Burgundi. Te sírsz, mylord.
Lear _Ernőhöz_.
«Szégyenlenem kell, hogy van annyi lelked
Így megrendítni férfiságomat,
Hogy e meleg, s erőszakkal kitört
Könnyükre méltó lettél. Dögvész reád»
Ernő. Mit akarnak ezek mindig ezzel a dögvésszel?
Burgundi. Szerzőnknek kedvelt szava ez. Mit sem von le nagyságából.
Lear _könnyeit törli_.
Ernő. Lássa, ez aztán már nem hat rám, hogy ön sír. A színész megtanul
jól sírni, ez az egész.
Lear. Nem uram. Sírni mindenki tud. De mi ezzel úgy vagyunk, mint a
kardnyelő a torkával. A sírást addig gyakoroljuk, amíg nem fáj, különben
belepusztulnánk a színészetbe. Tudja, hol a hiba? Ott, hogy aztán a
sírás akkor se fáj, mikor jól esnék, hogy fájjon. _Törli a könnyeit,
majdnem pityeregve._ Ezért aztán nem tudok megkönnyebbülni… ha privát
sírok…
Helén _lorgnonnal nézi_. Mégis… igazi könnyeket sír.
Lear. Igen, asszonyom. De az én síró szemem nem forrás, hanem
vízvezeték.
Ernő. Mily véres őszinteség!
Lear. Bizony az. De az volt a célom, hogy komédia nélkül álljak ön
előtt. Hát most már a könnyeimet is kompromittáltam.
Ernő. Sok mindent tisztábban látok most, mint az imént, de egyet még
mindig nem értek. Ha mindez így van, ahogy van, miért vette fogai közé
nőm fülének egy kis részét?
Helén. A fogai közé? Te őrült! Soha! Soha!
Lear. Ez túlzás. Suttogva mondtam a keleti mesét s lehet, hogy
bizalmaskodással, mely, bevallom, bátorítást nem kapott soha, talán
kissé közelebb hajoltam őnagyságához, mint illett volna. Ha érintettem,
ezért bocsánatát kérem neki… _Meghajol, Helén felé_… és önt pedig
megkövetem. _Felségesen lecsörtet hozzá, kezét nyujtja feléje._
Ernő _ijedten lép hátra_.
Lear. Bocsásson meg.
Burgundi. Mily nagy s nemes vagy, oh király. Burgund térdet hajt ily
emberség előtt. _Féltérdre ereszkedik._
_Lear és Ernő kezet fog._