A legyőzetés után.
A Fehér-Hold lovagja után küldött szolga nem sokára biztos tudósítással
tért vissza gazdájához. Don Antonio Morenonak sem kellett több, hogy
tüstént menjen s felkeresse a diadalmas lovagot. Ez egy közel
vendéglőben volt szállva, hová a látogató épen akkor kopogtatott be
hozzája, midőn sisakját és pánczélját egy inas segítségével levetette
már magáról.
A győzelmes lovagot kissé kellemetlenűl lepte meg az első pillanatra Don
Quijote házigazdájának megjelenése, midőn azonban Moreno úr egész
illedelemmel kért bocsánatot a betolakodásért, a fiatal férfiú
mosolyogva jegyzé meg:
– Csak a kölcsönt adja vissza, señor Don Antonio, mert én voltam a
sokkal vakmerőbb, a ki nagyságod házába oly illetlenül berontottam, a
mit más, rendes körülmények között, meg nem tettem volna egy világért
sem. Most kérek érte ünnepélyesen és igaz szívem szerint bocsánatot.
Don Antonio Moreno e néhány szóból azonnal belátta, hogy itt nem
hóbortos lovaggal, hanem egészen józan, értelmes, tanult fiatal emberrel
van dolga, a kinek előbbi szereplése ezáltal még sokkal érdekesebb s
egyszersmind érthetetlenebb lett előtte.
– Jól tudom uram – folytatá most az ifju, helylyel kinálva meg vendégét
– jól tudom, nagyságod azért jön, hogy megtudja ki vagyok. Nincs miért
titkolóznom, csupán tiszta, becsületes szándékom érdekében azért kell
esedeznem: el ne áruljon nagyságod Don Quijote urnak, mert akkor
teljesen kárba veszett jóakaratú s talán nem is sükertelen fáradságom.
Az én nevem, uram, Carrasco Sámson, s tanuló vagyok a salamancai
egyetemen. Egy faluban lakom Don Quijoteval, a kinek, mint különben
áldott, ritka nemeslelkű jó embernek, bohósága és hóbortossága
mindnyájunkat, a kik csak ismerjük, de főleg engemet, szánalomra
gerjesztett iránta. Mind szerettük volna ez egy bajából kigyógyítani, de
egyikünknek sem sikerült. Végre énnekem az a gondolatom támadt, egyedül
abból lehetne reményleni állapota jóra fordulását, ha az ember rá tudná
venni, hogy legalább is egy évig egészen csendesen és nyugton honn
maradjon s felhagyjon minden hóbortos kalandozással. Hogy erre
rávehessem, valami három hónappal ezelőtt kóbor lovagnak öltözötten
útját álltam. Akkor a Tükrök lovagjának neveztem magamat s az volt a
szándékom, hogy párbajra kelek vele s legyőzöm, de semmi kárt nem teszek
benne, egyedül azt kötöm ki a viadal feltétele gyanánt, hogy a legyőzött
fél vesse alá magát a győztes akaratának. Én – a ki őt előre is
legyőzöttnek gondoltam – azt szándékoztam feltétel gyanánt szabni:
menjen haza falujába s el ne távozzék onnan egy álló esztendeig. A sors
azonban másként rendelte, ugyanis egy szerencsétlen véletlenség folytán
ő győzött le engemet, letaszított lovamról s Isten csodája, hogy
bohóságában életemet nem vette. Szándékom tehát nem sükerült. Ő tovább
ment aztán a maga utján, én meg visszatértem legyőzötten,
szégyenszemmel, nagy haraggal s egészen összezuzva a valóban veszedelmes
eséstől. Mindazáltal feltett szándékom nem változott, hogy még egyszer
fölkeresem s legyőzöm, a mint ma, hála Isten, szerencsésen meg is
történt. Nyersen kellett fellépni ellene, és érzékeny szívét épen ott
sértenem, a hol hóbortossága folytán legkönnyebben s legmélyebben
sérthető. Más elkergetett volna az ilyen ostoba kihívással, de róla
bizonyosan tudtam, hogy haragra lobban s nem lesz addig nyugta, a mig
velem meg nem vív. Lovam, fegyverem, sőt talán dicsekvés nélkül
elmondhatom, fiatal könnyüség és vivási ügyességem majdnem kétségtelenné
tették a könnyü diadalt, s ez magyarázza meg tettetett hányavetiségemet.
