszté.
A kérdés csak az volt márczius 15-ikének reggelén, hogy mi történjék e
tizenkét pontos petitióval.
Appelláljunk a népre! Ez volt közös megegyezésünk.
Vasváry Pál, kezében elefántcsont-fogantyús botjával oly hevesen
hadonázott, hogy a pálczatőr kirepűlt a botjából s az én falam
szögletében állt meg a hegyével.
«Jó ómen!»
Előre a vassal!
S ezzel a szóval kezdődött meg az örökké emlékezetes 1848-iki márczius
15-ike: a sajtószabadságnak, a népszabadságnak örökké emlékezetes napja.
E nap dicsőitésében szabad nekem is részt vennem, a kinek a fejére ennek
a dicsőségnek csak a visszfényéből jut egy eltévedt sugár. A
népszabadság vezérférfiai ott keresendők a pozsonyi országgyűlésen, a
pesti eldöntő mozgalomnak a lelke maga volt Petőfi.
Az ő hazaszeretettől lángoló, szabadságérzettől áthatott költeményei
voltak azok az előhirnökei az új korszaknak, melyek évekkel elébb
szórták a szikráit a szabad eszméknek a közvéleménybe. Az ő lelke volt a
korszellem vezető fáklyája. Mint költő is a világköltészet színvonalán
álló lángész, a ki egy lustrum alatt egy üstököspályát futott meg az
égen s művei összeségében magának halhatatlanságot, nemzetének
elismerést vívott ki késő századokra. Mint bajnoka, vértanúja a
hirdetett népszabadságnak, kinek alakját érczbe öntjük, hogy mindig maga
előtt lássa, soha el ne felejtse az utókor.
Márczius 15-ikének minden hulló csillagait Petőfi homloka gyűjté maga
körűl egy csillagkoszorúba.
Mi többiek, kik az ő felhívó szavára léptünk ki a küzdtérre, csak az ő
hű harczosai voltunk.
Ennek a becsületes hazafi phalanxnak a tagjairól kívánok én e mai napon
megemlékezni, a ki őket márczius 15-ikén a küzdelem színhelyén láttam.
Kéziratomban itt kitörült sorok következnek. Öt sor. Ezekben soroltam
elő azoknak neveit, a kik a márcziusi napok ifjai közül még élnek. Még
most is nevezetes, kiváló tényezői a társadalomnak, a vallásnak, az
irodalomnak. Másnap rá a sors keze, ez a rettenetes censor, kitörülte az
első sort a feljegyzésemből, Márczius 15-ikének a szerkesztője a
ravatalon feküdt. Én aztán kitörültem a többi sorokat. A mesterségemhez
illik, hogy az ómenekben higyjek.
Nem merem már megszámlálni az élőket. Egyedül maradtam már a «tizek»
közül. Két év alatt az utolsó háromból kettő elhagyott. Petőfi
születésnapjától a szabadsajtó születésnapjáig háromszor fogy el a hold:
– addig még mi is elfogyhatunk.
Következzék ama hosszú sora a szellemalakoknak, a kik már csak a
lélekidézés szavára vonulnak végig látó lelkem előtt: legelől Petőfi,
utána Vasváry Pál, Irinyi József, Degré Alajos, Bozzay, Egressy Gábor,
Vidacs János, Vajda János, Csengery Antal, Sükey Károly, Emődy Dániel,
Bulyovszky Gyula, Oroszhegyi Józsa, Irányi Dániel, Vas Gereben
(Radákovics), Ludassy Mór, Papp Gábor, Lisznyai Kálmán, Bérczy Károly,
Tompa Mihály, Arany János, Helfy Ignácz, Kerényi Frigyes; utolsónak
Pálffy Albert és a kiket, bár korukra nézve nem, de szellemükre tekintve
a fiatalok sorába kell számítanom, Nyáry Pál Pestmegye alispánja és
Rottenbiller, Pest város polgármestere.
Minő felvonulása a szellemeknek! Mintha Csaba vezér «hadak útját» látnám
az éjjeli égen megrémledezni!
Ezeknek az alakjairól akarok tinektek beszélni, ti szép, ifjú,
reményteljes, kötelességterhes új nemzedék.
Költők, hirlapírók voltak mindannyian. Neveiket műveik elsorolásával
együtt mind megtalálhatjuk a hazai lexikonokban: egy sem múlt el úgy,
hogy irodalmunk muzeumát ne gyarapította volna. Egy, szorosan összetartó
irodalmi társaságot képeztünk valamennyien.
Nyáry Pál ugyan nem tartozott az írók közé; de különösen rám nézve
valóságos kútforrást képezett az ő gazdag ismerete, melyből a régi
táblabiró világ és a szabadságharcz leírásának adatait merítettem. A
magyar humorban, mely előadásait jellemezte, igazán mesterem volt. Erős
kritikája volt s azt kiméletlenűl gyakorolta ellenem, Petőfi ellenében –
és még a legnagyobb emberek ellenében is. Alakja, arcza igazi magyar
typus volt, amaz erőteljes, emez kissé ragyás: nem volt ideálszép; de
szeretetreméltó: láttam őt több izben halálveszély előtt is mosolyogni.
