Lear. Ne idegesítsen, asszonyom.
Helén. Ha így most ránézek… és elgondolom, hogy a konyhaablakon ugrott
ki… _Elfojtja a nevetését._
Lear _mérgesen_. Ha ezen ilyen jól mulat, még azt is bevallhatom, hogy
beleléptem egy tésztába.
Helén _nevetve_. Tudom, tudom.
Lear _dühösen_. És ezzel lent van rólam a mesebeli szakáll is.
Ernő. Ne nevess! Folytassa.
Lear. Ami a vád legsúlyosabb részét illeti, a két jelzett keleti eredetű
népregét, valóban elmondtam itt jelenlévő nejének.
Ernő. S mi a mentsége?
Lear. Korunkban és városunkban ebben semmi különöset nem találok.
Budapesten vagyunk. Ha itt egy Shakespeare-színész mulattatni akar egy
művelt úrhölgyet, rövid, erotikus, keleti népregéket mesél neki. Okolja
ön ezért a mi különös kulturánkat, szálljon pörbe ezzel a rothadó
keverék társadalommal, de ne kapjon ki a tömegből egyes egyéneket, akik
koruk hangjának áldozatai. Higyje el nekem, polgári becsületemre, sőt
színészi hiúságomra esküszöm, ezerszer szívesebben mondtam volna el neki
Hamlet nagy monológját vagy Antonius halotti beszédét, vagy akár e
korona alatt szenvedő dúlt király tébolyult fájdalmát, szívesebben
szavaltam volna neki Shakespearet, mint ama vicceket, de ugyan melyikkel
mulattattam volna őt jobban? Az állatkertben, az alkalomhoz mérten
elszavaltam neki Lafontaine egy állatmeséjét, franciául. Unalommal
utasította vissza.
Ernő. Igaz ez?
Helén. Igaz, igaz.
Ernő. Hallatlan.
Lear. Ez a két vicc nekem jobban fájt, mint önnek. Higyje el.
Burgundi. Hidd el neki rút idegen.
Ernő. Elhiszem kérem. A mentséget elfogadom. Ennek a mélyén egy
társadalmi igazság van, egyike azoknak, amelyekért én is küzdök, mikor e
fertelmes társadalomban Shakespeare kultuszát terjesztem. Ez nemes
fájdalom, még ha túlzott erővel adta is elő. Én önnek megbocsátom ezt.
Lear. Derék és bölcs beszéd.
Ernő. Csak azt mondja meg kérem, miért kellett egyáltalán előadni
valamit? A tisztelet és vonzalom, amit nőm iránt érzett, nem a lelkéből
fakadt? Mért nem a lelkéből beszélt neki?
Lear. Az én lelkem, uram, a mi lelkünk nem oly engedelmes, hogy első
hivásra jőjjön. Nézze uram, nekem folyton a más lelkéből kell beszélnem,
évről-évre. Ahányszor a számat kinyitom, a lelkem odaszalad, hogy
mondjon valamit… és egyszer Shakespeare szól rá, hogy: «pszt, most én
beszélek!» egyszer Moliére löki vissza, egyszer Madách, egyszer Bernhard
Shaw, egyszer Katona József… Mindig, mikor itt állok, lázban égek és
ragyog a szemem és felemelem a fejemet és szeretném a lelkemet kiönteni,
mindig más beszél belőlem. Így aztán az embernek az a saját kis lelke
végre is megsértődik, visszahúzódik, többé már nem is jön a kapuhoz,
duzzog és megöregszik. Nagyon nehéz már azt előcsalni, jó uram. Szavak,
azok könnyen jönnek a színészből. De ez megint más. Így van ez, uram. És
lássa, evvel a vallomással most már ez a szép királyi köntös is
lefoszlott rólam.
Ernő. Milyen fájdalmas vallomás. Egyszerre mily másként látom a piszkos
kis vicceket. Újból megbocsátom önnek mind a kettőt.