Kapujában Stambul-várnak,
Bámészkodók ülnek, állnak.
S ott a sürü utcza-porba,
Deli ifju térdre omla,
Édes szóval kéri anyját,
Adja neki kis Korinnát.
Adja oda feleségnek,
Érzeményi érte égnek.
Elrémül az asszony erre,
Megborzad a szive, lelke:
„Menj hitetlen,
Istentelen!
Törvény tiltja, szörnyen sujtja,
A ki ezt csak ki is szólja!“
Feljajdult az ifju keble,
Paripáját felnyergelte,
S ment, mint pehely a szélvészben,
Megerősbült a sok vészben,
Összejárta a világot,
De oly szép nőt még sem látott;
Szemre, arczra, tekintésre,
Forró csókra ölelésre,
A világot összejárva,
Egy országban sem talála!
És az ifju visszatérve,
Anyjához igy beszél végre:
„Add nővérem feleségnek,
Érzeményim érte égnek!
Összejártam a világot,
Szemem oly nőt még sem látott;
Szemre, arczra, tekintésre,
Forró csókra, ölelésre.“
Szól az anya: „Oda adom,
Ha csinálsz egy rövid napon
Réz hidat a folyam felett,
Körülötte arany kertet,
S innen oda ezüst hidat,
Hogy elvihesd a holmidat.
Réz-hágcsót a napig, nagyot,
Hogy ez legyen a násznagyod,
S a csillagok:
A lovasok,
A hold aztán:
Nyuszus-leány,
Üstökösei az égnek:
Legyenek majd a vőfélyek!“
El sem telt a nap jóformán,
Meg van, a mit anyja kiván.
S szól a lányhoz: „O határozz!
Jere velem az oltárhoz“.
Ifju a lányt karon fogja,
Elvezeti a templomba,
S a mint oda belépnének,
Néznek elé sötétségnek…
Az angyalok arczot rejtnek,
És a szentek könyet ejtnek,
A képek a földre hullnak,
Viaszgyertyák elaludnak.
A harangok hangot adnak,
Megrepednek templom-falak,
És a szüz Mária képe,
A szegletből igy beszéle:
„Lelkész, lelkész templom-szolga!
Vedd a dolgot fontolóra.
Testvéreket, a ki esket,
Bün-utjára visz két lelket!“