Bukarest szép városába’
Hét férfiu jár állingálva.
Nem győzi az ember nézni,
Sárkány-szülött e hét férfi, –
Mintha hét fenyőszál volna,
Mind a hét Mogos sógorja…
Ott a tágas utcza végen,
Nézve át a járó népen –
Várják drága nővérüket,
S nővérüknek hites társát,
Mogost, a ki szép és gazdag,
Jó élczei mindig vannak.
Az árnyékba leülének,
Esznek, isznak, szól az ének, –
A kulacs is járja rendre,
Öt veder s egy oka benne;
A belgrádi vedret értve,
Király által erősitve.
A nagyobbik feláll közben,
– Mert habár nagy, esze nincsen, –
Lenéz messze, le az utra,
S rekedt hangon imigy szóla:
– Látjátok őt, mint én látom,
Ott jő Mogos, jő lóháton…
Ott jő Mogos, mint egy sárkány,
Ugy ül lován, a szép sárgán.
Mind felállnak a testvérek,
A mezőkön által néznek,
S ime, látták szinről-szinre,
Mint jő Mogos lovát ütve…
– Jó napot ti hét testvérek,
Mint hét szála a fenyőnek!
– Fogadj Isten, sógor uram!
Hogy ma megjősz, nem is tudtam.
De hol van a feleséged?
A nővérünk mért nem követ?
Vagy a midőn hozzánk jöttél,
Midőn Stancát nőül vetted,
Arról is megfelejtkeztél,
Hogy elhozd egy télen hétszer,
Mert ilyenkor több az ünnep;
Nyáron által csak is négyszer,
Mert ilyenkor nincs sok ünnep!
– Arról meg nem felejtkeztem,
Midőn Stancát nőül vettem,
Most is vele keltem utra,
Hogy elhozzam vigalomba, –
De utközben, puszta uton,
Török, tatár értek utól,
És elvitték fele utról…
– Nővérünket elragadták?
És te Mogos megszaladtál?
Nem volt erő a szivedbe’
A törökkel szállni szembe?
S nem üldözted hét éven át,
Hogy leöld a török, tatárt?
Halj meg tehát elátkozva!
Nem volt ugy elrendelve, hogy
E fiuknak légy sógorja!
Kik Stancával mind testvérek,
Mint hét szála a fenyőnek.
Tűzbe jőnek, lángra gyúlnak,
A pallósok messze nyulnak…
E közben az idősb testvér
– Ennek esze poltrát sem ér –
A nagy pallóst megforgatja,
S vele Mogost meghajitja,
De a pallós nem ért szivbe,
Suhogott a levegőbe;
Megütődve egy kőfalba,
Onnan ismét megfordula,
S Mogos mellett le is esett;
Leesett a puha földre,
S markolatig ment a földbe…
A kisebbik is felálla,
– Kicsiny, de nagy bátorsága –
A pallósát megforgatja,
S vele Mogost meghajitja,
Szivéig ért markolatja…
De ki jöhet amott szembe,
Nem is hisznek már a szemnek!
Egy taliga mozog elől,
Kiczifrázva kivül-belől, –
Tizenkét öszvér befogva,
A sörényük jól befonva.
A nővérük ott ül benne,
Egészségnek örvendezve.
– Jó napot ti hét testvérek,
Mint hét szála a fenyőnek!
A sógortok hol van? halljam!
Drága férjem köztetek van?
– Elküldöttük a pokolba,
Szivébe hét pallóst nyomva…
Nem érdemes, hogy itt éljen,
Hogy közöttünk még beszéljen,
A kinek nincs bátorsága,
Hogy a török utját állja,
És megvédje drága nejét!…
– Mit tettetek? jaj én nékem,
Mogos tréfált jó kedvében,
Midőn rólam szólt eképpen!
Alig, hogy a nő igy szólott,
Szemeiből a köny csorgott…
Mogos mellé hullt a földre,
Két karjával átölelte –
Drága szókat ott rebegvén,
Férje testén mult ki szegény…
Ott a tágas utcza végén
Annyi ember búsan nézvén.