Litvay. Őméltósága nem azért hozta ki a Marsallt, hogy kényelmesen
intézzen el egy válságot, amely…
Edit _rémülten_. Nem, nem, nem. Hol veszi ezt? Mért mondja ezt? _Folyton
az urára néz._ Az uramról, az én uramról ilyet feltételezni!
Litvay. Vagyis ön, az egyetlen, aki mindent tud, ön… azon a nézeten van,
hogy ez itt… szerencsétlen véletlen…
Edit. Litvay… nyugodjék meg egy kicsit… pihenjen egy kicsit… maga most
olyan izgatott…
Litvay. Feleljen a kérdésemre.
Báró. Felelj.
Edit. Véletlen volt Litvay, én… én… dehát, hogy is képzelhette egy
pillanatig is, hogy… hiszen ez borzasztó… soha az uram egy szóval se… ez
képtelenség, amit maga itt gondol… ne nézzen így… most félek magától!
_Sírva az urához menekül._
Báró. Ne sírjon gyermekem. _Gyöngéden magához öleli._ És ne féljen
semmitől.