Zöld levele a csohánynak,
Hol jajgatnak, kiábálnak?
György kiáltoz a berekből,
Fehér ökrök és tinók mellől.
Ámde Györgyöt ki sem hallja,
Nyomtalanul elhal jajja;
Csak az anya vette észre,
Kertjéből, a mint kilépne…
Oda fút és szól hozzája:
„Jó György, fiam, mi lelt téged?
Ugyan mondd meg, ki mit vétett?
Tán pénzedet elprédáltad?
Kiüritéd tarisznyádat?
Tán a bocskor már széjjel ment?
Vagy a nyájad tilosba ment?…“
„Sem tarisznyám kiüritve,
Sem a pénzem mind elköltve,
Sem a bocskor szétszaggatva,
Még a nyájam is megvolna.
Győzött rajtam egy nagy álom,
Elaludtam ugy déltájban,
Virágos fa árnyékában;
S ime meleg szellő támad,
Megmozgatja a faágat,
S egy nagy kigyó a virágbúl,
Aranyszarvval épen rám húll.
Itt van anyám kendőm, vegyed,
Poláld be az egyik kezed;
S aztán nyulj be a keblembe,
Ragadd ki a kigyót vele!…“
„Nem tehetem, nem tehetem!
Oda veszne puha kezem!“
György kiáltoz a berekből,
Fehér ökrök s tinók mellől;
Ámde Györgyöt ki sem hallja,
Nyomtalanul elhal hangja;
Csak az apja vette észre,
A mint lépett a küszöbre.
„Jó György fiam, mi lelt téged,
Ugyan mondd meg ki mit vétett?“
„Atyám, atyám, édes atyám,
Igen rosszul jártam én ám!
Bársony gyepen elaluvám,
A fa ágról leszállt hozzám,
Egy nagy kigyó, arany-sárga,
A keblemet összejárja.
Itt van atyám kendőm, vegyed,
Poláld be az egyik kezed,
Vedd a kigyót, mert a mérge,
Mind oda foly kebelembe.“
„Nem tehetem, nem tehetem,
Oda veszne puha kezem!“
Ismét kiált a berekből,
Mintha szólna halál mellől.
De senki sem veszi észre,
Csak is épen a nővére,
A mint lépett a küszöbre.
„Jó testvérem, mi lelt téged?
Ugyan mondd meg, ki mit vétett?
Az erdőből tán a vadak,
Lejőttek és megharaptak?
Tán a rablók megkötöttek –
S a nyájaddal útra keltek?“
„Sem a vadak rám nem jöttek,
Sem a rablók rám nem törtek.
Győzött rajtam egy nagy álom,
Elaludtam úgy déltájban,
Virágos fa árnyékában.
Ime, meleg szellő támad,
Megmozgatja fenn az ágat,
S egy nagy kigyó a virágbúl,
Aranyszarvval épen rám húll…
Kinoz szörnyen, döf szarvával, –
Küzködöm a nagy halállal.
Itt a kendő, testvér, vegyed!
Poláld be az egyik kezed,
Vedd a kigyót a ruhámból,
Ments meg engem a haláltól!“
„Nem tehetem, nem tehetem,
Oda veszhet puha kezem!“
Ismét kiált a berekből
Fehér ökrök s tinók mellől;
De senki se hallja, látja,
Csak az ő szép kis babája.
„Drága lelkem! mi bánt téged?
Ugyan mondd meg, ki mit vétett?
Midőn távozál az este,
Prikulics ment veled szembe?
Meg akarta rontni nyájad?
Vagy rád ütött tán nehányat?
Tán beteg vagy s szenvedsz mélyen,
S körülötted senki sincsen,
A ki nyujtson forrás-vizet,
S meggyógyitsa betegséged?“
„Ne aggódjál drága lelkem!
A betegség nem bánt engem…
Prikulics nem jött útomba,
Kövér nyájam nincs megrontva…
Győzött rajtam egy nagy álom,
Elaluvám úgy déltájban,
Virágos fa árnyékában.
De im, meleg szellő támad,
Megmozgatja fenn az ágat,
Egy nagy kigyó a virágbul,
Aranyszarvval épen rám hull.
Ide csuszott a mellembe…
Kinoz szörnyen, döf szarvával,
Küzködöm a nagy halállal!
Itt a kendő, szépem, vegyed!
Poláld be az egyik kezed,
S aztán nyulj be a keblembe,
Ragadd ki a kigyót vele!“
A mint a lány ezt meghallja,
A keszkenőt megragadja,
És eldobja messze, messze…
A keblébe benyul nyomba,
A nagy kigyót kimarkolja…
De nem volt az kigyó élve,
Aranyőv volt keszkenőbe!
„Szerelmesem, édes lelkem!
Ezt az övet, aranyövet
Ünnepnapon tedd fel, viseld…
Bosszankodjék a nővérem!
Viselheted hétköznapon,
Bosszankodjék anyám nagyon!“