Három pásztor élt a hegyen,
Hinnéd, hogy mind testvér legyen;
Közülök a legkisebbik,
Egész nap csak furulyázik,
S egyre fogy is juha, nyája,
Oly keveset gondol rája.
A más kettő egyetértett,
S hoztak ilyen itéletet:
„Haljon meg kard, vagy nyil által,
Végrehajtva kezünk által,
Midőn a nap lehajol ma,
Legyen akkor meggyilkolva,
Piros hajnal hasadtára,
Legyen fejfa a sirjára.“
„Jó társaim arra kérlek!
Fejemet le ne vegyétek,
Vegyetek csak nyillal czélba,
S ássátok meg a sirt oda,
Hol a nyájam nyugszik délben,
Virágos rét közepében!
Tegyétek rám a subámat,
Keresztfámra furulyámat;
Rokon vagyok én a széllel,
Meglátogat minden éjjel,
Kis fej-fámat körüljárja,
S ily hangot ad furulyámba:
Sok szép juham, drága nyájam!
Neked sokat furulyáztam!
Te bárányok kövér nyája!
Kiálts átkot a két társra,
Nekem semmi hibám sem volt,
Társam még is lám meggyilkolt“
– S meghalt ő, rokon a széllel;
Ez látogat hozzá éjjel,
Kis fejfáját körüljárja,
S hangot ad a furulyába!