Hogy a legnagyobb kétségbeesés halálbacsalogató napjaiban élve maradtam,
azt is neki köszönhetem. – Aztán ő is ott volt közöttünk márczius
15-ikén reggel, a mikor egy csoport fiatal ember azzal a képtelen
követeléssel állt elő, hogy legyen egész Magyarország fiatal. Nyáry Pál
megjelenése közöttünk azt bizonyítá, hogy ez lehet, – meglesz, – meg
kell lennie!
Társaink egyike nem tudta ezt a napot bevárni. A megelőző évben
mindennapos látogatója volt társas összejöveteleinknek Czakó Zsigmond,
fényes nagy tehetség, eredeti úttörő a szinműirodalom országában (már az
arczképe is megjelent, Barabás rajzónjától megörökítve). Mért hagyott
itt bennünket? annak az okát soha meg nem tudtuk. Nem bízott tán a
jövendőben, nemzetében, önmagában. Csengery Antal lakásán, vidám
társalgás közepett, szájába vette egy pisztolynak a csövét s ezzel a
halálcsókkal átküldte magát a túlvilágba. Szegény özvegy anyja ott
Erdélyországban, összegyűjtött vagyonkájából sírkövet szándékozott dicső
fiának készíteni; de mire az összeg egybegyűlt, bekövetkeztek a nemzeti
felszabadulás napjai s a szabadságra rögtön előtámadtak a megvédő
küzdelemé: a küzdelemhez honvéd kellett, annak fegyver és ruházat, ahhoz
pénzre volt szükség; hogy a magyar pénzjegyeknek hitele legyen,
érczalapot kellett előteremteni: felhívtuk az egész országot, hogy kiki
tegye le a haza oltárára az otthon takargatott ezüstjét, aranyát; a
nemzet követte a felhívást, főurak ezüst servicei, polgárok ezüst
kanalai, szép asszonyok, hajadonok arany függői, karpereczei, jámbor
földmívesek rejtegetett tallérkái halomra gyűltek a szent oltáron. Czakó
Zsigmond édes anyja is odatette ez áldozatok közé a bibliai
özvegyasszony fillérét: szeretett egyetlen fia sírkövének az árát. S
most csak az őszi kökörcsinek tudják, melyik hant alatt nyugszik a
költő? Fejfáját feltűzelték azon a télen a táborozó hadcsapatok. Ha
tudott volna várni egy esztendeig, talán másutt is megkaphatta volna
ezeket az ismeretlen sírokból kibúvó kökörcsineket, a hogy megtalálták a
magukéit Petőfi és Vasvári.
Petőfinek arcza és alakja nem volt az, a mit daliásnak nevezünk:
arczkifejezése komor, rideg volt, termete szűkvállú, járása nagy lépésű
mint a távgyaloglóké; hangja tompa, de mikor az ihlet lángja
átmelegítette, ez a mozdulatlan arcz ragyogott, ezek a csapott vállak
földgömbemelő Atlasz vállaivá nőttek s midőn lelkesítő költeményeit
szavalta, hangja az indulatoknak minden változatait zengte, sírta,
mennydörögte. S ha lóra kaphatott, akkor egész daliává alakúlt át: úgy
ült a lovon, mintha teljes életében azt tanulta volna. Bár sohase is
vált volna meg a lovától a végzetes napokban. Ha Bem tábornokot, mint
hadsegéde, követi, a végzetes űtközet után vele együtt menekülhetett
volna azon a mocsári ösvényen, melynek bejáratát a hős Zeyk Domokos
egymagában védte mindhalálig az egész szotnia kozák üldözése ellen.
Miért kellett neki nézőűl elmenni abba a magára hívott végső csatába:
«ott essem el én, a harcz mezején!» Ahogy megkívánta, a hogy megjósolta,
a fölötte elszáguldó paripák ott hagyták holttestét összetaposva. Hol
omlott ki drága vére? Hol van eltemetve? Azt senkisem tudja. A mennyire
a láthatár terjed Fehéregyház táján, az mind Petőfi sírja. Sirnak elég
nagy.
Azt mondá Petőfi hozzám írt versében: «Te, lelkem megmaradt fele!» – A
megmaradt fél nem szünt meg elvesztett felét siratni soha. Talán
összetalálkoznak még valahol.
A márcziusi napoknak második hőse volt Vasvári Pál. Hatalmas ifjú
férfialak, nyilt tekintetű, nemes vonásokkal büszkélkedő arczczal, nagy
kék szemekkel, sűrű gesztenyeszín hajfürtökkel. Bálványa volt a
fiatalságnak, vezére, lelke a néptömegnek, mely tartalomdús csengő
szózatára ment utána, a merre hívta, s megállt, a hol megállítá.
