Tova, messze, a hegy alatt,
Hol a zugó csermely fakad, –
Égő tűznél, néma éjben,
Éjfél tájban, vajj’ ki légyen…
Péter vasal hátas lovat,
Szép patkóval, sárga rézből,
Jó szegekkel, lágy ezüstből. –
De hát ki ül Péter mellett?
… Péter anyja, öreg asszony,
Foly a köny a ránczos arczon,
Bánatában ily szót ejtett:
Péter fiam, Péter lelkem!
Mért vasalod sárga lovad,
Szép patkóval, sárga rézből,
Fehér szeggel, lágy ezüstből?
Mért titkolod bánatodat?…
– Ránk ütött a török, tatár!
Pusztit, rombol, mint a vizár;
Letiporja vetésinket,
Megmérgezi vizeinket,
Lánczra fűzi lányainkat,
Felkonczolja ifjainkat.
Szép szó elől ki nem állnak…
Megyek anyám katonának!…
Ha vágyni fogsz engem látni,
Küszöbünkre jőjj ki, állj ki, –
Nézz meredten fel a hegyre…
Fiad lova felnyergelve,
Nyargalni fog bokron, árkon,
Nincsen oly gát, hogy megálljon;
Szikrázni fog a patkója,
Lángot bocsát majd az orra; –
Te meg igy szólj szelid hangon:
– Megállj, megállj szelid állat!
Fiam, urad, merre vagyon?
Elesett tán török kéztől,
Hosszu, véres csata közbe,
Vagy tán jutott török kézre!
S aztán járd össze a völgyet,
Szedj számomra gyógyfüveket,
Kötözzem be sebeimet. –
* * *
Elment Péter a csatába,
Török, tatár csorda ellen,
Hogy a magva is elveszszen!
… De az anya nemsokára,
Péter fiát látni vágyta,
Ki is állott a küszöbre,
Felnézett a magas hegyre,
Látta fia lovát futni,
Tüskén, bokron, vizen, árkon,
Nincsen oly gát, hogy megálljon!
Szikrázik is a patkója,
Lángot bocsát, fú az orra.
És igy szólott szelid hangon:
– Megállj, megállj nemes állat!
Fiam, urad, merre vagyon!
Elesett tán török kéztől,
Hosszu véres csata közbe,
Vagy tán jutott török kézre?
S összejárta a szép völgyet,
Sok gyógyfüvet összeszedett
Fia vérző sebeire…
Ezzel gyorsan haza tartott,
De Péter az ajtóban volt:
– Kivertük a török, tatárt,
Megmentettük a dús határt;
Kimentettük lányainkat,
Megmentettük ifjainkat; –
Im itt vagyok ujra épen,
Az Istennek hála légyen!