Nagyfontosságú párbaj a Fehér-Hold lovagjával.
Valamint mindenütt, a hol csak megszállt Don Quijote, úgy Don Antonio
Morenonál is sok mulatságuk volt a házbelieknek és minden ismerősüknek a
la manchai bogaras lovaggal.
Sokszor igazán gyönyörködtek értelmes, szép eléadásán, okos, elmés
megjegyzésein, máskor azonban megint jóízűket kellett nevetni
bohóságának, mihelyest a kóbor lovagság sületlen dolgai kerültek
szőnyegre.
Itt Barcelonában is csak úgy csodálkoztak rajta az emberek, mint másutt
mindenütt, hogyan lehet egy és ugyanaz a férfiu egyben oly értelmes,
másban oly balgatag; itt is ép úgy sajnálták mint mindenütt másutt, hogy
ez a jó és nemes szívü ember, ezen egy furcsaságba mennyire bele van
bolondulva.
A csintalanabbak ennélfogva sok tréfát is megengedtek vele magoknak, a
mik annál nevetségesebbekké lettek, mennél komolyabban vette Don
Quijote. Itt is egészen úgy bántak vele mint valóságos kóbor lovaggal, a
kit mindenki és minden alkalommal ki akart tűntetni, a lovag pedig egész
komolysággal fogadta e hódolatokat s épen ezáltal lett a tréfálóknak
nevetség tárgyává.
Másodnap már az egész Barcelona tudta, hogy a hóbortos lovag Don Antonio
Moreno vendége, harmadnap pedig már a városon kivül is mindenfelé Don
Quijotéról s a véle üzött tréfákról beszéltek. A hová csak ment,
mindenütt megbámulták, s persze – háta mögött jól ki is nevették
szegényt. Szánni lehetett saját maga által készített gyászos sorsát, s
minden jobb érzelmü ember igazán óhajtotta, bár csak ki lehetne
betegségéből gyógyítani. Ezt azonban többen óhajtották, mint a hányan
hitték, hogy lehető legyen.
Kinek volt igaza… előre nem szabad megmondanunk.
Hanem annyi bizonyos, hogy a mióta Don Antonio Moreno élt és gondolkozni
tudott, soha annyira meg nem lepte semmi, mint az a jelenet, melynek
épen az ő háza lett színhelyévé egy napon s épen akkor, midőn egy nagy
ebédelő társaság ült együtt az asztalnál.
Don Quijote most is, mint mindig, az első helyen ült az asztalfőnél, a
szót most is, mint rendesen ő vitte, s a beszéd tárgyát, mint
leggyakrabban, a kóbor lovagság viselt dolgai képezték. Épen arról folyt
a szó, hogy a néhány nap mulva megtartandó lovagjátéknál ki lesz a
győztes s ki fogja elnyerni azon jutalmakat, melyek a diadalmas számára
ki vannak tűzve.
– Ki nyerné el más, mint a mi tisztelt vendégünk Don Quijote de la
Mancha úr! – mondá señor Moreno – s én előre is poharat mernék üríteni
győzelme örömére.
– Isten tudja – mondá Don Quijote s mélyen felsóhajtott – a fegyverek
szerencséje is forgandó, s néha épen azt hagyja el hűtlenül, a kit
sokáig kisért. Multamra nézve nincs miért pirulnom, jövőmet azonban
Isten tudja!
S alig mondá ki e szavakat, majdnem ugyan abban a pillanatban kitárult a
terem szárnyas ajtaja, s az egész ebédelő társaság legnagyobb és igazi
meglepetésére egy tetőtől-talpig pánczélos és sisakrostélyát mélyen
lebocsátott lovag lépett a terembe.
– Itt van! – kiálta fel a sisakos, rostélya nyilásán keresztül Don
Quijotera szögezve villogó szemeit – csakhogy itt van!
Az asztal mellett ülők mindnyájan, ki meglepetve, ki ijedten, de mind
fölugrottak helyükről.
Minek láttára az ismeretlen lovag mélyen meghajtá magát a házi gazda
előtt s ahhoz intézve szavait, így szólott:
– Señor Don Antonio Moreno! Bocsánatot kell kérnem mindenek előtt
nagyságodtól, hogy ily váratlanul, illetlenül s ily alkalmatlan időben
zavarom háza és vendégei szent nyugalmát. De az eskü, melyet tettem, a
lovagrend, a melyhez tartozom, az ügy fontossága, melyben jövök, még
ezen vakmerőséget is ki fogja menteni.
Don Antonio Moreno semmikép sem tudott a dologgal tisztába jönni. Nem
tudta elképzelni, ki lehet e lovag, a kit sem hangjáról, sem
fegyverzetéről fel nem tudott ismerni, és sehogy sem vala képes
tájékozni magát, valami hozzátartozónak tréfája akar-e lenni az egész
vagy pedig csakugyan még egy másik olyan bolond is van a világon mint
Don Quijote.
