Anyám lelkem, mondd meg: vajjon
Mért őszültem meg oly nagyon?
Lelkem nyarat nem is láta
S mind fehér a hajam szála…
Megőszültem a szabadban,
Szép mezőn, vagy erdő aljban
Őrizve a kecske-nyájat?
Oh, hisz ebben nincsen bánat!
Vagy talán a hegyek csucsán
Játszadozva kis furulyán?
Játszva éjjel, csendes estve,
A nap első pirját lesve,
S ott a hegyek ormán várva,
Hogy letünjék koronája?
Vetni aztán virág-ágyat? –
Oh, hisz ebben sincsen bánat!
Vagy tán nézve, a mint várja
Ott a gerlét, hol jő párja?
És szeretve, mint tán senki,
Azt, ki akar s tud szeretni; –
Lesve szavát, szemét, ajkát,
Látva azt, mit más szem nem lát;
Kutatva, hogy merre járhat?
Oh, hisz ebben sincsen bánat!
S igy szeretve, mint tán senki,
A nap minden perczét lesni;
Mérni azt a távolságot,
A hol engem egyszer várt volt;
És azóta egyre járni;
Szép alakját soh’sem látni,
Nem tudni, hogy ő hol járhat:
Ez őszitett, ez a bánat!