Litvay. Mint a rossz kályhából, száz hasadékon át villog a belső izzása.
Tudom, mért mosolyog. Ismerem a történetet. Egyszer már eloltott egy
ilyen tüzet.
Edit. Kétszer. Már kétszer.
Litvay. A férfin mult, higyje el. De most nem fogja eloltani. Ezt nem.
Edit. Nehéz lesz. Borzasztó lesz. De meglesz.
Litvay. Nem, nem. Elhiszem, hogy csak játszani akart ezzel a tűzzel,
csak mulattatni akarta magát. De nálam komolyra fordult. Velem fog
jönni, elválik tőle. A millióit nem tudom pótolni, de szegény ember
azért nem vagyok. Egy szem igazgyönggyel nem lesz kevesebbje. Egy szál
csipkével nem lesz szegényebb, erre esküszöm. És ha igaz az, hogy úgy
vágyódik a színpadra…
Edit. Ne kínozzon Imre, ne lázítson.
Litvay. Oh, csak igaz volna, hogy lázítom, két nap, két éjszaka
beszélnék egyfolytában. De félek, hogy amit mond, az csak egy-egy percre
forralja fel. Amint elhallgatok, kihűl.
Edit. Ha hallgatom, teljesen a hatása alatt vagyok. Ha elmegy, néha
fáradtságot érzek.