Jár a szép nap széjjel-szerte,
Házassághoz volna kedve.
Kilencz éven,
Kilencz ménen,
Eget földet összejárt ő,
Mint a nyil és mint a szellő.
Kilencz lova, mind elfáradt,
Még sem talált olyan lányat,
Mint nővére Iliána,
Iliána Cosinzána!
Tél közepén üde virág,
Sötét éjjen fényes világ!
„Kedves nővér Iliána,
Iliána Cosinzána,
Szeressünk mi, oh, ne távozz,
Hasonlitunk mi egymáshoz,
Ugy az arczra, mint a hajra,
Kiejtésre, gondolatra…
Fényes az én hajam fodra,
Tied uszik arany porba;
Az én arczom tüzes, éget,
Üdeség vesz körül téged“.
„Mit beszélsz, én jó testvérem?
Hisz vétkeznénk ezzel szörnyen!
Nem volt eset arra soh’se,
Hogy két testvér keljen össze…
Maradok itt, te maradj fenn,
Igy rendezte a jó isten!
… Beborul a szép nap arcza,
Istenhez megy nagy panaszra.
Térdet hajtott ő előtte,
Aztán mondta, aztán kezdte:
„Szentséges ur, én jó atyám!
Az az idő elérkezett,
Hogy én lánynyal fogjak kezet,
De én olyant nem találtam,
Mint nővérem Iliána,
Iliána Cosinzana!“
Az Ur végig kihallgatta,
Azután meg kézen fogta;
Pokolt vele össze járja,
Ijeszteni akart rája.
És beviszi őt a mennybe,
Hátha ehez volna kedve.
Végre az Ur hangot adott,
Midőn az Ur szólni kezdett,
Minden világ ébredezett;
Mig az egek fényben usztak,
A fellegek elpusztultak:
„Te nap, az ég fényes képe!
Lelkedhez bün nem fért még be,
A poklokat végig jártad,
És a mennyet is megláttad.
Gondolatod most már halljam!“
„Inkább élve a pokolba, –
Mint egyedül bujdokolva!
Legyen enyém Iliána,
Iliána Cosinzána!“
Ezzel a nap földre szállott,
Ilonáig meg sem állott…
Készül minden menyegzőre,
Ilona is kész előre!
Menyasszonyi pántlikával,
Királynői koronával;
Rajt’ a köntös nincs kiszőve,
Drága kőből van kinőve.
… Mogy ez kész volt, reá nyomba’
Elmenének a templomba,
Az esküvő, midőn folyna,
– Oh, bár meg se történt volna! –
Égő lámpák kialudnak,
A harangok meghuzódnak,
Az angyalok arczot rejtnek,
A nagy papok térdre esnek!
Félelem a lányt megszállja,
Ime egy kéz nyult utánna,
A magasba felemelte,
Behajtotta a tengerbe,
Ezüst habok rá zajongtak! –
A mint usznék a habokban,
Aranyháló lön legottan; –
A nap pedig felszállt erre,
Napnyugatra tartva egyre,
És elmerült a tengerbe’, –
A hol vala Iliána,
Iliána Cosinzána!
A szentséges atya erre,
Nagy a földön, nagy a menybe’! –
Kezét mártja a habokba,
És a hálót kirántotta;
Felhajtotta a nagy égre,
Ime a hold lett belőle…
Végre az ur hangot adott;
Midőn az ur szólni kezdett,
Még a fűszáll is reszketett,
A tengerek összefolytak,
A havasok megmozdultak;
És sötétség lön a földön.
„Te nap! az ég fényes képe!
Lelkedhez bün még nem fére,
Te Ilána Cosinzána!
Ám járjatok egymást látva,
De örökre úgy elválva;
Nap és éjjel tele vágygyal,
Szivetekben égő lánggal,
Lépten-nyomon egymást űzve,
A kék éget megkerülve,
A nagy földet melegitve!“