Mikor, lelkem, reád néztem,
Gyakran történt régen, régen; –
Szemeidet lesütötted,
Föld göröngyét merőn nézted.
Midőn megfogám a kezed
S érzéd, hogy az enyém reszket,
Mint a rózsa, ugy pirultál,
Adni hangot, de nem tudtál.
Midőn elmondottam neked,
Hogy a szivem érted eped,
Mint a viasz halvány lettél,
Néma voltál, szót nem ejtél.
Mind a ketten egyetérténk,
S még is egyre szint cserélénk;
Elsárgultam, midőn látám,
A halvány pirt a két orczán.
Már ezeknek vége, vége,
Boldog napok szép emléke;
Veszt az élet kecsben, szinben,
Ha nem forrong vér a szivben.