„Hittem, pedig szentül hittem,
Hogy te lész a feleségem!“
„Nem gondoltam soha másra,
Lelkemet az isten lássa!“
„Mondtam: ne hordj piros tollat!“
„Csak kedvedért viselem azt!“
„Ünnepnapon mentél tánczba
Nagy czifrán felpántlikázva;
Piros csizma arcz kifestve –“
„Egy szó igaz sincsen ebbe’!“
„A legények vittek tánczba,
Te szoknyádat szedéd ránczba,
Ráborultál a legényre,
És a táncznak nem volt vége…
Olyan hévvel lejtél tova,
Mintha ott se lettem volna;
S meg forgattak, sokan, rendre…“
„Egy szó igaz sincsen ebbe’!“
„Átnyult a táncz sötét éjbe,
De még akkor sem volt vége, –
Minden legény s leány járta,
Csak én voltam köztük árva;
Hitét csak a mátkám szegte!“
„Egy szó igaz sincsen ebbe’!“
– Esküdözött, kezdett kérni,
Hogy nem tudtam hinni néki!…
Felvettem őt az ölembe,
Levittem a kicsiny kertbe,
Rátettem a halmaz fára…
Megkötöttem a nagy fához;
– De hiába, hogy kiáltoz!
És a fát, a mint meggyujtám,
Terjedt a láng, mint a hullám;
Füst kavarog, szellő hajtja,
Most is éget gondolatja…
Puha melle kezdett égni, –
Hogy nem tudtam hinni néki!…
Hallék, a mint egyre lángolt,
Épületes imádságot,
Siró sohajt, kérést, fohászt,
Szemeimbe könyet fakaszt, –
Oh, de nagyok az ő vétki,
Hogy nem tudtam hinni néki!…
Felcsapott a láng az arczba,
– De szép is volt az ő arcza!
A mint piros ajka égett,
Gondolatja most is éget,
Sulyos átok jött a lángból,
Tüzes nyelvként felém lángol,
Meggyujtá a vért az érben,
Agyvelőmet fenn a főben,
Látó szemem megvakitja!
Az átoknak nem volt vége;
Futni kezdék – utólére;
Rám tekint, ha visszanézek;
Lefekszem?… csak olyat érzek.
Felébreszt, ha elszunyadok –
… Rám fér, bolond, őrült vagyok!