Edit. Mindent tud, mindent tud. Kérem, az Istenért, ne beszéljen egy
szót se, rögtön menjen, utazzék, könyörgöm… Imre… ha szeret, rögtön…
Litvay. Rögtön? De hát mi történt?
Edit. Most, mindjárt menjen. Menjen, az Istenért, ha én küldöm.
Litvay. Látta, mikor megcsókoltam?
Edit _hirtelen az ajkára teszi az ujját, hallgatást parancsolva és
elsiet az ajtótól._
_Szünet. Némán állnak._
_A báró belép, két puskát hoz._
Báró. Itt van kérem. Itt a két primadonna. Az egyik a Marsall, a másik
az Ezredes.
Litvay. Ezredes? Mi az? Rangjuk van?
Báró. Úgy van. Nézze: ez az Ezredes, ezt szántam holnapra magának.
_Átnyujtja az egyik puskát. A másik nála marad._
Litvay. Gyönyörű jószág.
Báró. «Holland and Holland». Mind a kettő. Nekem beszélhetnek a
belgákról és az új amerikaiakról, a világon egy puska van: az angol. És
angol is csak egy van: Holland and Holland. Száz év mulva sem lesz más.
Litvay. És az ott a Marsall?
Báró. Ez. Tisztelettel nézzen rá. Amikor kaptam, ő is közlegény volt,
mint a többi. Minden vadászat után előlépnek, aszerint, hogy hogy
viselték magukat. Így lett az ott Ezredes, ez pedig Marsall.
Litvay. Több már nem is lehet.
Báró. Nem.
Litvay. Persze, ez az öné lesz holnap.
Báró. Természetes. Marsall nemcsak a legjobb fegyver, hanem a legjobb
barát is. Marsall nem szeszélyes, Marsall nem perfid, Marsall pontos,
mint egy mérnök és megbízható, mint a halál.
Litvay _visszaadja az Ezredest_. Milyen komoly szeretettel beszél róla.
Báró. Ez több mint szeretet. Ez barátság.
Litvay. Meg tudom érteni, bár csak «Sonntagsjäger» vagyok, mint a német
mondja.
Báró _a Marsallal a kezében_. Olyan, mint egy ember. Nem olyan, mint az
emberek. Mint egy ember, olyan.
Edit _idegesen_. Irtózom minden fegyvertől. Irtózom minden fegyvertől.
Báró. Ejnye, de ideges, édes fiam.
Edit. Nem akarom látni. Kérem!
Litvay. Furcsa. Pedig látványnak is szép az ilyen karcsú, finom, komoly
instrumentum.
Edit. Borzadok tőlük. A gondolat, amit képviselnek, iszonyú.
Báró. Az asszonyi érzékenységnek lehet iszonyú. Én ezt a gondolatot
hatalmasnak, emberfölöttinek találom.
Edit. Semmire másra nem valók, mint szenvedést okozni. És emberek vígan
és büszkén gyártják és más emberek szeretni tudják. Kérem Sándor…
idegessé tesz.
Báró. Bocsásson meg gyermekem. Elfelejtettem, amit mondani szokott.
Litvay. Érdekes, a báróné milyen komolyan haragszik rájuk.
Báró. Azt szokta mondani, hogy valami ördögi barátság fűz engem a
fegyvereimhez. Hogy eladtam nekik a lelkemet.
Litvay. Az asszonyi gondolkodás kifogyhatatlan, ha féltékenykedni akar
az urára.
Edit. Nem féltékenység.
Litvay. De én azt hiszem, ezért haragszik ezekre az ártatlan kis
angolokra.
Edit _erősen_. Nem ártatlanok.
Litvay. Ártatlanok, mert nem felelősek. Marsall nem felelős azért, amit
csinál.
Báró. Ön megsérti Marsallt. Marsall gondolkozik és cselekszik. Nem igaz,
hogy eszköz. Marsalltól néha magam is félek, pedig ez nagy szó.
