Atyja tábort hivott össze,
Kiszárad a mély tó vize…
Aranyszinü lágy iszapon
Rátalál a két ifjúra.
Egymásba van kezük fonva…
Arczuk szelid, olyan sima,
Mintha bennük élet volna.
A királyt mély bánat szállja,
Selyem közé bepólálja
És beviszi a templomba,
Elhelyezi koporsókba.
A királyok szép nyugágya,
Latin betü vésve rája.
A szép ifjut elhelyezte
Az oltárhoz napkeletre;
És a nőt a sekrestyébe,
Hová a nap estve ére…
S tudod mi lett az ifjuból?
Zöld levelü fenyő fája,
A templomra hajolt ága!
Futóvirág lett a nőből,
Mely kikelt a kemény kőből,
Reggel kelt ki, és már estve
Össze vala ölelkezve
Templomtetőn a fenyővel.
* * *
Oh! ég dörögj s sujtsad agyon,
Kiben olyan rosz sziv vagyon,
Hogy megront egy hű szerelmet,
Pusztává tesz két életet!