Burgundi. Ne bántsd a nőt.
Lear. Velem számoljon. Állok elébe.
Ernő. Melyik volt az első?
Lear. A «citadella».
Ernő. Ismerem. Aljas humor. Alkalmas arra, hogy becsületemet sértse. De
most, e látvány hatása alatt képtelen vagyok háborogni. E szent öreg és
a «citadella!» Ne szóljon. Ne mozduljon. Hagyjon meg a szuggesztióban.
És mi volt a másik?
Lear _gőgösen_. Adolf és a bárány.
Ernő. Nem ismerem, de ez a cím eleget mond, mylord. Most már sokat
tudok, de még nem mindent. _Helénhez_. Látom, hogy megtörtél az önvád
súlya alatt. A pillanat komoly, ne hazudj. Felelj. Hozzád nyult ez az
ember?
Lear. Soha!
Ernő. Nyult hozzád ez az ember?
Helén. Egyszer… a két elbeszélés közt… bevallom… a fülemhez ért.
Ernő. A kezével?
Helén. Nem. Az ajkával.
Ernő. Megcsókolt?
Helén. Nem. Csak érintett és én hideget éreztem a hátamban. _Sírva_.
Mindent bevallok.
Ernő. Megállapítom, hogy ön belehelt nőm fülébe, úgy hogy nőm a hátában
hideget érzett.
Lear. Én?
Ernő. E pillanatban oly távol áll e képtől mindez a szennyes pajzánság,
hogy fel van függesztve idegrendszeremben a folyamat a gondolattól a
tenyércsattanásig.
Lear. Négy felnőtt gyermekem van!
Ernő. Az nem hat rám annyira, mint a korona, köntös és szakáll, bár
attól félek, a varázs enged, sőt már érzem, hogy valamit engedett. E
bűnös nő jelenléte is feszélyez. Ha ránézek… _Ökölbe szorított kézzel
lép feléje._
Burgundi _védőleg lép közbe_. Vigyázz!
Ernő _izgatottan Learhez_. Üljön kérem hamar a trónra, mert mondom,
enged a varázs, enged a varázs. _Lear hamar a trónra ül._
Burgundi _kiáltva_. Ramaszéder! Reflektor!
_A fény Lear fejére süt._
_Burgundi melléje ugrik és int a kulisszák mögé. Harsonák, mennydörgés.
Lear felségesen áll a ragyogásban és dörgésben._
Ernő. Megkönnyebbülök. Így, azt hiszem, képes leszek még néhány percig
uralkodni magamon. Gyorsan, összegezzünk, hidegvérrel. Az eset három
részre osztható. Első rész: séták az állatkertben. Így van?
Helén. Igen.
Ernő. Második rész: látogatás a lakásban.
Helén. Igen.
Ernő. Harmadik rész: A váratlan támadás, mely ismét három alrészre
oszlik: «A citadella», «Adolf és a bárány» s a kettő közt a pillanat,
mikor e hölgy fülének egy részét a szájába vette.
Lear. Túlzás! Túlzás! Milyen brutális kifejezés!
Ernő. Szóval ez volt az egész.
Helén. Ez volt minden.
Lear. Valóban ez.
Ernő. Csodálatos. Ha kamgarn zakóban, fején saját hajával mondaná ezt,
nem hinném, hogy csak ennyi volt az egész. Hallotta ön valaha hírét
Piero Torrigianinak?
Lear. Nem én, uram, soha.
Ernő. Olasz festő volt, de nem a képeiről volt híres, hanem arról, hogy
felpofozta Michel Angelot. _Kiáltva_. Michel Angelót.
Lear. Pfuj.
Ernő. Azt mondom én is. De mégis, mégis… _Támadólag indul feléje, de
Lear felséges mozdulata visszatartja._ Borzasztó, hogy ilyen kulturám
van. Rettenetes! _Egy pillanatig küzködik magával._ Ismeri ön Sir Thomas
Lucy nevét?
