Báró. Azt nem mondhatnám. Most pár napig havas eső esett. Azt nem
szeretem. Száraz, ropogós, éles hideg, az a szép tél. Önnek egy kicsit
városi színe van.
Litvay. Szobalevegő.
Edit. Kávéház, klub.
Litvay. Óh, csak ritkán. Az ember már fél ezektől a füstös helyektől. Én
mindjárt megérzem másnap a torkomon.
Báró. Mert nem edzik magukat a művész urak.
Litvay. Próbáltam azt is. De ahányszor elkezdtem az edzést, úgy
meghűltem, hogy két hétig nem játszhattam. Őszintén megvallva, ez a
holnapi vadászat is ilyen kísérletszámba megy.
Báró. Ma egész nap a barométert tanulmányozom. Úgy látszik, nagyon szép
időnk lesz.
Litvay. Ahogy a vonat így jön északnak, itt Felvár után, ennél a nagy
fordulónál, a vashídon túl, egyszerre megcsapja az embert a hideg.
Hirtelen változik a hőmérséklet.
Báró. Mert ott kijön a vasút is, az országút is, a védett völgyből. Ott
mindig nyargal a szél.
Litvay. Rögtön megérezte a torkom. Abban a pillanatban.
Edit _erőltetett kedvességgel_. Még csak az kéne, hogy valami
kellemetlenség érje. Nem venném a lelkemre, hogy a publikum miattunk
nélkülözze még ha csak egy estére is.
Litvay. Végtelen kedves. De igazán nem kényeskedésből beszélek erről
annyit. Rabszolgája vagyok ennek a furcsa kis műszeremnek. _A torkára
mutat._ Nagyon bosszankodnám, ha megakadályozna holnap abban, hogy
kimenjek a vadászatra. Olyan boldogan gondoltam rá az egész úton… arra a
friss, fölemelő, lélekvidító valamire, amit csak vadászaton érez az
ember.
Báró. Majd csak jobban lesz reggelig.
Litvay. Adja Isten. De nem hiszem, mert gyanusan viselkedik. Ideges és
csökönyös jószág ez. Ismerem a módját, ahogy kezdi…
Báró. És most úgy kezdi?
Litvay. Olyanformán.
Báró. És akkor nem tart velünk holnap?
Litvay. Rabszolga vagyok, báró úr.
Báró _kedvetlenül_. Lássa, így jár az ember, ha a személyvonattól fél.
Meghűl a gyorsvonaton.
Litvay. Mindegy no. Hagyjuk ezt. Mindenesetre várok reggelig. Ha addig
rosszul viseli magát, legföljebb itt kuksolok egész nap e mellett a jó
tűz mellett… és fájó szívvel gondolok a jókedvű vadászokra.
Báró. Sajnálnám, ha nem jöhetne.
Litvay. Bosszantó is ez… amikor az ember ilyen érzékeny kis műszerből
él.
Báró. Erőszakolni semmiesetre sem szabad. Ha nem jön, itt marad. _Kis
szünet._ Itt marad a tűz mellett.
Edit. A főispánnéval fog sakkozni.
Litvay. Isten ments. Csak arra ne ítéljenek, kérem.
Báró. Pedig számítottam önre. A helye is ki volt már jelölve.
Litvay. Meglesznek nélkülem is.
Báró. Megbolygatja egy kicsit a dolgokat. De mindegy.
Edit. Az uram szereti a pontosságot, a rendet, ez a szenvedélye.
Báró. Ez a szenvedélyem. No mindegy. Már csak azért is sajnálhatja, mert
a legjobb puskáim egyikét szántam önnek.
Litvay. Mindenesetre nagyon köszönöm.
Báró. És… _Fölkel_… és ha már kosarat adott neki, várjon, behozom,
legalább bemutatom magának… _kimegy jobbra._
Edit _szemével követi, figyel, aztán az ajtóig megy, amelyen át a báró
kiment._
Litvay. Mi az?
Edit _az ajkára teszi az ujját_. _Kis szünet. Izgatottan, halkan._
Menjen el, utazzék el, reggel korán, most, azonnal.
Litvay. Miért? Mi történt?
Edit. A legrosszabb. Az uram hallgatózott. Mikor megcsókolt. Ne
kérdezzen. Utazzék el.