Megmondám, hogy ugy szeretlek,
Mint napsugárt a rügy, a szem;
A fénynél és levegőnél,
Hogy sokkal több vagy te nekem.
Pedig neked is két szemed,
Két kis kezed van, mint másnak,
Csakhogy szemed öl, kezeid
Felemelnek, porba hánynak.
Ugy szólsz, mint más, ugy mosolyogsz,
Csakhogy szavad lesujt, bájol;
És mosolyod vegyitve áll,
A világnak száz mosolyából.
Járni más is jár, ép, mint te,
De mégis a te járásod:
Betűirás; a merre jársz,
Mintha vinnél egy világot.
Mindenem a te kezedbe
Önkéntesen volt letéve,
Szivem, lelkem – egy szavaddal,
Összezúzva, összetörve.