Don Quijote de la Mancha diadalmas bevonulása Barcelona városába.
Don Quijote két napot és két éjet töltött Roquenál, de ha ugyanannyi
száz esztendeig itt időzött volna is, még akkor sem fogyott volna ki
abból, a mi ez életmód szemléleténél csodálkozását és bámulatát minden
lépten-nyomon felgerjeszté. Itt viradtak meg, amott töltötték a delet,
egyszer menekültek a nélkül hogy tudták volna ki elől, másszor
leselkedtek, a nélkül, hogy tudták volna kire. Egész életök abból állt,
hogy kémeket küldöztek szét, őröket hallgattak ki, a puskák kanóczára
fujtak, bárha puskával csak kevesen voltak ellátva, a többi mind
karabélyt használt.
Roque az éjet mindig társaitól különválva tölté, olyan helyen a mit
senki se tudott, mert a barcelonai vicze-király igen nagy jutalmat
tűzött ki fejére, úgy hogy ő mindig félt s rettegett, nem bízott
senkiben s attól tartott, hogy a tulajdon maga emberei ölik meg vagy
azok szolgáltatják az igazság kezébe; bizonyára nyomorúlt, fáradságos
élet!
Végre aztán járatlan utakon, rejtett, tekervényes ösvényeken Roque, Don
Quijote és Sancho, hat más rablóval együtt elindultak Barcelona fele.
Roque maga kisérte el a lovagot, hogy semmi baja ne essék.
A tengerpartra Szent-János napja előestéjén érkeztek, későn, s ekkor
Roque megölelte Don Quijotet, sőt még Sanchonak is nyomott egy pár
tallért a markába, kárpótlásúl azon rettenetes félelmekért s
aggodalmakért, melyeket a szegény fegyvernöknek ki kellett állania.
Roque most czimboráival együtt visszatért az erdőbe, vagy ő tudta hová,
Don Quijote pedig a tengerparton maradt s a mint volt, fegyveresen,
pánczélosan, úgy várta be ott a reggelt.
Nem telt bele sok idő s a hajnal már-már pirulni kezdett kelet felé.
Ekkor a város irányából egyszerre sípok és dobok hangja, csengők
csengése s lovagok robogása és dobogása hangzék, a kik úgy látszék
egyenesen a tengerpartnak tartottak. A hajnal helyet adott a napnak,
mely pajzsnál nagyobb kerek arczával lassan-lassanként emelkedett föl a
láthatár legalsó pereméről.
Don Quijote és Sancho minden irányban meghordozták tekintetöket;
megpillanták a tengert, melyet eddigelé még sohasem láttak; roppant
nagynak s téresnek-tágasnak találták, sokkal nagyobbnak mint a Ruidera
tavai, mik a la Manchában láthatók. Látták a gályákat az öbölben,
melyeken a napellenzők félre voltak vonva, s teli lengő, libbenő
lobogókkal, melyek majd a szellőben lengtenek, majd a vízet csókdosák s
legyingették. A hajókon klarinet, trombita, óboa hangzott, a mi közel és
távol kellemes és harczias zenével tölté be a levegőt. A hajók mozogni
kezdének s a síma viztükrön olyas csete-paté félét utánoztak, mintha
tengeri csatát vivnának. Ezen tengeri csatát ugyanis annak emlékezetére
ünneplik Barcelonában minden esztendőben Szent-János napján, mert
hajdanában ezen a napon küzdöttek a spanyol hajók egy diadalmas tengeri
csatát a mórok ellenében az öbölben.
A város felől csillogó ruhában, gyönyörű paripákon fényes lovagcsoportok
robogtak kifelé; a hajós katonák még egyre-másra lődöztek, mire a város
erősségében s kőfalain állók hasonló lövöldözéssel válaszoltak; majd a
nagy lövegek bömbölő dörgése reszketteté meg a levegőt, a mire ismét a
gályák sudárágyúi feleltek.
A vídám tenger, a mosolygó föld, a tiszta ég, melyet csak a lőporfüst
homályosított el néha, mindez együtt és egyszerre elevenséget s
vídámságot öntött és keltett minden emberben. Sanchonak sehogy se fért a
fejébe, hogy azok a nagy szörnyetegek, tudniillik a tengeri hajók,
melyek ott lenn a vízen iregnek-forognak, honnan vették azt a tenger sok
lábokat, vagyis más szóval az evezőket, a miket ő a hajók mozgékony
lábainak nézett.