Lear. Nem volt szerencsém.
Ernő. Sir Thomas Lucy volt az az angol nemes, aki Shakespearet megverte.
Uram! Magát Shakespearet!
Helén. Megőrültél?
Ernő. Ez itt csak Lear király: szőr, festék, bádog, maszk és színész… és
az maga Shakespeare volt. Mint kulturtörténész, megvetem és megbélyegzem
Sir Thomas Lucyt, de mint ember, e pillanatban irigylem az
objektivitását. _Hirtelen elhatározással._ Egyszerűen és magyarul: nem
tudok önnek a torkára ugrani és a szemébe kiáltani: Hazudsz nyomorult
színész, gaz csábító.
Burgundi. Csöndesebben, jó idegen. No nézd, hogy tűzbe jött. Dögvész
reád!
Ernő. Ne zengjen ezen az utálatos szavalati hangon, kérem. Ön is
hozzájárul ahhoz, hogy ne tudjak mihez kezdeni. Olyan vagyok, mint egy
rossz öngyujtó. Folyton nyomom magamat és nem tudok fellobbanni.
Lear. Hagyjad, Burgundi, megfelelek én magamért.
Ernő. Nőmmel majd elintézem a dolgot otthon.
Helén. Állok elébe!
Ernő. De ön mondja meg, hol és mikor találkozhatom Bánáti színésszel, a
lelkiismeretlen nővadásszal. Akkor majd beszélünk. Mert ön most nincs
itt. Ha férfi, találkozzék velem civilben.
Lear. Arra semmi szükség. A dolog olyan egyszerű, hogy el lehet intézni
itt is, most, mindjárt.
_Harsonák_.
_Ernő megrezzen, Helén ijedten néz arrafelé._
Lear. Ne idegeskedjenek. A zenészek próbálják a harsonákat. Mondd meg
nekik Burgund, hogy zavarnak. Ha még egyszer harsonáikba fujnak, arra
kényszerítenek, hogy intézkedjem. Szólj hozzájuk röviden és szigorral.
_Harsonák_.
Burgundi _kiszól a színfalak mögé_. Bitte meine Herren, Ruhe!
_Csönd_.
Lear. Tehát figyeljen. S ön, asszonyom, szóljon közbe, ha nem mondanék
igazat. Gúnyos mosolya pedig nem sért, mert nem nekem szól, hanem a
helyzetnek, amelybe kerültem.
Helén. Nem is mosolygok.
Lear. Érzem én azt. A szívében hangosan nevet. Tehát figyeljünk. Mikor
az emberektől különösebben undorodom, az állatkertbe megyek. Csak aki
színészek között él, az tudja, mennyi megnyugtató van egy hiéna
arckifejezésében, s milyen szeliden néz egy tigris. Az állatkert
vigasztalásom és legkedvesebb sétahelyem lesz addig, amíg nem lesz ott
egy ketrecben egy kolléga. De hagyjuk ezt. Nem erről van szó.
Ernő. Valóban nem.
Lear. Üljön le asszonyom.
_Burgundi széket ad Helénnek, Helén leül._
Lear. Két uzsorásomnak udvaroltam épen a puma ketrece előtt.
Gyermekeiknek adtam cukrot. Árpádkának és Mórickának. Azért adtam nekik
cukrot, hogy apáik prolongálják egy hatszázkoronás váltómat, óvatolás
nélkül. Ön gúnyosan mosolyog.
Ernő. Úgy van. Prolongálás és óvatolás borzasztóan hangzik egy királyi
korona alól. És hatszáz koronás váltó! Ez nevetséges.
Lear. Tudom. De ön azt kérdezte tőlem az imént: hol és mikor
találkozhatik Bánátival magával. Ime válaszom: itt és mindjárt. Annyi
időm már nincs, hogy levetkőzzem és átöltözzem. De ki fogom önnek
bontani e jelmez mögül Bánátit, az embert, ugyanazon művészet erejével,
amellyel az imént elrejtettem őt. Hadd lássa ön és e nemes hölgy is,
hogy nem félek, nem bujok el e maszk s a brit költő tekintélye mögé.
