Felült sárga ménlovára,
Elszáguldott messze tájra;
De egy erdő közepében,
Hol a patak folyik csöndben,
Ime, hamar nagy tüz támad,
Szilaj dühe ki nem fárad.
S keze a kebelre ére,
Rátekint a keszkenőre,
S szive csakhogy meg nem hasad.
– Kedveseim, hű bajtársak!
Itt az idő hogy megálljak.
E zöld fának árnyékába’,
Enyhül az ut fáradsága…
Buzogányom, zöld asztalon,
Otthon hagytam, visszatérek,
Hiszen korán visszaérek.
Visszatért s a mint ment volna,
Ráakadt egy utazóra.
– Jó napot! – szólt ő hozzája –
Mi hir van e szép hazába’?
– Hirt ha akarsz tudni, uram,
Kedves lehet másra nézve,
De tégedet bánat ére;
Atyád tábort hivott össze,
S mig rátalált ifju nődre,
Rommá tette ez országot…
És szép nődet be is dobta,
Nézd ott… ama tiszta tóba…
– Itt a lovam, a szép sárga,
Vezesd apám udvarába;
Ha megkérdi, hová lettem,
Mondd meg neki, útra keltem,
Fölfelé itt a tó partján…
Csend honol a tiszta tóban,
Feleségem vár rám ottan.