Török tábor közepében,
A vitéz Márk hirét vette,
Hogy a nejét elvesztette
És az anyját összevágták!
Mig átnézte a levelet,
Drága lován otthon termett,
S a mint mondák, ugy volt minden:
A szép asszony sehol sincsen
És az anyja összevágva.
Bement nyomba a klastromba,
Mig a pap a misét mondta,
Imádkozott térdre hullva…
Fel is öltött papi ruhát,
Koldulni ment, mint egy barát,
Hogy a zárda gazdag legyen,
Hiányt miben se szenvedjen.
S a mint koldult a világba’
Elérte a török házát,
Melybe neje el volt zárva.
Kinyitotta az ablakot
A török s ily szókat mondott:
– Barát! hol vetted a lovad?
Az a szép ló a Márk lova…
A vitéz Márk imígy szóla:
– Ugy van uram, a Márk lova,
A vitéz Márk már azonban
Rég nyugszik a hideg sirban.
A mért testét eltemettem,
E szép lovat adták nekem.
– A nagy ég urának hála!
Hogy ezt hallom valahára.
Most már nincs a kitől féljek,
Nincsen gondom, vigan élek!
No de jöszte, igyunk egyet,
E jó hirért megérdemled!
Bevezette a szobába,
Melyben neje el volt zárva,
S a mint ránézett az asszony,
Folyt a könyü a szép arczon,
De a török arczul vágta.
Evett, ivott a két férfi…
Az asszony nem győzte nézni;
Csepp bor sincs már a kupába’,
A török más után láta!
Márk benmaradt az asszonynyal,
És a férfi imigy szólal:
– Mondsza, drága, ifju asszony,
Pogányt szeret már a lelked?
A keresztényt megvetetted?
– Nem vetém meg a keresztényt, –
Nem szeretem a pogány lényt,
De ha meghalt drága férjem,
Itt az élet pokol nékem.
– Imádkozzál ifju asszony,
Legyen hited, nagy az isten,
Kiszabadit téged innen…
Jött a török és igy szóla:
– Ejnye barát, hol az eszed?
Ez az asszony tán nem szeret?
– Török uram, már bocsánat,
A mióta vagyok nálad,
Mindegyre csak sértesz engem!
Ezt az asszonyt arczul vágtad,
Csodálom is, hogy eltürtem,
Hogy vissza nem adtam hármat.
De ha harag száll meg engem,
Megfordulok ballábomon,
S a kit érek, levagdalom.
Éles kardom egy csapása,
Száz töröknek sirját ássa.
Megfordulok a jobblábon,
Nincs ki velem szembeszálljon…
Összekötöm kéveszámra,
Elhelyezem kalangyába.
… A török ráismert Márkra…
– Kegyelmezz meg, ne bánts még ma,
Aranyt adok váltságdijba!
– Aranyod is a kezemen,
Életed is, – nincs kegyelem!
… Harag szállta a Márk lelkét,
Megfordult a ballábára,
A törököt ő levágta;
Éles kardja egy csapása,
Száz töröknek sirját ássa…
Meg is fordult a jobblábon,
Nincs ki vele szembeszálljon, –
Összeköté kéveszámra,
Elhelyezte kalangyába…
Márk a nejét haza vitte;
Nem a török táborában:
Otthon éltek boldogságban.