Ő is kardot fogott, mikor a tollnak és szónak a sikere megszünt. Maga
szervezett egy szabadcsapatot, Rákóczy-csapat czím alatt. Csapatja élén
esett el az erdélyi havasok közt. Társait is leölték. Tíz évvel később
ott jártam a Biharhegy gerinczén, a hol e siralmas harcz lefolyt. De még
akkor nem nyíltak a kökörcsinek, hogy megkérdhettem volna tőlük,
melyikük őrzi a délczeg népszónok álmait. Kisérőm, egy derék oláh nemes,
tíz év előtt ellenség, most jó barát, megmutatta az út mellett felmeredő
sziklatornyot, mely mellől a csapatja élén lovagló vezért lesből
lelőtték. Az elesettnek piros bársony mellényét is megmutatta, mit
ereklyéűl megtartott. Ráismertem a szép asszony keze himzette
virágokról. A himzőjét is ismertem valaha. De a sírját a kisérőm sem
tudta megmutatni. Kőhalmaz, borókabozót nagy messzeségben.
Megelőzte mind a két vértanúját a népszabadságnak a közöttünk legifjabb
költő, a szép tehetségű Bozzay, ki még az aldunai harczok alatt esett
el. Alig volt húsz éves. Vasvári volt huszonkettő, Petőfi volt huszonöt.
A márcziusi ifjak közül még többen is elmentek a csatatér babérait
tépni. Degré Alajos mint huszártiszt sebet is kapott az isaszeghi
ütközetben, Úrházi György hirlapíró egy kozák lándzsadöfés sebhelyét
viselte holtig a homlokán, Ballagi Károly írónak Budavár ostrománál a
karját lőtték keresztül, Sárossy Gyula, az «Arany trombita» írója, s
Táncsics Mihály, a socialista író, az in effigie felmagasztaltatásban
részesült. Vajda János zászlótartó volt; Sükei Károly is végig szolgálta
a hadjáratot, mint hadnagy ez a kis termetű, de nagy erélyű emberke,
kinek márczius tizenötödikén dadogó hangjával kiejtett szava röpke
mondásúl maradt fenn: «nem kkkell ilyenkkkor hallgatni az okokokos
emberekre!» Azután Dobsa Lajos, Lisznyai Kálmán, Balázs Sándor, majd
Vadnay Károly, Tóth Kálmán, kik még a márcziusi napokban fiatal diákok
voltak, de mielőtt a költői babért kivívták volna, a legnehezebb idők
harczi babérjait szerezték meg homlokukra.
Egressi Béni, a kedves dalköltő, Petőfi verseinek dallamosítója, mint
honvédszázados harczolt számos csatatéren; Egressy Gábor, az
utolérhetlen szavalóművész, mint kormánybiztos és szabadcsapatvezér
játszotta a legszebb hősszerepet a Kárpátok között. A magyar hadsereg
romjaival ő is kivándorolt Törökországba s éveket töltött a
számkivetésben. A király kegyelme megnyitá előtte hazája határát,
visszatérhetett honába. Honába igen, de nem a maga országába, a
szinpadra. Az intendáns nem ád amnestiát. Ekkor aztán a magyar közönség
gyűjtés útján adta össze a páratlan nagy művész fizetését, hogy az újra
elfoglalhassa a helyét a szinpadon. Ott is halt meg, a szinpadon, a
saját csataterén, a hogy illik a szellem harczosához, egy mesterszerepe
közepén.
Oroszhegyi Józsa alacsonytermetű, czingár emberke volt, tökéletes khinai
arcztypus, még a sárgaszínnel is ellátva. Hirlapíró volt és
költészettanára egy pesti felsőbb leánynevelő-intézetnek. A hadjárat
alatt ő is szabadcsapatot alakított, melynek viselt dolgait a hivatalos
Közlöny is megörökíté. A végén ő is átmenekült Törökországba. Orvosi
diplomája volt, az ozmán hadseregnél alkalmazást nyert; abban meg is
maradt; utóbb tábori főorvosi rangra vitte. Hét nyelven beszélt és írt
tökéletesen. A hatvanas évek vége felé meg is házasodott, török leányt
vett el. Sokoldalú tudományáért, különösen nyelvismereteért a törökök
nagyon megbecsülték. Egy ebéd után hirtelen felhajtott egy pohár arakot
s attól kapott a fejére a denevérszárnyú angyaltól egy olyan legyintést,
hogy a hét nyelv közül hatot egyszerre elfelejtett, csak a hetedik
maradt meg a nyelve hegyén: a magyar anyanyelv. Ekkor kénytelen volt
hazajönni Magyarországra; itt azután a magyar kormányelnök gondoskodott
a kegydíjáról, mely életét fentartsa – a halálangyal szárnyának második
szellőcsapásáig. Mozgalmas életet végzett; pedig milyen nyugodalmasat
kezdett!
