A Szucsáva vize mellett.
Szép paloták emelkednek…
A dús-gazdag Moldovában,
István vajda udvarában,
Hosszu asztal van teritve,
Mind csak bojár ül körülte;
Esznek, isznak, vigadoznak,
Nagy kelete van a bornak.
Egy bojár a társaságból
Kinéz a ház ablakából; –
A pohárnok hangját hallja,
Mily édesen olvad dalba…
Mily kábitó, – koboz mellett…
Lángra gyujt sok ifju keblet.
Elhangzik a dal az éjben
És a bojár szól eképen:
„Nagyságos ur! halld mi lágyan
Ömlik a dal künn az éjben,
Egy hang rezgi át a léget,
Soh’ se hallék olyan szépet.
Kiséri egy ifju kobza;
Halld! mintha ez nekünk szólna!
Csak fenyeget folyvást minket,
Ugyan vajjon ez mit jelent?
Téged foszt meg koronádtól,
Vagy minket a bojárságtól?“
Im az egyik harczfi, Rozul,
Ülő helyéből megmozdul.
S reszketvén, mint szélben szálfa,
Ily szavakat ejt ki szája:
„Nagyságos ur! István vajda!
Ne jőjj dühbe e szavakra,
Kálipod, a szép pohárnok,
Kit ugy kegyelsz, van is rá ok,
Egy lányt szeret, mért ne tenné,
A lány is mért ne szeretné,
Csak hogy ez a szép leányka,
Nem más, mint e ház leánya.“
Bősz harragal szól a vajda:
„Menj és hozd el ide nyomba,
Ha találod ugy az ágyba’;
Hozd el nekem ugy az ágyban;
Ha találod pongyolába,
Hozd el nekem pongyolában!“
Kijött Rozul a szobából,
Összehivat cselédséget,
A vajdának parancsából,
Tartott nekik egy beszédet:
„A pohárnok Kálipodot,
Kit szerettek igazában,
Parancsot a vajda adott,
Hogy elfogjam a házában.“
A csatlósok ezek után
Végig mennek a sok utczán,
Ott, hol az Izáé háza,
Gajna Lia palotája,
Megállott a csapat nyomba.
Ajtót érve, feszegették.
De im a szép gazda kilép.
Rozul bemegy, köszön szépen,
A háziur illendőképen
Fogadja őt, bár megdőbben.
„Pajtásom ne vedd rosz neven,
Hogy ha tőled azt kérdezem,
A mióta harczfi lettél,
Mért, hogy hozzám be nem jöttél?
Mondd csak nekem, mért vagy itt ma,
S mért nem vagy a vigalomba’?“
A kérdezett im igy szólott,
Megejtvén az illő bókot:
„A nagy vajda küldött ide.
Hogy vigyelek eleibe!“
„Ha a dolog igy áll épen,
Megkérem a vajdát szépen,
S aztán téged ép ugy uram,
Várj egy cseppet nyugalomban,
Mig magamra ruhát öltök
S ezzel egy kis időt töltök.“
„Arra nincsen engedelem,
A parancsot kell követnem,
E ruhában – jőjj ki, állj ki,
A vajda igy óhajt látni,
Éltem van koczkára téve,
Ha a jöttöd soká késne.“
Rozul harczfi ezen szókra,
Házgazdáját mellen fogta,
A lépcsőkön lehurczolta.
A csatlósok egymás után,
Végig mennek a sok utczán,
Az örmények utczájában,
Bámészkodnak ezren, százan;
A román nők megsiratták,
Megkönyezték a leánykák, –
De Rozul csak tovább tolta,
A sok csatlós körülfogta,
És elértek nemsokára,
A nagy vajda lakására.
Kálipod a mint bemégyen,
A sok urnak köszön szépen,
A kik körben ülve, állva,
Tanácskoznak a vajdával.
A vajda igy szóla végre:
„A mit tőled kérdni fogok,
Ugy felelj, mint áll a dolog…
Az a dolmány rajtad, mintha
Az enyémhez hasonlitna?“
„Igaz uram, ugy van épen!
A leányod adta nékem;
A hátamra lányod tette,
Hogy gyulasszon szerelemre;
Kenyeredet, sódat ettem,
Ámde mindezt becsületben.“
„Pohárnokom! már hisz jól van,
Hiszek én a tiszta szóban,
De fejeden az a kucsma,
Mintha csak az enyim volna.“
„Igaz uram! ugy van épen!
A leányod adta nékem!
A fejemre lányod tette,
Hogy gyulasszon szerelemre.
Szerettük is egymást nagyon,
Ámde tisztán, ime mondom.“
„Pohárnokom ez is jól van!
Hiszek én a tiszta szóban;
Hanem felelj még csak egyre,
Az egyetlen kérdésemre:
Gyémánt gyűrüd az ujjadon,
Felelj, nem az enyém vajjon?“
„Az ujjamra lányod tette,
Hogy gyúlasszon szerelemre,
Szerettük is egymást nagyon,
Istenemre! tisztán vallom.“
Azután, hogy kikérdezték,
A szobából kivezették,
Bojárjait kérdi rendre,
Mi a véleményük erre?
Egyik kéri a kegyelmet,
Több is szólott még e mellett;
Mások mondák: „Halált reá!
Égettessék teste porrá!“
Az itélet ki van mondva,
Büntetése: Akasztófa.
Kálipod az itéletet
Meghallgatja, de nem remeg;
Csak az az egy kivánsága,
Hagyják élni egy órára,
Adják kobzát a kezébe,
Ugy szerette életébe;
Hogy még egyszer, de utolján,
Rövid dalt verjen ki kobzán.
Be sem végzi jól a szavát,
Már is hozzák a kobozzát,
Kezébe kapá a hangszert,
S édes hangon dallani kezd.
A dal áthat erdőn is tul,
Falevélhez oda simul;
Annyi bánat szól hangjából,
Hogy a levél hull az ágról
És röptében a madárka,
Hallgatni a dalt megálla.
A bojárok könyezének,
Olyan búsan szólt az ének;
És a gazdag bojár-lányok,
A sok könytől nem is látnak.
… Ilona, a vajda lánya,
Ott zokogott ablakába’;
Mint a patak folyt a könye,
Nem volt a ki letörülje.
És a mint ott áll sirongva,
Eként szóla szép Ilonka:
„Szeretőmet elitélték!
A szivemet széjjeltépték!
Hogyha viszik a halálra,
Visznek engem is utána!“
A mint szólt és a mint hallja,
Nagy örömmel szól a vajda:
„Ha szereted s szeret téged –
Legyen még ma a te férjed!“
A bojárok, a vitézek,
Nagy bámulva összenéznek.
Bólintanak a fejökkel.
A népet nagy öröm szállja,
Nagy hangosan ezt kiáltja:
„Éljen soká István vajda!
Igazságos az uralma!
Éljen lánya s ennek férje,
Legyen nagy a nemzetsége!“