A SZÉP POHÁRNOK.

A Szucsáva vize mellett.

Szép paloták emelkednek…

A dús-gazdag Moldovában,

István vajda udvarában,

Hosszu asztal van teritve,

Mind csak bojár ül körülte;

Esznek, isznak, vigadoznak,

Nagy kelete van a bornak.

Egy bojár a társaságból

Kinéz a ház ablakából; –

A pohárnok hangját hallja,

Mily édesen olvad dalba…

Mily kábitó, – koboz mellett…

Lángra gyujt sok ifju keblet.

Elhangzik a dal az éjben

És a bojár szól eképen:

„Nagyságos ur! halld mi lágyan

Ömlik a dal künn az éjben,

Egy hang rezgi át a léget,

Soh’ se hallék olyan szépet.

Kiséri egy ifju kobza;

Halld! mintha ez nekünk szólna!

Csak fenyeget folyvást minket,

Ugyan vajjon ez mit jelent?

Téged foszt meg koronádtól,

Vagy minket a bojárságtól?“

Im az egyik harczfi, Rozul,

Ülő helyéből megmozdul.

S reszketvén, mint szélben szálfa,

Ily szavakat ejt ki szája:

„Nagyságos ur! István vajda!

Ne jőjj dühbe e szavakra,

Kálipod, a szép pohárnok,

Kit ugy kegyelsz, van is rá ok,

Egy lányt szeret, mért ne tenné,

A lány is mért ne szeretné,

Csak hogy ez a szép leányka,

Nem más, mint e ház leánya.“

Bősz harragal szól a vajda:

„Menj és hozd el ide nyomba,

Ha találod ugy az ágyba’;

Hozd el nekem ugy az ágyban;

Ha találod pongyolába,

Hozd el nekem pongyolában!“

Kijött Rozul a szobából,

Összehivat cselédséget,

A vajdának parancsából,

Tartott nekik egy beszédet:

„A pohárnok Kálipodot,

Kit szerettek igazában,

Parancsot a vajda adott,

Hogy elfogjam a házában.“

A csatlósok ezek után

Végig mennek a sok utczán,

Ott, hol az Izáé háza,

Gajna Lia palotája,

Megállott a csapat nyomba.

Ajtót érve, feszegették.

De im a szép gazda kilép.

Rozul bemegy, köszön szépen,

A háziur illendőképen

Fogadja őt, bár megdőbben.

„Pajtásom ne vedd rosz neven,

Hogy ha tőled azt kérdezem,

A mióta harczfi lettél,

Mért, hogy hozzám be nem jöttél?

Mondd csak nekem, mért vagy itt ma,

S mért nem vagy a vigalomba’?“

A kérdezett im igy szólott,

Megejtvén az illő bókot:

„A nagy vajda küldött ide.

Hogy vigyelek eleibe!“

„Ha a dolog igy áll épen,

Megkérem a vajdát szépen,

S aztán téged ép ugy uram,

Várj egy cseppet nyugalomban,

Mig magamra ruhát öltök

S ezzel egy kis időt töltök.“

„Arra nincsen engedelem,

A parancsot kell követnem,

E ruhában – jőjj ki, állj ki,

A vajda igy óhajt látni,

Éltem van koczkára téve,

Ha a jöttöd soká késne.“

Rozul harczfi ezen szókra,

Házgazdáját mellen fogta,

A lépcsőkön lehurczolta.

A csatlósok egymás után,

Végig mennek a sok utczán,

Az örmények utczájában,

Bámészkodnak ezren, százan;

A román nők megsiratták,

Megkönyezték a leánykák, –

De Rozul csak tovább tolta,

A sok csatlós körülfogta,

És elértek nemsokára,

A nagy vajda lakására.

Kálipod a mint bemégyen,

A sok urnak köszön szépen,

A kik körben ülve, állva,

Tanácskoznak a vajdával.

A vajda igy szóla végre:

„A mit tőled kérdni fogok,

Ugy felelj, mint áll a dolog…

Az a dolmány rajtad, mintha

Az enyémhez hasonlitna?“

„Igaz uram, ugy van épen!

A leányod adta nékem;

A hátamra lányod tette,

Hogy gyulasszon szerelemre;

Kenyeredet, sódat ettem,

Ámde mindezt becsületben.“

„Pohárnokom! már hisz jól van,

Hiszek én a tiszta szóban,

De fejeden az a kucsma,

Mintha csak az enyim volna.“

„Igaz uram! ugy van épen!

A leányod adta nékem!

A fejemre lányod tette,

Hogy gyulasszon szerelemre.

Szerettük is egymást nagyon,

Ámde tisztán, ime mondom.“

„Pohárnokom ez is jól van!

Hiszek én a tiszta szóban;

Hanem felelj még csak egyre,

Az egyetlen kérdésemre:

Gyémánt gyűrüd az ujjadon,

Felelj, nem az enyém vajjon?“

„Az ujjamra lányod tette,

Hogy gyúlasszon szerelemre,

Szerettük is egymást nagyon,

Istenemre! tisztán vallom.“

Azután, hogy kikérdezték,

A szobából kivezették,

Bojárjait kérdi rendre,

Mi a véleményük erre?

Egyik kéri a kegyelmet,

Több is szólott még e mellett;

Mások mondák: „Halált reá!

Égettessék teste porrá!“

Az itélet ki van mondva,

Büntetése: Akasztófa.

Kálipod az itéletet

Meghallgatja, de nem remeg;

Csak az az egy kivánsága,

Hagyják élni egy órára,

Adják kobzát a kezébe,

Ugy szerette életébe;

Hogy még egyszer, de utolján,

Rövid dalt verjen ki kobzán.

Be sem végzi jól a szavát,

Már is hozzák a kobozzát,

Kezébe kapá a hangszert,

S édes hangon dallani kezd.

A dal áthat erdőn is tul,

Falevélhez oda simul;

Annyi bánat szól hangjából,

Hogy a levél hull az ágról

És röptében a madárka,

Hallgatni a dalt megálla.

A bojárok könyezének,

Olyan búsan szólt az ének;

És a gazdag bojár-lányok,

A sok könytől nem is látnak.

… Ilona, a vajda lánya,

Ott zokogott ablakába’;

Mint a patak folyt a könye,

Nem volt a ki letörülje.

És a mint ott áll sirongva,

Eként szóla szép Ilonka:

„Szeretőmet elitélték!

A szivemet széjjeltépték!

Hogyha viszik a halálra,

Visznek engem is utána!“

A mint szólt és a mint hallja,

Nagy örömmel szól a vajda:

„Ha szereted s szeret téged –

Legyen még ma a te férjed!“

A bojárok, a vitézek,

Nagy bámulva összenéznek.

Bólintanak a fejökkel.

A népet nagy öröm szállja,

Nagy hangosan ezt kiáltja:

„Éljen soká István vajda!

Igazságos az uralma!

Éljen lánya s ennek férje,

Legyen nagy a nemzetsége!“

Koszorú a román népköltészet virágaiból · 第 17 / 134 题