Vas Gereben (családi néven Radakovics József) szintén a márcziusi
fiatalság közé tartozott. Irodalmi munkássága a legkedveltebb elbeszélők
közé érdemesíti. A szabadságharcz alatt a kormány által gyámolított
Néplapot szerkesztette, s a későbbi évtizedekben tehetséges munkása volt
a nemzeti irányzatnak. Vidám, eleven, életpiros arczú fiatal ember volt,
a kinek a feje fölött az idők viszontagságai nyomtalanúl múltak el.
Kétszer házasodott, mindannyiszor eszményi szép nőt vett feleségül.
Egyszer Bécsbe utazott, a hol ügyvédi praxisa után volt valami dolga. Az
utczán valami baját érezte. Máskor is elő szokott az nála fordulni. Egy
kis szívdobogás. Ismerte már a csalhatlan gyógyszerét: Digitalis.
Utjában volt a Burg melletti gyógyszertár. Oda tartott a panaceát
megrendelni. Mikor a gyógyszertár ajtaját kinyitotta maga előtt, még
ezen a földi világon volt; mikor betette az ajtót maga mögött, már akkor
a másik világon járt. A legtöbb irónak ez a vége. A jótékony
szívszélhűdés. A szivünkkel dolgozunk. A természet diktálja, hogy az
elhasznált életműszer felmondja a szolgálatot. Egész lajstromát az
írótársaimnak számlálhatnám el, a kiket ugyanez a gyorsposta szállított
el boldogabb hazába.
Irinyi Józsefre kerül a sor. Ez a kiváló alakja magyar társadalmunknak
volt a legszebb férfi, a kit valaha ismertem. Termete Antoniusi, arcza
klasszikus idomzatú, feje mint Achillesé, ajkai pirosak, megcsattanók,
beszéde gyors, a francziához inkább hasonló, mint a magyarhoz.
Francziához hasonlított az egész modora, viselkedése, szokásai,
társadalmi fogalmai. Tökéletesebb párisi alakot nem lehetett képzelni
Irinyinél, ki mindenben hű utánzója is volt a franczia arany
fiatalságnak, mely közt nevelkedett. Senkit sem respektált, mindenkivel
komázott. Egyszer Deák Ferencz azt kérdezé tőle, hogy mit adnak ma a
nemzeti színházban? – A Hunyady Laczit – felelte Irinyi. – Ugy? A
Hunyady Mukinak a fiát? – mondá Deák. – Irinyi volt a pesti tizenkét
pont összeállítója, ő volt, a ki e pontokat kinyomatva a Landerer és
Heckenast nyomda ajtajából a közönség közé szórta. A szabadság éve alatt
tagja volt a képviselőháznak. Kiváló alakja meg van örökítve az
országgyűlés megnyitását ábrázoló nagy képcsoportozaton. A Bach-korszak
alatt ismét visszatért az irodalmi pályára. Ismeretei, nagy tehetsége
ott ismét nagy elismerésre jutottak. Az a sajátsága volt, hogy télen sem
viselt soha meleg felöltőt. Csikorgó januári időben találkoztam vele
gyakran az utczán, szétgombolt frakkban (mindig frakkot viselt, még a
forradalom alatt is) és fehér mellényben. Azt mondta, hogy Párisban nem
ismerik a hideget.
Egyszer aztán alaposan meghütötte magát: gyomorgyulladást kapott.
Orvosa, jó pajtása, félreismerte a baját; gyomorkatarhusst konstatált s
erometicát rendelt neki: s azzal magára hagyta.
Irinyi József nőtlen volt; nem őrizte se jó barát, se szerető, se
fizetett ápoló.
Másnap reggel ott találták a szobája közepén meghalva, butorai
összehányva, szobájának falai, padlata vérrel befecskendezve. Elvérzett,
a nélkül, hogy valaki segélyére sietett volna.
Vele együtt mult ki az utolsó franczia-magyar.
Idézzek-e még több kisértetet?
Nem menekül-e még a hallgatóság kegyetlen előadásom elől. Hisz magamnak
is megreszket a szivem a szellemidézés közben.
Pedig még többen vannak, a kik a földalatti induló zeneaccordjaira,
halotti lepedőikbe burkolva előttem végig haladnak.
Ott jön a «Kegyencz» drámaírója, a magyar emigratió vezére, átlőtt
szivét takarva szemfedővel. Megszólítom: «miért volt ez?» Felemelt
csontkeze ujjával int: «ha megmondanám, te is utánam jönnél.»
Megsemmisíteni magunkat, mikor meggyőződtünk róla, hogy élő alakunk
utjában áll a nemzet jövendőjének.
Majd Vidacs János alakja vonul el lelkem előtt. Milyen igazi magyar fiú
volt 1848 márcziusában, mikor az Egyetem-téren összetalálkoztunk.
Emelvényünk volt a lelkesült fiatalság válla. Karcsú, izmos termetű
ifjú, fekete göndör hajjal, tüzes szemekkel, harsagó szavára mozgásba
jött a tenger: a néptenger. S ő szerette ezt a tengert hullámba verni,
partot ostromoltatni vele. Értett hozzá. Talán egyetlen valódi
forradalmi jellem volt a magyarok közt. A hadjáratot végig szolgálta
fegyverrel. De azután sem nyugodott el soha. Feszítő rugója volt minden
mozgalomnak, mely az idegen absolut uralom megtörésére támadt itthon s
fentartá az összeköttetéseket ott künn. A börtönoduk penésze nem tudta
kigyógyítani belőle.