Ő oly pontosan be szokta tölteni a kóbor lovagság törvényeit s egyenes,
tiszta lelke annyira szentnek tartja a becsületszó megszeghetetlenségét,
hogy az ő igéretére bizonyosan lehet épiteni. Az már most minden
kétségen fölül áll, hogy haza jön, nyugton fog maradni, csak mi legyünk
aztán elég ügyesek, a nyert egy esztendő czélszerü felhasználásában. Az
én lovagságom eddig tartott, ennyiből állt, s meg vagyok elégedve
szereplésemmel, mert Don Quijote urat tiszta szívből szeretem és
becsülöm s épen ezért újra is esedezve kérem nagyságodat, el ne árulja
előtte titkomat.
Don Antonio Moreno ezt ismét megigérte, helyeslését fejezte ki Carrasco
Sámsonnak nemes áldozatkészségeért, s tiszteletteljes üdvözléssel vált
el a jóindulatú ifjutól, a ki még azon órában felpattanván ugyanazon
paripára, melyen a viadalra jött, még az nap hátat fordított a városnak
s visszatért szülei hajlékába falujokba…
Don Quijote hat napig nyomta az ágyat, kedve szegetten, szomoruan,
gondolatokba mélyedve és elkomorodva, mert szerencsétlen legyőzetése
járt eszén keresztül kasul folytonosan. Sancho váltig vigasztalta s
egyebek közt így szóla hozzá:
– Emelje föl a fejét, kedves jó uram, s ha csak lehetséges, viduljon fel
kissé s adjon hálát az Istennek, hogy ha már a földre teremtették is,
legalább bordazuzás nélkül ujra talpra állhatott, hiszen tudhatja, a hol
vesznek, adnak is s nem sütnek ott mindig pecsenyét, a hol nyársat
mutogatnak. Mutasson fügét a doktornak, mert ebben a betegségben nem
szorult rá nagyságod a segítségire. Gyerünk haza s ne barangoljunk többé
ismeretlen tájakon kalandok után. Mert ha az ember jól meggondolja: én
vagyok itt inkább a bukott fél, nagyságod meg csak az esett. Én
kormányzóságom megszüntével örökre lemondtam arról, hogy még egyszer
kormányzóvá legyek, de arról ugyan nem, hogy gróffá legyek; már pedig
ebből se lesz többé semmi, ha nagyságod a kóbor lovagságot abba hagyva
királylyá nem lesz s igy az én sok szép reménységem mind füstbe ment.
– Hallgass, Sancho, hiszen jól tudod, hogy az én visszavonultságom s
elzárkozottságom nem tart tovább egy esztendőnél; akkor aztán ujra
visszatérek tisztes foglalkozásomhoz s majd akad még akkor is királyság
nekem nyerni, és grófság neked ajándékozni való.
– Az Isten hallgassa meg! – mondá Sancho – az ördög pedig süket legyen!
Mindig azt hallottam, jobb a jó reménység a silány valóságnál.
Igy vigasztalta Sancho gazdáját, a ki aztán végre fel is kelt az ágyból
s azt mondá: elég erősnek érzi magát immár, hogy lóra ülhessen s haza
utazzék.
Don Antonio Moreno próbára akarta tenni becsületszavának megtartására
nézve s azt mondá neki: ne menjen még, maradjon itt a lovagjátékra s
lépjen ő is a sorompók közé, hátha a Fehér-Hold lovagjával történt
szerencsétlen párviadalban szenvedett vereségét ott annál nagyobb
dicsőség fogja követni.
