Arra le tán nem is élnek…
Nincs napja a magas égnek;
Sötét mélység mindenfelől,
A fojtó lég mindent megöl.
Ott a hegyek tüzet hánynak,
Hire sincs a puha ágynak.
Ott a barlang sárkány-fészek,
Kigyó lakja s gonosz lélek…
A kapunál senki sincsen,
Bemehetni rajta ingyen;
Jó kedvéből mindazáltal,
Ki se megy a kapun által.
… Ez a pokol rémes háza,
Gonosz lélek éjszakája…
És belül, kik laknak itten?
– Őrizzen meg a jó isten!
Benn a kaput ördög őrzi,
Onnan senki már nem jő ki…
És kik laknak a mélyiben?
– Őrizzen meg a jó isten!
Ott a rosszak lánczra füzve,
Félig vizben, félig tüzbe’…
Éhség bántja, szomj emészti,
Az álomra mi sem készti;
Minden érben, minden csontban,
Irtóztató fájdalom van…
És kik ők a pokol mélyben?
– Őrizzen meg a jó isten!
Azok, a kik öltek egyre,
Szitkot szórva fel a mennyre;
A ki megcsalt jó barátot,
Jótevőnek egyre ártott;
A ki rontott más ház csendjén,
Undok bünnel megfertőzvén;
A ki hazudt minden szóra,
Más vagyonát csalta, lopta…
S mi van még a pokol-mélyben?
– Őrizzen meg a jó isten!
Sok hegy rakva mind egymásra,
Rút mélységben összehányva;
Nincsen világ, csakis felhő:
A nap soha ott fel nem jő;
Nincsen soha derült kék ég,
A tűz minden láng nélkül ég;
A sik mező puszta, sárga,
Száraz kövek patak-ágyba’ –
Nincsen madár, virág sincsen,
Égő parázs, puszta minden,
– Őrizzen meg a jó isten!