Bráila kikötőbe’
Két csónak kikötve,
Portékát leraknak,
Portékát felraknak,
Kövér szemü buzát,
Milyent a szem nem lát,
A dagadó Dunán,
Le-föl egyre hordván.
Ki rakodik vajjon?
Dolgozva oly nagyon?
Keletről egy arab,
Fekete, de gazdag;
Csupasz fején annak
Hal-pikkelyek vannak.
Széles a két ajka,
Véresre dagadva,
Szeme kimeredve.
Mig ott lenn dolgoznak,
Csónakra rakódnak,
Mit csinál ő vajjon?
A virágos parton,
Eszik-iszik egyre,
Árnyában tölgyfának
Legyezik az ágak.
Egy szép lányka jöve,
Korsót tart kezébe:
„Károlina drága,
Kertnek vagy virága,
Ha követnél engem,
Jártatnálak szebben,
Vennék neked nyomban,
Drága köntösöket, –
Csak ez illik neked!
Rajtad beh jól állna,
Köntös felczifrázva!
Vennék szép nyak-éket;
Drágakőből kéket;
S kisebbet nyakadra,
Ezüsttel kivarrva!“
De Kira nevetve
Mindjárt ezt felelte:
„Ej te csúf arabja,
Nem volt eset soh’se,
Hol esküdött össze
Holló a gerlével,
Medve a zergével.
Kigyó a virággal,
Felhő a sugárral.“
A kelet arabja,
A mint ezt meghalja,
Gyorsan hozzá szökve,
Felkapja az ölbe,
Csónakába dobja,
Csónakát kioldja,
Dolgozik lapátja,
Evez Szulinába.
A Duna kigyói,
Braila vitézei,
Kira fivérei,
Szaladnak a partra,
Kirát hangoztatva;
Az uszásra készek,
A vizben merészek.
A midőn felbuknak,
Kezökben a csónak:
„Jaj, te bűnös testvér,
Elátkozott rosz vér!
Mely halált mond, gyorsan –
Ohajtnád jobban!
Hogy világ okozza,
Vagy sötétség hozza?“
„Oh drága fivérek!
Esküszöm tinéktek,
Esküszöm lelkemre,
Esküszöm istenre,
Tiszta vagyok éppen,
Mint a nap az égen.
Oh drága fivérek,
Oh, irgalmat kérek!
Nincs ok a gyanúra,
Haragra vagy búra!“
A Duna kigyói,
Braila vitézei,
Kira fivérei,
Aztán hazatérve,
Mit csinálnak véle?
Kötözik karóhoz,
Kemény tölgykaróhoz;
S igy alája raknak,
Száraz tölgyfa-galyat…
S mit csináltak végre?
Le is vetkeztetik,
Kátránynyal megkenik,
És tüzet rakának,
Alája a fának,
És eként szólának:
„Jaj, te gonosz testvér,
Elátkozott rosz vér!
Nem volt eset soh’ se
Hol esküdött össze
Holló a gerlével?
Medve a zergével?
Kigyó a virággal?
Felhő a súgárral?
És a kemény tűzbe,
Üszök legyen csontod,
Szén legyen a tested,
Hogy a csúf arabot
Szeretni akarod,
Megszeretni merted!“
A tüz éled egyre,
A fák gyulnak rendre,
Lángok felcsapának,
Jaj a szegény lánynak.
Szeme uszik könyben,
Testét töri szörnyen,
És eként beszéle:
„Ti drága fivérek,
Hármatokat kérlek!
Testem tűzben lángol,
Félek a haláltól,
Bár a láng okozza,
Vagy sötétség hozza.
Átok van a lányon,
Közel van halálom.
Közeledik gyorsan,
Senki sem hisz szómban.
Anyám, anyám lelkem!
Veszély környez engem.
Már a tüz ugy éget,
Ki hoz segitséget?
Anyám, anyám lelkem!
Mért is hagysz el engem?
Hol van a te hazád?
Hogy repülnék hozzád.“
A lány reszket szörnyen,
Vergődik a tüzben,
Keserüen jajgat,
Kinosan abajgat,
Szép fejét lehajtja,
S a lelkét kiadja.
Tovább ég a teste,
Kiégett veresre,
S fekete lesz nyoma
Lehull a hus róla,
Ropognak a csontok,
Csapkodnak a lángok,
A füst karikázik,
A tüz hamvad, vége,
Por marad helyébe,
Csak csont s harmu látszik.
Kira fivérei,
A Duna kigyói,
Braila vitézei,
A csontokat szedik,
Hamut felemelik,
Szétszórják a légben,
S szólanak eképen:
„Nyeljen el a föld s vész,
Hordjon el a szélvész,
Heted-hét országba,
Hét tengert megjárva.
S végtelen sik pusztán
Lelj nyugalmat csupán“.