Ilonka. Pedig milyen szép, jószívű szemed van. És milyen jóságos
papahangod van. _Sírva_. Kérlek, szabadíts meg az igazgatótól.
Igazgató. De hát mért fél úgy tőle?
Ilonka. Sok mindenért. Például nézd édes pofa, én mindjárt megmondom
neked: én olyan tehetségtelen vagyok, mint egy selyemhernyó, ezt is írta
rólam a pápai szerkesztő, de nem vagyok bolond ezt az igazgatónak
megmondani. Neked megmondom, mert te egy senki vagy és téged rögtön
elkezdtelek szeretni.
Igazgató. Nagyon jó. Tovább.
Ilonka. Hát nem hallottad, hogy az előbb már… _felzokogva_… szerepekkel
fenyegetett?
Igazgató. Micsoda? Hát ez fenyegetés?
Ilonka _sírva_. A Duzemelenórának nem, de nekem igen, mert én
tehetségtelen vagyok és amint szerepet kapok, rögtön megbukok benne és
minek nekem az a szenvedés?
Igazgató. Hát ne játszd el.
Ilonka _sírva_. Azt nem lehet, mert mind őrült az ilyen igazgató, ha
szerelmes, kínozzák az embert, hogy ilyen nagy művésznő legyen, meg
olyan nagy művésznő legyen. _Zokogva._ Minek az nekem?
Igazgató _gyanakodva_. Honnan tudja ezt maga ilyen pontosan?
Ilonka _sírva_. Hát mondom, hogy Selmecről is azért gyöttem el, mert az
igazgató menyasszonya voltam.
Igazgató. Eddig még nem mondta.
Ilonka. Mondtam, hogy megvertem az igazgatónét.
Igazgató. Azt mondta.
Ilonka. Hát mért szokta megverni az ember az igazgatónét? Ezért volt
minden, hogy sülyedt volna el az egész igazgatóság!
Igazgató. Hát verekedés is volt?
Ilonka. Csak olyan nőies.
Igazgató. Hát az milyen?
Ilonka. Hát, hogy a frizurára helyezzük a fősúlyt. Nagy hajtépés volt,
meg sűrű dialóg. De én vertem meg őtet, nem ő engem. Az egész cukrászda
tanu rá. Elég volt ott nekem az igazgatóból. Az igazgató babáját
mindenki utálja. _Felzokogva_. Ezért gyöttem el Pápáról is.
Igazgató. Pápán is az igazgató?
Ilonka. Hát hogyne. Abba csak tönkre lehet menni az ilyen szegény
teremtésnek, mint én, ha a direktorba beleesik. Látod, a pénztárosnak az
ideálját vagy a kisbőgősnek az ideálját, vagy a szegény segédtitkárnak
az ideálját, azt mindenki szereti, annak kis szerepet is adnak, aszongya
az igazgató: «Adjunk neki valamit, hagy örüljön a szegény pénztáros, meg
így, meg úgy». A színésznők is szeretik, mert szegény ember szerelme,
adnak neki ajándékba azsuros inget, meg fekete kombinécset, meg félüveg
parfümöt, meg mindenféle nyersanyagot, teszem öreg művirágot, gyűrött
szalagot, döglött bársonyt, mer aszongyák: «nézd szegénykét, milyen
kedves kis szerény nő, adjuk neki, hagy örüljön a marha».
Igazgató. Ezért tetszem magának.
Ilonka. Persze, hogy ezér! Az állásodér, hogy ilyen szegény gyalog ember
vagy.
Igazgató. Egy vasam sincs. A fizetésemből magam se tudok megélni.
Ilonka. Adok én neked pénzt, ha kell.
Igazgató. Köszönöm édesem, ott még nem tartok. Hát jó, mondjuk, de csak
mondjuk természetesen, hogy maga tetszenék nekem…
Ilonka. Jaj, boldogság.
Igazgató. Pardon. Csak tegyük fel.
Ilonka. Tudom én, te drága, mi az, amikor már feltesszük!
Igazgató. Nagyon elbizakodott, édes fiam, de várjon, lesz még maga
szerényebb is.
Ilonka. Szerényebb már nem lehetek, mint hogy téged választottalak.
Igazgató. De még ennél is szerényebb lesz. Mondom, tegyük fel, hogy maga
tetszenék nekem. Hát akkor most mit csinál az igazgatóval?
Ilonka. Megmondom neki, hogy téged szeretlek.
Igazgató. És ha akkor elcsap engem?
Ilonka. Sohse csap el, mert azt reméli, hogy én majd megcsallak.
Igazgató. Azt reméli? Mért reméli?
Ilonka. Mert én is úgy nézek ki, meg te is úgy nézel ki.
Igazgató. Példátlan romlottság.
Ilonka. Ti vagytok romlottak. Mindjárt félreértitek az embert. Én egy
kis illatos mezei ibolyának látszom, de ha erkölcsileg megszagolsz,
rágyössz, hogy igazgyöngy vagyok.
Igazgató _hirtelen dühbe jön_. Mondja fiam, mit keres maga egyáltalában
a színháznál? Mit keresnek maguk a színháznál? Mi közük a színházhoz?