És a mellett a legkomolyabb magyar iparos volt. Gépgyárat alapított,
mely kiváló sikerrel működött, s e sikert nem támogatta semmi reklám,
dicsekedés. A Vidacs-ekék híresek voltak a hazában és a külföldön
mindenütt, a hol az édes mindnyájunkat éltető kenyeret termesztik.
Együtt dolgozott a munkásaival. Kora hajnalban ott volt már közöttük, s
a munkások nem panaszkodtak a munkaidő hosszúsága s a fekete kenyér
miatt, mikor azt látták, hogy gyártulajdonosuk maga is ott veri a vasat
az üllőn velük együtt, s ugyanabból a fekete kenyérből szeg magának és a
családjának, a mely a munkásoké. Magánéletében a puritán egyszerűséget
követte. A pénzügyekben pontos, az üzleti ügyekben lelkiismeretes volt:
ezért fordult hozzá minden olyan közügyek kezelésében az ország
közbizalma, melyek titoktartást követeltek.
Az alkotmányos korszak alatt azután alakult egy részvénytársaság
Budapesten, mely milliónyi tőke mellett egy nagyszabású gépgyár
megalakítását tüzte ki feladatául. Igazgató elnöke lett a szabadságharcz
egyik legnépszerübb tábornoka. Munkásokul behozták a külföldön
leghirhedettebb izgatókat s azokat háromszorosan nagyobb bérfizetéssel
alkalmazták, mint a milyent a Vidacs-gépgyár munkásai kaptak.
Ez volt a megölő fátum.
Vidacs János nekem többszörös találkozásunknál elpanaszolta, hogy ez az
őrületes verseny semmivé teszi. Az ő gépgyára háromszoros
munkabérfölemelést el nem bir. Pedig most már az ő munkásai is fel
vannak izgatva.
A részvényes-gépgyár aztán nehány esztendő alatt elvesztegette a
millióját; leszámolt: maradtak a puszta falak; de a közben a földig
verte az életképes, szorgalomból támadt Vidacs gyárat. Alapítója, a még
mindig fiatal népképviselő egy rosz napon egy kigyó-utczai ház negyedik
emeletéről a földre vetette magát. Földanya megölte.
De a kezelésére bizott közpénzekből egy fillér sem hiányzott. A
honvédmenház alapjára begyült összegeket halála előtti napon az utolsó
forintig leszámolta az építő bizottságnak. Egy homályfolt sem maradt a
nevén. A szakismeretlen vállalkozás egészségtelen versenye ölte meg.
Hasonló halált választott a szabadság hosszú küzdelmének egyik
legkiválóbb vezéralakja, Nyáry Pál. Végzetes elhatározásának indító oka
sohasem jött nyilvánosságra. Rongált vagyoni állapot nem lehetett az,
mert rokonai igen szép összeget érő vagyont örököltek utána, mely az
egyszerű magányosan élő urát bőven eltarthatta. Halálának titka csak
sejthető; rendkivüli helyzetekből, lélektani kényszerűségekből
összebonyolult oly kinzó szövevény támadt, melyet egy lágy ember
félkézzel letépett volna magáról; de mely a vasembert agyonfojtotta.
Nyáry Pál életének regényét én jól ismerem, de leirni nem fogom soha, –
elrettentő például mindazoknak, a kiket valami végzet arra ösztönöz,
hogy ezért a szegény Magyarországért feláldozzák a saját boldogságukat,
lelküket, mindenüket.
És ezzel bezárom a kriptaajtót. Ti többiek aludjatok csöndesen, a míg
majd én is nem kopogtatok az ajtón: akkor zúgjátok, hogy «szabad!»
A LÁTHATÓ ISTEN.
Jól tudom én azt, hogy e két szó hadizenet tőlem minden eddigi uralkodó
fogalomnak, elkezdve a Brahma, a Budha imádójától, a ki azt mondja: «az
enyim az!» a keresztyénig, mohamedánig és izraelitáig, a ki azt mondja:
«láthatatlan az!» és a nihilistáig, a ki azt mondja: «nincsen az!»
Azonban én nem vagyok próféta, a ki új sektát szándékozik alapítani;
hanem csak költő, a ki sokat átélt, sokat látott és sokat átérzett.
Voltam egy kissé természetbuvár is, a ki a Kosmos nagy írója nyomán
elhatoltam az emberi tudás véghatáráig, a csillagködképletekig, a miket
a távcső szabálytalanul keringő fénytömegekre bont fel, s e fényes
chaoszban a kezdődő teremtés művét sejteti velünk.
Ki az ott?
