Fényes drága kastélyában,
Annak egyik szobájában,
Dús, teritett asztal mellett,
Ült Márk vitéz, ivott, evett.
Ott az anyja, ott neje,
Esznek, isznak együtt vele.
Hoz a szolga leveleket,
Olvasásra egy percz kellett;
Mindegyiket végig futja…
Az utolsót a mint látja,
Egész lénye lobban lángra
S lecsapja az asztalára.
– Édes fiam, mi lelt téged?
Mi baj ére, mi tűz éget?
Elhozván a leveleket,
Olvasásra egy percz kellett:
A mint szemed ezt meglátta,
Egész lényed lobbant lángra.
– Édes anyám, de hogy is ne,
E levelet Alfék küldte…
Még azt irja, hogy nincs nékem,
Tudományom, nevelésem;
S nincs bátorság a szivembe’,
Vele kardra szállni szembe.
Felült sárga ménlovára,
Elvágtatott messze tájra,
Másnap el is ért Budára.
A nagy falu közepébe’
Áll a király vendéglője;
Lovát köté a sövényhe’,
Ő benyitott a csapszékbe.
– Korcsmárosné! bort izibe!
Nem tréfálni jött Márk ide.
Egy veder bor majdnem semmi,
Más bor után kellett menni.
– Korcsmárosné még egy vedret!
De már erre szólni kellett:
– Drága uram, Márk vitézem!
A sok megárt, neked, nékem!
Ha leiszod magad itten,
Elvihetnek lánczra verten.
– Korcsmárosné, már ha mondom:
Nekem arra nincsen gondom,
Láss utánna! bort izibe!
Nem tréfálni jött Márk ide…
Megfizetem borod árát…
Alig végzé be a szavát,
Alfék hamar meg is tudta,
Hogy Márk van a fogadóba’!
Alfék megy is pallósával,
Olyant vág az ajtófára,
Hogy darabra törik, százra.
Feláll Márk az asztal mellől,
Hat aranyt vesz ki a zsebből:
– Három arany a bor ára!
A háromért gondolj Márkra.
S kilépett az ajtón nyomba,
De Alféknek semmi nyoma,
Ment utánna… utol érte,
Pallosával végig mérte…
S lerogyott Alfék a földre.