Váltó, igenis váltó, prolongáció, óvatolás, hatszáz korona, ha olyan
nevetséges. Ezzel átadtam önnek a királyi koronámat.
Ernő. Jól indul. Folytassa, hátha sikerül.
Lear. Folytatom. Mikor a kis gyerekeknek cukrot adtam, hogy aljas apáik
kedvében járjak, egy csinos nő állt meg a puma előtt, de nem a pumát
nézte, hanem engem nézett, kedvesen mosolyogva, mint aki azt mondja:
«Nézd, a nagy művész, hogy el tud szórakozni a gyerekekkel». Híven
beszélem, úgy-e?
Helén. Így volt.
Lear. Tekintetünk találkozott, ő könnyedén elpirult. Árpád atyja elment
Mór atyjával s én bemutatkoztam.
Ernő. Szemtelenség.
Lear. Lehet. _Fejedelmi pózzal._ De nyügözött a báj, a kellem, a
szemérem, s a lehelletszerű pír, mely elömlött az ismeretlen hölgy
szelid arcán.
Ernő. Megint királyi műnyelven beszél. Ez nem járja. Már kezdtem
magamhoz térni.
Burgundi. Sőt gorombáskodni.
Lear. Ezért a királyi műnyelv. Egy pillanatra önvédelemből visszavettem
a koronát. De gyerünk tovább. Sétálgattunk a szép hölggyel, színházról,
társaságról beszélgettünk s én megkértem őt, engedje meg, hogy családi
körében meglátogathassam.
Ernő. Mi volt önnek ezzel a célja?
Lear. Az, hogy önnel is megismerkedjem.
Ernő. Lehet ennek a felséges jelenségnek azt mondani, hogy szemtelenül
hazudik?
Burgundi. Nem tanácslom, jó idegen.
Lear. Így kerültem az ön családi szentélyébe. Nem tagadom, pechem volt
akkoriban. Bakkarán is sokat vesztettem.
Helén. Borzasztó!
Ernő. Bakkara? Milyen rút szó! Nem illik a regebeli ősz fürtökhöz.
Lear. Azért mondom. Pechem volt a bakkarán, vesztettem a bakkarán,
igenis: pech, bakkara, bakkara, sőt börze, börze, börze, mert azon is
vesztettem.
Helén. Rémes. Ez rémes.
Ernő _befogja a fülét_. Elég, elég! Rémes ez az ordináréság. Gyilkosság
ez uram. _Nevet._
Lear. Nem uram, csak vetkőzés. Ön nevet és íme, most ezzel leesett rólam
a legenda ősz parókája is. Ezt akartam.
Burgundi. Na látod, pimasz.
Ernő. Pardon, ezt Vörösmarty rosszul fordította pimasznak. Az eredetiben
ez van: «Where ’s that mongrel!» A «mongrel» nem «pimasz». Leopold Petz
így fordította: «Wo ist der Dümmling?» Ez is rossz. A «mongrel» magyarul
«korcs». A Christoph Grieb-szótárban, amely nézetem szerint a legjobb
német Shakespeare-szótár, a «mongrel» Mengelingnek, Mischlingnek van
fordítva, tehát ugyanaz, mint a francia «bastard». Magyarul: «korcs»
vagy «keverékfajta». De semmiesetre sem pimasz. Ép ezért nagyon
sajnálom, de nem sértődhetem meg. Folytassa mylord!
Lear. Folytatom. Az volt a pechem, hogy önt nem sikerült otthon
találnom. Mindig akkor jött haza, mikor én már elmentem.
Ernő. Egyszer jöttem idejekorán haza, s akkor ön a konyha ablakán ugrott
ki.