Don Quijote megütközéssel hallá e csábítást, s fejét rázva így szóla:
– Az Isten sem segítene meg, ha adott szavamat megszegném. Megigértem,
hogy egy esztendőre magányba vonulok, s ezt az igéretet meg kell
tartanom még ha a legfényesebb császári koronával csábítanának is az
ellenkezőre. És bizonyosan meg is fogom tartani úgy annyira, hogy hálás
köszönetet mondva nagyságod jóságáért, szíves vendégszeretetéért, még ma
utra kell indulnunk, hogy mentől hamarább hazaérkezhessünk.
Don Moreno tisztelettel nézett a becsületszót ily szentnek tartó nemes
lovagra, szíves bucsút vett tőle s igazán örült, hogy ezt a jó embert
személyesen is megismerhette.
Ur és szolgája pedig még az nap csakugyan elindultak haza felé. Jaj de
mennyire más volt a vert seregnek, a visszatérő legyőzött lovagnak képe
most, mint a mikor ezer reménynyel dagadó szívvel kalandkereséseire
egykor elindult! Akkor sisakosan, pánczélosan, fegyveresen s büszke
ábrázattal ült paripáján, Sancho Panza is vigan az ő szamara hátán: most
pedig Don Quijote fegyvertelenül, sisakatlanul, közönséges polgári s uti
öltözetben vonult tova a még sokkal fáradtabb Rocinanten, Sancho meg, a
kinek szamarára a fegyverzet, dárda, sisak és pánczél volt teher gyanánt
felrakva, – csakugy kutya módra, gyalogszerrel ballagott mellette.
Mikor Barcelonából leveretése gyászos városából kiértek, Don Quijote nem
állhatta meg, hogy egy bús, fájdalmas, szomorú pillantást ne vessen a
házak nagy tömegére s fel ne sóhajtson:
– Itt volt Trója! – Itt fosztott meg a szerencsétlenség, nem pedig a
gyávaság már kivívott dicsőségemtől; itt mutatta meg rajtam
forgandóságát a szerencse: itt homályosultak el hőstetteim, szóval itt
rogyott le szerencsém úgy, hogy soha többé föl sem tud emelkedni!
– Ugyan hagyja el azt a szívet maró búsongást, kedves jó uram – mondá
Sancho, a ki nevetni akart, pedig úgy sajnálta gazdáját, hogy majdnem
sirva fakadt – búsuljon a ló, elég nagy a feje, vegyen példát rólam,
nagyságod, látja én kormányzókoromban is vidám voltam, s most mint
gyalogszerrel járó csatlós, most sem vagyok szomorú.
– Szerencsés ember vagy, Sancho – viszonzá Don Quijote, – a kit a hírnév
és dicsőség álmai soha nem bántottak, s nem is tudod mit tesz az ilyen
veszteség kínját, fájdalmát hordozni! De én, de én! Oh, – miért is
hagytam magamat elragadtatni haragom által, a mi annyira elvakított,
hogy figyelembe sem vettem diadalmas ellenem paripájának elsőbbségét! De
már vége, – későn van, későn van!
– Az ám – vette át a szót Sancho – a példabeszéd pedig azt tartja: késő
bánat, ebgondolat. Hát ne bánkódjunk. Hanem nekem is volna valami
mondani valóm, uram. Tetszik tudni, hogy nekem a gyalogolás soha se volt
kenyerem; már pedig most alkalmasint jó darab földet kell igy az
apostolok lován bejárnom. Nem tehetnénk e hát mi is úgy, mint hajdanta a
legyőzött kóbor lovagok tettek, mert hiszen azokon is megesett hébe hóba
az ilyen szerencsétlenség, hogy akaszszuk fel ide valamelyik fára ezt a
sok lim-lomot, s hadd én üljek helyettök kedves szürkém hátára; ha én
oda megint felkuporodtam, s talpam nem a földet tapossa, hanem fölötte
fityeg a levegőben: akkor aztán füttyöt hányok minden nyomoruságnak, s
azzal se törődöm, ha egy álló esztendeig tart is az utazás.
– Igazad van Sancho – mondá Don Quijote egészen fellelkesűlve – Don
Roldan is így tett, s diadaljelvények gyanánt egy tölgyfára akasztotta
fegyvereit. Akaszszuk fel mi is s irjuk alá ezt a verset:
Don Quijoteé volt e kard, e pánczél,
Ki előtt a dicsőség volt csupán czél!