Ezen kétség között habozva, s ha talán tréfa, azt elrontani, ha pedig
komoly, sérteni nem akarva, így szóla a lovaghoz:
– Mind az eskü, mind a lovagrend, mind az ügy sokkal tiszteltebbek
előttem, semhogy rosz néven venném nagyságod megjelenését. Magam is
lovag vagyok s tudom, hogy lehetnek olyan eskük és olyan ügyek, melyek
ily gyors és határozott intézkedést követelnek. Szóljon, lovag úr
bátran, mi kihallgatjuk.
S azzal Don Moreno intésére a vendégek ismét mind helyet foglalván, az
ismeretlen így kezde szólani:
– Hírűl vettem, hogy egy kóbor lovag, egy bizonyos Don Quijotécska de la
Mancha nagy kevélyen azt hirdeti, hogy az ő menyasszonya Dulcinella del
Toboso a legpáratlanabb szépség a világon. Engem sértett meg ezzel, mert
megsértette hölgyemet, Doña Pimpinella Hirondella Lindabella de
Mirandát, a ki oly szép, oly gyönyörü, hogy az a Tépázó vagy Toboso még
csak arra sem méltó, hogy a papucsa talpát megcsókolja.
– Sancho! – rivalt föl e szavakra a már is lángharagban forró Don
Quijote – Sancho! Ide Rocinantet, ide pajzsomat, fegyveremet!
S majd hogy keresztül nem ugrott az asztalon a vendégek feje fölött,
hogy ott a hely színén s azon frissiben torolja meg ezt az iszonyu
sérelmet, melynél borzasztóbb lovagot nem érhetett.
Alig tudták lecsillapítani, hogy várja be az ismeretlen szavainak végét.
– Mihelyest ezen vakmerő hazugságról értesültem – folytatá az ismeretlen
– rettentő haragomban azonnal olyan nagy esküdt fogadtam mint Mantua
őrgrófja, hogy addig nem nyugszom, terített asztalról nem eszem, födél
alatt nem hálok, a míg ezt a lovagocskát föl nem keresem, meg nem
találom, ki nem hivom, földre nem terítem s tévedése bevallására nem
kényszerítem. Megesküdtem, hogy akárhol és akármikor találjak rá, ha
reggelinél, ha ebédnél, ha vacsoránál, ha házban, ha templomban, ha
uton, ha nem uton, ha vizen, ha szárazon, – én rögtön kihívom és ha
rögtön el nem fogadja a párbajt s nyomban meg nem küzd velem: négy
trombitással kürtöltetem ki a világ négy sarka felé: hogy a győzelem az
enyim, s nincsen rútabb majom Dulcinella vagy Pulcinella néninél s
nincsen gyávább lovag Don Quijoténál!
– Sancho! – kiálta Don Quijote oly harsány hangon, hogy a terem szinte
rengett bele – Sancho Panza, nyergelj!
Sancho, a ki nevének előbbi kiáltására azonnal besietett a
cselédszobából, látva urának haragtól lángoló arczát s hallva az egymás
között váltott szavakat: csakugyan nem vette tréfára a dolgot, hanem hű
szolgához illően megfordult a sarkán, ki a szobából, le az istállóba s
rögtön felnyergelte Rocinantet, hogy ura parancsára minden pillanatban
készen legyen.
Míg a fegyvernök ennek végzésében odafáradozott, a párbajra hívó lovag
igy folytatta fenn a teremben vakmerő szavait:
– Nyomról-nyomra követtem ezen Don Quijotét. Könnyü volt utána jönnöm,
nem ugyan hőstettei, hanem bolondságai hírének nyomán, mert akármerre
ment, mindenütt annyi hóbortosságot követett el, hogy még a gyerekek is
nevetve emlékeznek rá. Igy tehát nem volt nehéz megtudnom, hogy
Barcelonába jött s bizonyos elhullatott tövis pamatok egyenesen ide
vezettek, a hol csakugyan fel is találtam. Kérdezem tehát ezen
fenhéjázó, elbizakodott, magahitető Don Quijote de la Mancha nevű úgy
nevezett kóbor lovagot: visszavonja-e állítását, be vallja-e láttatlanba
is, hogy Doña Pimpinella Hirondella Lindabella de Miranda százszorta
szebb, mint Dulcinea del Toboso, vagy pedig kész velem a lovagság szabta
korlátok között és törvények értelmében párbajra kelni leveretésig, vagy
ha úgy tetszik életre-halálra?
– Semmi egyébre se vagyok kész – dörgé Don Quijote – mint küzdeni
életre-halálra s fogadom, hogy vakmerőségednek kegyetlenül megadod az
árát.
