Felfelé a Niszter partján,
Ama fényes palotában,
Mesebeli tündért láttam; –
Ama fényes palotába’
Nem tündér az, Szándu lánya.
Zöldlevelü almafácska,
Szándunak volt egy leánya.
Szép volt, mint a rózsa: estve,
Dokiczának keresztelve.
Olyan munkás volt e lányka,
Hogy a nap nem érte ágyba’ –
Jókor felkelt, arczát szépen,
Megmozsdatá harmat-vizben;
Szent kép előtt imádkozván,
Tiszta köntöst öltött aztán…
Tisztitott a palotába’
Segély nélkül csak magára.
Aztán korsót vett a kézbe,
Sietett a folyóvizre,
És vitt haza tisztavizet,
Melyet senki sem érintett.
– A törökök ezt megtudván
Leskelődtek a lány után.
*
Másnap felkél a lány ujra,
Kisiet a nagy folyóra,
A Niszter folyóhoz érve,
Nézett fel a folyóvizre.
S a mint állott, a mint nézett,
Kinozta egy előérzet…
Zöldfenyőket, mintha látna,
Hol mozogva, hol megállva.
Hol előtte, hol utánna,
Ámde azok nem is fenyők:
Hanem csapat gonosz török…
A lány őket nézte, nézte,
S a mint tisztán megismerte,
Hogy az nem a fenyők sorja,
Hanem gonosz törökcsorda,
Nagy ijedség szállta nyomba’
A korsóját földre dobta –
S haza futott az anyjához.
„Anyám, anyám, lelkem anyám!
Mit láttam a folyó partján?
A törököt… elrabol ma…
Kedves anyám, ne adj oda.
Szabadulni hogyan tudjak,
Mondd meg anyám, hova bujjak?“
„Eredj lánykám le a kertbe,
Csipke-bokor árnya fed be;
Még tovább a galagonya,
Menhelyet ad, siess oda.
Hogyha jőnek, meg nem kapnak,
S a Niszteren elhaladnak.“
*
Jőtt a török kiabálva:
„Szándu asszony! hol a lányod?
Senki olyant még nem látott!“
„Jó uraim! meghalt régen,
Eltemetém szegényt mélyen
Ház előtt, az ablak alatt,
Feltörve a kemény falat…
Szép virág volt, nem volt párja…
Azért vagyok talpig gyászba’.
*
A sok török kiment tehát
Felkeresni a lány sirját…
Az ablaknál ástak, ástak,
A holttestre nem találtak.
Felbőszülve visszamentek,
És az asszonyt elővették,
Oszlopfához megkötötték, –
S elkinozták szegényt szörnyen.
„Szándu asszony! – mondák egyre,
A mint verték a nőt rendre, –
Mondd meg nekünk, hol a lányod,
Senki olyant még nem látott!“
„Oldjatok fel, szól az asszony!
Megmondom már, hol a lányom.
Menjetek csak a kis kertbe,
Bokor alatt van elrejtve!“
*
És a lánykát ott meglelték, –
Kivonszolták, megkötötték,
Orczájára fátyolt téve,
Feldobták volt a szekérre.
Elvágtattak messze, messze!
A Niszterhez, a mint értek,
Hallatszik egy fájó ének:
„Pogány török, gonosz lélek!
Ellensége kereszténynek!
Old ki, old ki kezeimet,
Hogy bontsam ki fürtjeimet,
Hogy legyintsem két orczámat,
Hogy elmondjam kis imámat.“
És a török hajtott erre…
„Mint töröké, legyen zultán,
Inkább nyeljen el a hulám!
Inkább legyek rákok fészke,
Inkább legyek halak étke…
Inkább kövön veres rozsda!“
És a mint ezt eldalolta, –
Beugrott a nagy folyóba,
És a hullám elsodorta!
*
A törökök összefutnak:
Lent a Nisztert ketté vágták,
De a leányt nem találták.