Litvay. Tisztelet, becsület neki, ehhez én nem vagyok eléggé vadász, én
nem félek tőle. _Ezt már kissé célzatosan mondta._
Edit. Nem bánom, nevessenek ki vagy küldjenek el innen, de hagyják már
ezt. Beszéljünk másról.
Báró. Én csak embertől és állattól nem félek. Egyetlen komoly ellenfél
van: egy tárgy, amely egyszerre csak úgy kezd viselkedni, mintha akarata
volna.
Litvay. Én nem tudok félni még ettől se. Én azt tartom, a félelem nem
kívülről jön. Én képtelen vagyok félni. Belőlem hiányzik ez a képesség.
Mint mikor valaki színvak. _Célzatosan_. Meg némiképen attól is függ, ki
mennyire szereti az életét.
Báró. Ön mondja ezt? Hiszen még a torkát is félti.
Litvay. A torkomat igen. Az életemet nem. Én igazán színész vagyok,
régimódi, könnyelmű komédiás, nekem a más minden könnye drága, de a
magam élete olcsó. Katonának kellett volna lennem. De így se rossz. Oly
mindegy.
Báró. Mi mindegy?
Litvay. Minden mindegy. _A szemébe néz a bárónak._ Betegség, párbaj,
szerencsétlenség, ágyú, puska, revolver. Mindegy. Vonaton utazni van
olyan veszedelmes, mint belenézni a Marsall kilenc milliméteres csövébe.
Báró. Csak hat milliméter.
Litvay. Annál szebb. _Leül_. Csak hat milliméteres?
Báró _a puskával a kezében_. Igen. Minek több? Mi itt erdőben vadászunk,
rövid távolságokkal dolgozunk… én annak a pártnak vagyok a híve, amely
azt mondja, hogy kis kaliber: nagy biztosság… Ha egyszer a golyó a
szívbe talál, mindegy, hogy hat milliméter volt-e vagy kilenc és fél.
Ennek a rendszernek például többek közt az az előnye is megvan, hogy…
_Ez utolsó mondat alatt a puska ravasza körül akart mutatni valamit. A
puska, amely e pillanatban a karosszékben ülő Litvay felé van fordítva,
eldurran._
_Edit felsikolt. Igen nagy szünet._
Litvay. Úgy látszik… Marsall még sem olyan nagyon megbízható.
Báró. Érthetetlen.
Edit. Szent Isten… De hisz ez borzasztó… kérem… nem is merem kérdezni…
Litvay… csak nem történt valami baja?
Báró _miután az asztalra tette a puskát, Litvayhoz közeledik. Halkan._ A
jó Isten önnel volt.
Litvay. Velünk volt.
Edit. Nem érte semmi?
Litvay. Semmi.
Edit. De hát… hogy történhetett ez?
_Inas belép._
Báró. Mit akar?
Inas _némán áll_.
Báró. Mit akar? Nem csöngettem. _Rettentően néz az inasra. Ez a tekintet
súlya_ _alatt kimegy. Ezalatt a báró:_ Ha a ház dől is össze, magának
itt nincs helye addig, amíg nem hívják.
_Inas kiment. Szünet._
Báró _visszafordul_. Nagy szerencsétlenség mult el rólunk, Litvay.
Férfiak vagyunk, nekem ehhez a helyzethez, amiben most itt állok,
hiányoznak a szavaim. Történhetett volna másként is.
Litvay. Kérem, ne is beszéljünk róla. Szerencse, hogy így történt. Ne
azt nézzük, hogy hogyan történhetett volna. Egyébként se vagyok
pesszimista, de így utólag különösen nem.
Báró. Igaza van.
_Szünet._
Litvay. Mindenesetre furcsa betegség lett volna, ebbe meghalni. Az ember
annyit gondolkozik azon, hogy miben hal meg. Erre sose gondoltam. Pedig
aránylag gyakori eset.
Báró. Az én életemben először történik.
Litvay. Gyakori eset és a szép az benne, hogy nem minden alkalommal
véletlen.
Báró. Határozottan így van.
Litvay. Azokban az esetekben, amikor véletlen… _Elgyengül a hangja_…
azokban az esetekben, amikor véletlen… azokban az… esetekben…