S azzal indult fegyverkezni.
Don Antonio Moreno s a többi vendégek mind tartóztatták, kérlelték ezt
is, amazt is, elkövettek volna mindent, hogy kibékítsék őket: de egyik
fél oly hajthatatlan volt mint a másik.
Mindössze is annyit tudtak kieszközölni, hogy a párbaj félóra mulva
történjék meg Moreno úr házának téres, tágas udvarán, mely idő elegendő
lesz arra, hogy a két lovag fölfegyverkezzék, ügyét-baját elrendezze, a
pályabirákat megválaszszák, a viadal feltételeiben megállapodjanak s a
szolgák a vivóteret elkészítsék.
Az ismeretlen lovag akkor ujra mélyen meghajtá magát Don Antonio Moreno
felé, üdvözölte – az egy Don Quijote kivételével – a többi jelenlévőket
is mind s azzal eltávozott, Don Quijote is sietett fegyverkezni.
A mig a két lovag távol volt, Moreno úr és háza vendégei mind
összesúgtak, nem ismeri-e közülük valaki ez idegent, s nem az ő társaik
valamelyikének tréfája-e az egész? Azonban csakugyan teljesen ismeretlen
volt mindnyájok előtt s ki nem tudták találni ki s mi lehet.
– Most már benne vagyunk, – mondá a házigazda majdnem kedvetlenűl –
mulattunk a tréfán, tűrnünk kell hát a kellemetlenséget is. Majd
meglássuk mi lesz belőle.
… A félóra még el sem múlt, a pályatér el volt igazítva a Moreno-ház
udvarra nyíló ablakai, csarnokai mind telve kiváncsi szemlélőkkel,
Rocinante a maga teljes soványságában kivezetve az istállóból, Don
Quijote meg a maga egész hosszúságában rajta már a hátán, – fején
idomtalan sisakjával s kezében a rengeteg dárdával: midőn a Moreno-ház
kapúja előtt kürt harsant meg, s a jövő pillanatban gyönyörű, de roppant
erős, megtermett igazi hadi ménen berobbant az ismeretlen lovag, jobb
kezében ő is hatalmas dárdanyéllel, balkarján pedig pánczéllal, melynek
czímere egy csillogó-villogó fényes ezüst hold vala, a melyről a vitéz
épen a „Fehér-Hold“ lovagjának neveztetett.
Most már meg lehetett választani a pályabirákat is s megszabni a viadal
feltételeit. Amazok megválasztása után a Fehér-Hold lovagja így szólott:
– Lovagi kötelességem, jegyesem dicsőségének védelme hozott engem e
helyre. Valld be lovag, hogy nekem van igazam, s akkor megkiméled
magadat a haláltól, valamint engem is azon fáradságtól, hogy éltedet
vegyem.
– Ha azonban viadalra akarsz kelni, s én legyőzlek, nem kivánok tőled
egyéb elégtételt, hanem csak azt, hogy leoldva fegyverzetedet s
felhagyva minden kalandkereséssel: álló egy egész esztendeig vonúlj
vissza és tartózkodjál odahaza, nem nyulva sem kardhoz, sem dárdához,
sem a hadakozás semminemű fegyveréhez. Ezt meg kell ígérned és fogadnod
lovagi becsületszavadra, s akkor hiszek neked, mert kóbor lovag oly
aljas nem lehet, hogy adott szavát megszegje. Ha pedig te győznél le
engemet, szabadon rendelkezhetel életemről, bírd zsákmányúl fegyveremet
s paripámat, azonfelűl pedig hőstetteimnek híre is fűződjék a tieidnek
koszorújához, hogy a mit valaha én tettem, minden ember úgy tartsa és
tekintse, mintha te tetted és végezted volna.
Don Quijotet az ebédlő teremben hallott vakmerő szavak után nem lepte
már meg szerfölött a Fehér-Hold lovagjának e fenhéjázó kihívása.
Szívében elegendő haraggal ugyan, de azért magatartásában teljes nyugodt
méltósággal így válaszolt:
– Fehér-Hold lovagja, kinek hőstetteiről mind e mai napig semmit sem
hallottam: bátran esküvel merném állítani, hogy a magasztos Dulcineát
nem láttad szinről színre sohasem, mert ha láttad volna és van szemed,
bizonyosan nem vetemülsz e kérkedésre, mert az ő egyszeri látása is
meggyőzhetett volna arról, hogy soha sem volt s nem is található olyan
tökéletesség, melyet az övével egybe lehetne hasonlítani. Így tehát nem
akarva épen azt mondani: hazudsz, csupán annyit mondok: tévedsz
állításodban. A mi pedig a kihívást illeti, azt a fölöttünk ragyogó nap
s a köröttünk lévő pályabirák jelenlétében s tanúbizonysága mellett
elfogadom, csupán azon egynek kivételével, hogy győztességem esetén a te
hős tetteidnek híre is rám szálljon. Ezekre nem vágyakozom, mert nem
tudom azt sem, hogy mi fán termett hőstettek azok. Én beérem a magam
hőstetteivel, ám legyenek olyanok a milyenek. Foglalj helyet tetszésed
szerint, foglalok tüstént én is, s a kit Isten győztessé tesz,
Szent-Péter is áldja meg.