A tudósok azt mondják rá, hogy az egy olyan nagy eszme, mely emberi
fogalmakba bele nem fér, s melyet Istennek nevezni, a ki emberi
dolgokkal törődik, antropomorphismus. Hisz a föld maga egy láthatatlan
porszem a világegyetemben, s a napok összesége, a miket ő esztendejének,
századának, évezredének, æocenejének, plyocenejének nevez, egy
eloszthatlan percz a nagy mindenségben. Ki ügyelne ennek a percznek a
történetére? Ki törődnék az ázalagokkal, a kik egy eczetcseppnek
sphæráján egymással küzdenek, s magukat embernek, s nemzetnek nevezik? s
még azoknak az apró bajaikkal is? s láthatatlan lelkük kimondhatatlan
érzéseivel? a ki itéletet hozzon erény és bűn fölött? tanítson szeretni
felebarátot, hazát? odakölcsönözze teremtő lelkét a sárdarabnak? holott
annak az egész planétája csak egy porszemnyi töredéke – nem is a ragyogó
mindenségnek, hanem – a láthatatlan semminek. Hisz ez a föld maga is egy
«nihil»: a legközelebbi naprendszer lakói, sőt maguk az Uranus lakói már
nem tudnak róla, hogy «van».
Azonban én egy kissé kertész is voltam. Évről-évre elnéztem azt a
közönséges sárga pillangót, mely derék nyárban millió számra repked a
gyümölcsös kertekben s petéit leginkább az almafák leveleire rakja le.
Két hét mulva a forró kánikulai nap kikölti az apró hernyókat, a mik oly
kicsinyek, hogy alig lehet őket puszta szemmel észrevenni. És ennek a
górcsövi paránynak már van tudata arról, hogy a mostani forró napok után
jönni fog a tél, jég és zuzmara, hogy ez a falevél le fog esni a fáról s
akkor ő elvész. És van tudata arról, hogy neki élni kell, és egy új
tavaszszal mint pillangónak szállni fel a légbe. És van tudata arról,
hogy ha ő annak a falevélnek, a melyen született, a felső fényes
epidermisét lerágja, akkor az össze fog zsugorodni és őt az alsó molyhos
borékjával be fogja göngyölíteni, s akkor ő a tél hidegét bizton kiállja
tavaszig. És van együttérző értelmisége, hogy valamennyi társával együtt
egy-egy vékony selyemszállal oda kösse a fa ágához azt a levelet, a mely
neki hazája fog lenni, hogy mikor eljön a tél, le ne hullhasson róla,
megmaradjon a jövendőnek.
Ki az ott?
Ki tanít ennek a paránynak, mely nem nagyobb, mint az irónom letört
hegye, meteorologiát, technikát, társulási egyetértést, előrelátást,
hazaszeretetet a maga szülőfölde, a falevél iránt? – S aztán mikor ott
állok a megoldhatlan csillagképlet s a szélben lengő téli falevél közt,
s végig gondolok a saját életemen!
Nem mondhatom, hogy sok szenvedés, megpróbáltatás, viszontagság ne ért
volna. Hanem azt mind magam kerestem. Ha meghúztam volna magamat, talán
nekem sem jutott volna belőle több osztalék, mint másnak; de mindig
űzött a vágy szembe menni a nehéz időkkel, néha még baljóslatok,
ellenálló akadályok daczára is.
Ifjuságomban festőnek készültem, volt tehetségem hozzá s kezdetben
biztató szerencsém. Ha ott maradtam volna, most talán az egész világ
volna hazám s senki sem neheztelne érette. Én azt egyszerre elhagytam s
választottam helyette az irodalmi pályát, melynek koszorúi tövisből
vannak fonva s nimbusza nem világít, hanem éget. És mégis Őt látom e
sorsfordulatban; mert nekem ez a pálya minden szenvedéseivel,
küzdelmeivel, nehézségeivel együtt a gyönyörök végtelensége volt;
menedékem az országos viharokban, vigasztalóm az elcsüggedésben;
harminczhárom év óta az egyetlen hely, a hol mindig megtaláltam mindazt,
a mit a nagy világban és a kis világban elvesztettem, volt az íróasztal.
Majd szólok még az íróasztalról később.
A márcziusi napokban Petőfivel együtt én voltam az, a ki a
népszabadságot kikiáltottam a szabad ég alatt. Az első szó kimondója
fejével játszott; mert ha az egész nemzet nem visszhangoztatja azt, az a
fej elveszett. Ki költé fel e visszhangot? Ki őrzé meg fejeinket?
Hát azután, hányszor álltam a nyitott sír szélén? Csatatereken,
ellenséges táborokon keresztül hatolva, ostromolt városokig, bombazápor
alatt. Szegeden a lőporos raktár robbant föl mellettem, s körültem az
egész tért beteríté romokkal; én érintetlen maradtam.
