Szerző. Jó. Sőt nagyon jó. _Dühösen._ Igazán nagyon jó. _Hirtelen
elhatározással._ Várjon csak meg nagysád, rögtön jövök vissza. _Mérgesen
siet el jobbra, szolga utána el._
Ilonka. Kérem, megvárom.
_Most kettesben maradnak az igazgatóval. Szünet. Az igazgató úgy tesz,
mintha írna valamit. Ilonka a széken ül a két asztal közt. Ilonka
szipogni, könnyezni, majd sírni kezd, majd zsebkendőt vesz elő és
csöndesen zokog._
Igazgató. Mi az?
Ilonka _zokog_.
Igazgató. Mi az? Miért sír?
Ilonka _sírva_. Kétségbe vagyok esve!
Igazgató. Mért?
Ilonka _sírva_. Mert itt megint beleestem az igazgatóba. _Felzokog_.
Istenem, milyen szerencsétlen vagyok!
Igazgató. Beleesett az igazgatóba?
Ilonka. Látta, mit csinált velem?
Igazgató. Láttam. Semmit se csinált.
Ilonka. Nekem meri ezt mondani? _Keservesen sírva._ Hiszen mikor
bejöttem, rögtön piszkos ajánlatot tett nekem az igazgató.
Igazgató. Nahát ez szemtelenség.
Ilonka _sírva_. Nem tett piszkos ajánlatot?
Igazgató. Én nem hallottam.
Ilonka. Hát nem mondta, hogy kedves nagysád, parancsoljon helyet
foglalni, minek köszönhetem a szerencsét?
Igazgató. Ezt mondta.
Ilonka. Hát igazgatótól ez már piszkos ajánlat. Tisztességes igazgató
nem beszél így egy vidéki kóristánéval. Azt szokják mondani: «mit
gyönnek a nyakamra, hagyjanak nekem békét, már nem veszünk fel senkit».
De aki azt mondja, hogy tessék leülni és köszönöm a szerencsét, _sírva_,
azt mi már tudjuk, szegény kóristánék, hogy ez mit jelent ilyen szegény
védtelen teremtésnél. _Felzokog_. Nekem azt mondták, olyan nyers, mint
egy altiszt.
Igazgató _mérgesen_. De hát azt a keservit neki, hiszen úgy pislogott
rá, meg úgy hizelgett neki, hogy csak úgy undorodtam ott az asztalnál.
Még maga mer beszélni? Hiszen azt mondta neki, hogy a mennyországban
van!
Ilonka _sírva_. Hát mit mondjak neki?! Hogy fáj a fejem? Ha egyszer
látom, hogy mit akarnak tőlem, mit csináljak? Áldozzam fel a kenyeremet?
_Felzokog_. Akkor már muszáj visszhangozni!
Igazgató. Ebben van valami.
Ilonka _sírva_. Ha erőszakot tesznek az emberen!
Igazgató. Ez már túlzás fiam. De mindenesetre kellemesen meglepő, hogy
így kétségbeesett.
Ilonka _sírva_. Gazember! Gazember! Minden igazgató gazember!
Igazgató. Bravó, ez beszéd. Kedves nagysád, ha ezek a megbántott
tisztességérzet könnyei…
Ilonka. Ezek az én könnyeim, kérem, ez nem szinészeti sósvíz, én a
szivemből sírok. De nem is ez a nagyobbik baj.
Igazgató. Hát mi?
Ilonka. Hogy az igazgató nem is tetszik nekem. Más tetszik nekem.
Igazgató _gyanútlanul_. Hát az valószínű volt. Selmec. Tizennyolcas
huszárok.
Ilonka. Nem huszár.
Igazgató. Hát.
Ilonka _szipogva_. Civil.
Igazgató. Selmecen?
Ilonka. Pesten.
Igazgató. Hol?
Ilonka. Itt a közelben.
Igazgató. A közelben?
Ilonka. Igen. Nehéz fejed van. _Keservesen sírva._ Te tetszel nekem!
Igazgató _rémülten_. Én?
Ilonka _sírva_. De még hogy!
Igazgató. Nahát ez… _Kezdi a könyveket az asztalra és a földre
csapdosni._
Ilonka. Nahát és nahát, rám haragudhatsz, ahogy akarsz, akár hozzám is
csaphatod azokat a könyveket, itt most már hiába minden, mert te tetszel
nekem és én nem nyugszom, amíg úgy nem fogsz utánam szaladni, mint egy
kis kutya.
Igazgató. Én?
Ilonka. Igenis, te.
Igazgató. Ma látott először életében!
Ilonka. Egyszer csak kell valakit először látni. Nem kezdhetem a
másodiknál!
Igazgató. De hát mi kell magának rajtam, szegény vén emberen?
Ilonka. Nem is vagy vén. Csak nem vagy előnyös.
Igazgató. Ne tegezzen!
Ilonka. De mikor olyan tegeznivaló arckifejezésed van. Vedd le ezt a
pápaszemet. _Le akarja venni róla._