Megy az uton legény, három,
Erdély fia mind a három;
Három ménen Moldovából,
Facsebrekkel a Szilágyból.
… Összejárták a világot,
Dultak, a mit szemök látott.
– Többek közt igy este tájba’
Beülének egy csárdába,
A királyi korcsomába.
– Csaplárosné, virágszálom!
Van vendéged ime három…
Bort mindenik asztalára,
Megfizetjük, mi az ára?
… Három nap és három éjjel,
Épen három átalagot
S három hordót vertek széjjel.
S ha az asszony árát kérte,
Gúnyolódtak egyre véle.
Elrémült e tolvajságra,
Tolvajságra, prédaságra;
S ládájából öltött nyomba,
Fehér szoknyát derekára,
Piros csizmát a lábára;
Fekete volt főkötője,
Fekete a hajban tője…
S elindult az asszony nyomba’,
Elérte a király házát,
Nem telt bele tán egy óra.
Letérdelt a király előtt
És könyörgött, kulcsolt kézzel,
Hallgassa ki a király őt…
– Korcsmárosné, rózsaszálom!
Mondd meg, mi bajodot látom?
Nincs tán több bor a hordóban?
Vagy a gyertyád van fogyóban?
– A borod is, a gyertyád is
Mind elfogyott, drága uram!
Mert hozzám jött legény, három,
Erdély fia mind a három,
Három ménen Moldovából,
Facsebrekkel a Szilágyból;
Három nap és három éjjel
Épen három átalagot
S három hordót vertek széjjel.
S ha talán az árát kértem,
Gúnyolódtak egyre vélem.
– Menj békével, térj csak vissza,
A boromat a pinczéből
Ez a három mind megissza.
Jól ismerem mind a hármat,
Arczaikat most is látom:
Hegedüssel Mircsát, Topreát,
Utonálló mind a három.
Hisz hozzám is eljövének,
Körülvettek bár legények,
S bár üldözték – mind hiában!
Menekültek a vásárba;
S a vásár hol legszebb vala,
Elvonultak mind rabolva;
A sátrakat felperzselték,
– Hajamat is megtépdesték.