Világosnál az «utolsó» napon egy olyan társasággal ebédeltem együtt,
melynek minden tagja tudta már, hogy a fejét eljátszotta, s nekem sem
volt semmi okom a magamét jobbnak hinni a többiekénél. Csak egy
választás lehetett még: az, a mit egykori ügyvédi főnököm tett, a ki
szemem láttára lőtte főbe magát. Azon gondolkoztam, hogy melyik lesz
jobb? Mert bizonyára az én életem is olyan jól be volt ott végezve, mint
a többieké. – Ekkor egyike a legelkeseredettebb politikai ellenségeimnek
odatoppan elém, paraszt kocsisnak átöltözve, s azt mondja: «a szomszéd
városban van a feleséged, a ki utánad jött Pestről, ülj fel a
szekeremre, viszlek», s ezzel a szóval ez az ember, a ki nem szeretett,
kiragad a halál torkából s a muszka táboron keresztül hatolva,
megszabadít.
Ki küldte ezt oda?
Fél évig bujdostam erdőkben, ismeretlen emberek között. Azok, a kiknek
hivataluk lett volna, hogy üldözzenek, segíték elő menekülésemet, s a
komáromi kapitulátió menlevele általi megszabadulásom nem költemény.
Hanem hát ezek mind materiális csodák. Jók egy magánélet regényéhez
sensationális fordulatoknak; de a kitűzött jelmondathoz nem adnak semmi
bizonyítékot. Te «egy» ember vagy, a ki azt mondod: «Láttam az Istent,
mikor megszabadított!» de hol volt az Isten akkor, a mikor a többiek
halálra mentek: a kik voltak olyan jók, mint te vagy!
Tudom. – De nem ismerem el a halált büntetésnek s az életet jutalomnak.
Missió mind a kettő. Egyikünknél az az áldozat, hogy meghal, a
másikunknál az, hogy élve marad. Hányszor irigyeltem én azokat, a kik
már dolgukat jól végezve, pihennek: hányszor évtizedeken keresztül? De a
holtak és élők áldozata egy czélra szolgált; nagyobb czélra, mint egy
emberi boldogság; e nemzet ellenálló erejének megszilárdítására. S a kik
e czélért meghaltak, többet tettek, mint mi, a kik e czélért élve
maradtunk.
Ha akkor ellágyul a nemzet, most nincs Magyarország.
A csillagképletek, a téli falevél, az egyes emberélet történetén túl ott
van «Ő» a nemzetek nagy életének fordulataiban.
Minden nemzet addig él, a míg missióját betölti; ha azon túl megy,
elmulik, s ha új missiót talál, új alakban támad fel.
A klasszikus korszak mythosza szerint a fátum fölötte állt még az
isteneknek is; a bölcsészet ezt tagadja; de azt el kell ismernie, hogy
az emberi szabad akarat egyenlő tényező az isteni hatalommal; mert e
nélkül a lélek nem volna lélek; s az a Teremtő, a ki az embernek lelket
adott, a hatalmát osztotta meg vele.
És itt találunk rá a látható Istenre: a midőn az emberi szabad akarat
valamit elront, hogy fordítja csodamódon ismét jóra. Néha óriási
szenvedések, áldozatok árán, de a miknek díja az árát mindig túlhaladja.
Ne szóljunk a zsidó nemzetről, mely Jehova választott népének vallva
magát, Istenétől mégis hazájából kiűzetni hagyatott. – Ha ott maradt
volna, most a drúzokkal együtt juhokat, tevéket őrizne kis hazája
legelőin s nem volna több egy nomád népfajnál; míg szétküldve a széles
világba, nevezetes tényező lett a népek között.
De keressük mi csak a saját nemzetünk történetében a látható Istent.
Előtámad, senki sem tudja honnan, Ázsiából-e vagy a volgavidéki
Éjszak-Európából egy néptörzs, s helyet foglal Európának egy olyan
országában, melynek népzagyvalékát se Róma, se Attila, se Nagy Károly
hatalma nem birta egy összetartó birodalommá alakítani.
Ki vezette őket ide?
Ki adta neki a súlyos megintést a Lech mezőn, hogy ne vesztegesse el
magát, mint elődei, a hunnok, avarok; hanem maradjon otthon földet és
emberszivet művelni, országot alkotni. Csapásnak látszott; megmentő
intés volt.
Ki adott világot a lelkének, hogy a midőn két vallás között kellett
választania, ne annál állapodjék meg, a mely őt kelet felé vonja, hanem
a mely a nyugottal egyesíti? Nem a dogma itt a kérdés, hanem a
cyrillbetű, ezek a rabszolgaság lánczszemei, a mikkel a moszkvai egyedúr
minden népet, a mely azt fölvette, magához kötöz.
Mi a nemzetek története? – Küzdelem az istenerő és az emberakarat
között. Néha együtt halad mind a kettő; az a nemzet nagy lesz.
Néha győz az «akarat» az istenerő fölött, hanem az ember, a nemzet
elvész.
Néha egy erős csapása a világteremtő kéznek megtöri az akaratot;
csapásnak látszik, de mentő intés volt az. Mikor az ember, a nemzet
önmagával meghasonlott s önbűnével ássa sírját.