S azzal megfordítá Rocinantet, hogy az udvar túlsó végén a támadásra
szükséges távolságban helyet foglaljon. Hasonlóképen tett a Fehér-Hold
lovagja is, s majdnem egy pillanatban fordúltak megint vissza is, hogy
egymással farkasszemet nézzenek.
Most az e végre megkért pályabiró jelt adott a rohanásra.
A lovagok egyszerre sarkantyúzták meg paripáikat, de a Fehér-Hold
lovagjáé sokkal gyorsabb futó lévén a vívótérnek kétharmadán is
átvágtatott addig, a mig a szegény Rocinante csak állóhelyéből is
nagynehezen kiczammogott. Igy aztán oly hatalmas erővel ütött rá a
manchaira, hogy a támadásra nekiszögzött dárda használása nélkül is, a
puszta összerobbanással rettenetes módon földrezuhantatta Rocinanét
lovagostól. Don Quijote olyan hosszan elterűlt a földön, a mennyire csak
kinyúlhatott; Rocinante nemkülönben. Ennek láttára a Fehér-Hold fürge
lovagja, még mindig lóháton, rögtön ott termett Don Quijote mellett, s
dárdája hegyét a legyőzött sisakja rostélyának szögezve így szóla:
– Le vagy győzve, lovag, de még halva is azonnal ha nem teljesíted a
viadal feltételeit!
Don Quijote egészen elkábultan, összezúzva s föl sem emelve sisakja
rostélyát, mintha a sírból szólna, olyan tompa, olyan bágyadt hangon
mondá:
– Dulcinea del Toboso a legszebb hölgy e világon, én pedig
földkerekségen a legszerencsétlenebb lovag, s nem volna rendén, ha
gyávaságom ez igazságot meghazudtolná. Döfj át a dárdával, lovag, s vedd
el életemet, ha már elvetted becsületemet!
– Távol legyen tőlem! – viszonzá a Fehér-Hold lovagja sokkal nemesebben
mint eddigi nyilatkozataiban – éljen, éljen a señora Doña Dulcinea del
Toboso szépségének híre a maga egész teljességében, s én – a mint előre
kikötöttem – beérem azzal is, ha Don Quijote úr visszavonúl falujába egy
esztendőre, s ennek mától számítandó lefolyásáig, semmiféle
lovagkalandba nem keveredik.
– Azt megtartom – nyögé Don Quijote – ha belehalok is fájdalmamban; de
megtartom, mert becsületszavam kötelez rá.
– S én annak meghiszek – viszonzá a Fehér-Hold lovagja – Isten velünk!
S azzal, még minekelőtte valaki szólhatott volna neki, vagy
tartóztathatta volna, a kapu felé fordúlt, köszönt a néző seregnek és
elvágtatott. Don Aotonio Moreno azonban hirtelen utána küldte egy
szolgáját azon meghagyással, megtudja minden áron, hol van a győztes
lovag szállva, mert ő tudni akarja, hogy kicsoda.
Mig a szolga a távozó után odajárt, addig a földre teritett Don Quijotét
fölemelték, sisakja rostélyát felnyiták s úgy tapasztalták, hogy arcza
egészen sápadt, s csak úgy csorog rajta az izzadás. Rocinante is annyira
tönkre volt téve, hogy jó darabig meg se tudott mocczanni. Sancho
egészen búnak eresztette fejét s keserűségében se szó, se beszéd nem
jött ajakára. Úgy látszott neki, hogy a mi történt az puszta álom volt s
az egész jelenet merő boszorkányság. Látta urát legyőzötten s arra
kötelezve, hogy egy álló esztendeig fegyvert nem fog. Hős tettei,
dicsőségének fénye halaványulni látszék előtte s újabb ígéreteinek
reménye úgy eloszlani, a mint a füst eloszlik a szelek szárnyain.
S mikor Don Quijotét fölemelték, hogy karon vigyék ágyba, minden
bohósága mellett a jelenlévők, de még a szolgák is sajnálkozó
tekintettel néztek rá, a hű Sancho Panza pedig csendes zokogással s
könnyes szemekkel segítette vinni szerencsétlenül járt gazdáját.