Laczi bátya kunyhójára
Egy fecske két fiókája
Rászállt, – egymás mellett ülnek,
Nyomorult a kinézések…
Minden erőt összeszedve,
Egyik elszállt messze, messze;
S az, mely ott a tetőn maradt,
Bátyja után sirva fakad:
„Ne menj, ne menj, édes bátya!
A mig megnő tollam, szárnyam…
Hogy repüljek messze tájra,
Édes anyánk sirhalmára!
Ha el fogunk oda érni,
Édes anyánk majd megkérdi:
‚Hát atyátok hol van merre?‘
S mi meg azt feleljük erre:
„Hej, más asszony van már otthon,
A ki velünk nem is rokon!
Elűzött a háztól minket,
Mondá, rajtunk nem segithet!
És bolyongunk házról-házra,
Mint a csókák ágról-ágra;
Járunk-kelünk ide-oda,
Nincs, hol testünk megnyugodna;
Nincs, ki nekünk jó szót adjon!
Nincs, ki minket elaltasson,
Ő otthon mind jóban ülhet,
S koldusokká tett bennünket!“