Megkaptuk ez intést a mohi pusztán, megkaptuk a Csele pataknál. A nemzet
halála látszott az lenni. Csak tisztító tüze volt.
Hisz ez a nemzet önmagát akarta meggyilkolni akkor.
Nézzük végig a mohácsi vészt megelőzött korszak rettenetes törvényeit; a
jobbágy nép millióinak elnyomására, megkinzására kigondolt czikkelyek
egész sorozatát; az egész megyék nemességét proskribáló határozatokat,
azért, mert a szegény jobbágygyal rokonszenveztek; az embernek, a saját
magunk vérének állattá lealjasítására czélzó végzéseket, egész addig a
hahotával vegyült átkozódásig, hogy «lutherani comburantur!» aztán
kérdezzük, hogy nem kellett-e ide egy vérözön, mely szennyeinket
letörülje, hogy aztán kezdjünk a tiszta lapra egy új, fényesebb, dicsőbb
történetet írni.
Mikor a magyar önmagának lett legrosszabb ellenségévé, adott neki az
Isten egy jobb ellenséget.
Mert ez ellenség barbár közönye mellett verhetett gyökeret hazánkban a
reformátió, virulhatott fel a nemzeti tudomány, erősödhetett meg a
szabadságérzet, emelkedhetett föl templomi szentséggé a hazaszeretet.
E nagy csapása nélkül az Istenkéznek ma ez a nemzet csak gyűlölt
zsarnokokból és nyomorult helotákból állna; rég elpusztította volna
önmagát.
Mikor a leczke megfogant, akkor az, a ki ránk bocsátá vaskezét, ismét
visszavonta azt rólunk. Nem maradtak-e e kéz ujjainak a nyomai rajtunk?
Akkor aztán átestünk a másik végletbe. Az Istenerővel küzdő emberakarat
helyett úrrá lett nemzetünk fölött a sors előtt lefekvő álmatag közöny.
A világ látott volna egy tüneményt, hogy múlik el egy nemzet, csupa
életunalomból. Nem pusztítja ellenség, csak úgy elmúlik magától, a
főrend átalakul németté, a jobbágyság beolvad a tótba, oláhba; csak a
köznemesség és a papság marad meg – latinnak, magyart csak a nagy
alföldi városokban találni már. Nincs költő, nincs tudós, nincs
országgyülési szónok, a ki a magyart képviselje többé.
Ekkor ismét jött az intő vaskéz. Jött a József császár alatti
germanizáló korszak. Végveszedelmünknek látszott, pedig ujjászületésünk
volt az. Mindenki ismeri a genesisét. A koronázatlan uralkodó azt
parancsolá a magyarnak: beszélj magyarul, hozz törvényt, tanácskozz,
biráskodj magyarul. A magyar vármegyék azt felelték vissza: nem! mi
latinul akarunk beszélni; ez kell nekünk, a magyar nem alkalmas arra.
Akkor aztán azt mondta nekik, hogy: «no hát beszéljetek és
kormányozzatok németül».
S e szó fölrázott bennünket öngyilkos mákonyálmunkból. Erőnk tudatára
ébredtünk. Kincs lett ránk nézve, a mit eddig lábbal tapostunk. A
veszély szabadított meg.
A ki megnézi azt az üres lapot, mely törvénykönyvünkben Mária Terézia és
II. Lipót nevei közé szorult, ezen a fehér lapon ott találhatja az
istenkéz látható írását.
Akarjátok újabb csodáit hallani, a mik már élő szemeink előtt
nyilvánultak?
A min egy századon keresztül hasztalan fáradozott annyi nagy szellem, a
népszabadság nagy művén, ezt a lehetetlen, óriásnak való feladatot egy
márcziusi napon megoldja egy csoport fiatal költő, ujságíró és egyetemi
tanuló, s arra az egy szóra, hogy «ezt kivánja a nemzet!» felszabadul a
nép, a föld és a szellem. Én láttam e napnak istenarczát s fényétől még
most is elvakul szemem, ha visszatekintek rá. Ott járt előttünk,
tűzoszlop képében, mint a szolgaság házából menekülő Izrael előtt.
Láttam ezredévek bálványait egyszerre összeomlani, egyes embereket a
tegnapi énjükkel ellenkezővé teremtődni, láttam egy korszakot egy percz
alatt megszületni, láttam egy szolganépet egy varázsszóra szabad
nemzetté átalakulni. Láttam az Istent!
És azután láttam egy nemzetet, melynek egész egy emberöltő ivadéka nem
tanult fegyverrel bánni, melyről azt énekelte költő és történetíró, hogy
el van már puhulva, mint egy óriást fölkelni fektéből s puszta kézzel
megvívni kilencz oldalról rátámadó fegyveres ellenség légióival s
diadalmaskodni valamennyin.
És ismét láttuk küzdelemre kelni az emberakaratot az istenerővel.
Diadalunkra, melyről azt hittük, hogy hazánkat újjá teremti, jött a
csapás, melyről azt hittük, hogy hazánkat megsemmisíté.