E közben ama fényes öltözetű lovagcsoport, nagy zajongás és
csatakiáltozás rivalgásával egészen odaérkezett, a hol Don Quijote állt
ámulásba s bámulásba merűlve. Az egyik lovag pedig, az, a kit Roque
tudósított, Don Antonio Moreno, fenszóval így kiáltá:
– Isten hozta városunkba a föld kereksége összes kóbor lovagságának
tükrét, világító tornyát, fény- hajnal- és sarkcsillagát! Isten hozta,
ismétlem, a hős Don Quijote de la Manchát, a kinek hálával tartozunk,
hogy városunkat meglátogatta, s becses jelenlétével, díszére fog válni a
falaink között tartandó lovagjátéknak.
Don Quijote rendkivül meg volt lepetve. Ő igen is tartott számot
dicsőségre, de hogy az egyszerű kóborlovag tiszteletére ennyi fényes úri
lovag seregeljen ki a városból, ennyi zene zengjen, ennyi ágyú dörgjön:
ez mégis felűlmúlta minden képzelődését. A lovagok körül körül
nyargalták őket, s tiszteletökre mindenféle kanyarulatokat tettek, mi
közben Don Quijote a büszkeség mosolyával fordúlt oda Sanchohoz s igy
szóla:
– Nos, Sancho, mit mondasz hozzá? Úgylátszik itt is ismernek bennünket!
Ekkor az a lovag, a ki Don Quijotét az imént megszólítá, újra odarobbant
hozzá s mélyen meghajolva előtte, igy beszélt:
– Én Don Antonio Moreno, barcelonai lovag vagyok, s a kóbor lovagság
határtalan tisztelője. Kérve kérem nagyságodat, szerencséltesse szerény
hajlékomat azzal, hogy szálljon meg nálam, hadd élvezzem mentűl tovább
lélekemelő társaságát, s hadd legyen így nekem is valami csekély részem
abban a nagy dicsőségben, melyet nagyságod e mi városunkban kétségkívűl
aratni fog.
Mire Don Quijote így felelt:
– A diadal a jövő kezébe letett s bizonytalan szerencse; de a jelennek
kézzelfogható szerencséje s megbecsűlhetetlen öröme az, hogy a kedvező
sors nagyságod közelébe juttatott, kinek e pillanattól fogva, hódoló
tisztelője és szolgája vagyok. Parancsoljon vélem nagyságod rendelkezzék
szabad tetszése szerint, s én mindenben áthághatatlan törvénynek fogom
tekinteni nagyságod akaratát.
Moreno lovag is épen ilyen kikacskaringózott udvariassággal válaszolt,
intett lovagtársainak, s azzal közre fogván őket, trombita és dobszó
között megindúltak a város felé.
Mily fényes menet! Mily nagy kitűntetés! Mily szivemelő boldogság!
De jaj, a gonosz, a ki minden baj szerzője, – s az utczás gyerekek, a
kik még a gonosznál is gonoszabbak, még is csak meg akarták s meg is
tudták zavarni ezt a pompás bevonúlást.
Két ilyen semmirekellő gézen-gúz, valóságos pokol fajzatja nagy
vakmerőséggel keresztűl tört az ember- és lovagtömegen, s az egyik a
szamár farkát, a másik meg a Rocinanteét emelte föl, s nagy
hirtelenséggel odanyomtak egy-egy jó teli marék szúró tüskét. Azzal
aztán persze úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. A szegény
állatok abban a nyomban alig tudtak hová lenni kínjokban ez eddig soha
nem érzett sarkantyútól, behúzták a farkukat, de mennél jobban behúzták,
a tövis annál jobban szúrta, gyötrelmökben ekkor elkezdtek rugdalózni,
kapálózni, hányták-vetették magokat a mig végre gazdáikat szerencsésen
földre teremtették.
Don Quijotét majd megette a méreg, úgy restelte a dolgot; meg kellett
állania az egész diadalmenetnek, körülvizsgálták a paripákat, kutatták
megbokrosodásuk okát, s utóljára is rátalálva, nagy nehezen tudták csak
megszabadítani a tüskebokrétáktól.
Ekkor aztán újra felültek, de most már minden lépten-nyomon, hol az
egyik, hol a másik tekingetett hátra, hogy a gonosz csalárdság ne
ismétlődjék, s a zene és öröm újjongás hangjai között igy vonultak be
Don Antonio Moreno vendégszerető, gazdag házába.