– Mintha csak lelkemből szólt volna nagyságod! – kiálta föl Sancho – oly
gyöngy-szavak voltak ezek! De én meg a mondó is vagyok, ha útközben
Rocinantera nem lenne szükségünk, még azt is jó volna valami fára
akasztani s itt hagyni.
– De még sem – mondá Don Quijote – se a ló, se a fegyverek ne függjenek;
ne mondja senki, hogy a jó szolgálatért rosszúl fizettem. Csak gyalogolj
te, Sancho, s oszd meg ilyen módon gazdád legyőzetésének szomorúságát.
Mit volt tennie Sanchonak, fohászkodott egy nagyot s ment tovább szamara
mellett.
S minthogy Don Quijote – adott szava szerint – nem kereste most a
kalandokat, nem is talált egyetlen egyet sem, úgy hogy egész utjok
napokon keresztül oly csendes volt, mint két békes utazóé, a kikkel
semmi olyas nem történt, a mi különösen érdemes volna a följegyzésre.
Csak egyszer lobbant fel Quijoteban a lelkesedés szikrája utközben, mely
aztán a felderülés fényét vetette arczára egy kevés ideig. Gyönyörü
árnyas erdőhöz érkeztek, mely mellett kies völgyecske terűlt, közepén
kristálytiszta patak vizétől áthasítva.
Don Quijote sokáig gyönyörködve nézte ezt a valóban kies tájékot.
– Megvan! – kiálta föl egyszerre s örömmel csettentett ujjával – ez
igazán szerencsés gondolat!
Sancho, a ki urát leveretése óta nem látta ily vidámnak, azonnal
megkérdezte, mi az a szerencsés gondolat?
– Emlékszel-e azokra a díszes öltözetü pásztorokra, Sancho – kérdé Don
Quijote – a kiknek társaságában olyan kellemes órákat töltöttünk amaz új
Arkádiában?
– A kiknek sátrokban olyan jól ebédeltünk? – kérdé Sancho is – s a
kiktől távozva, az országút közepén a bikák úgy meggyomroztak bennünket?
– Igen, azokra – viszonzá Don Quijote – látod azok igazán okosan
cselekedtek.
– A bikák? – mondá Sancho tagadólag rázva fejét.
– Nem, te ostoba; hanem azok az előkelő urak és asszonyságok, hogy olyan
kellemes pásztori mulatságokkal töltötték idejöket. Látod, Sancho, időnk
nekünk is lesz; lesz egy egész esztendőnk! Tudod-e mit fogunk tenni?
Beállunk pásztoroknak!
– Ez már aztán igazán szerencsés gondolat! – felelt Sancho egész örömmel
– nincs is a pásztoréletnél gyöngyebb élet. Egye kutya ahoz képest az
egész kóbor lovagságot! Milyen jó gondolat!
– Ugy-é? – folytatá Don Quijote egészen neki melegűlve – Veszek én majd
egy pár juhocskát s minden más egyebet, a mi a pásztorélethez szükséges.
A nevünket mind megváltoztatjuk; az én nevem Quijotiz lesz, a tied meg
Panzino lehet, a mi igen szépen hangzik. Szerte barangolunk majd erdőn
mezőn, egyszer vidám, másszor kesergő dalokat zengedezve, s szomjunkat
most a források ömleteg kristályával, majd a tiszta csergeteg, majd meg
a dús folyók vizével oltogatva.
– Meg azzal a jó friss tejjel, a mit magunk fejünk – toldá meg Sancho.
– Ellátnak bennünket édes gyümölcsökkel bőkezűleg a tölgyek, fedéllel a
kemény paratölgyek törzsei, árnyékkal a füzfák, illattal a rózsák!
– Pecsenyével meg a kecskék – tevé hozzá a másik utitárs.
– Ezer szinü tarka szőnyeget terítenek alánk a téres-tágas virányok,
lehelletével kedveskedik az illatos, üde levegő, fénynyel a hold és a
csillagok, még az éj homályának daczára is, – örömmel a dal,
felvidulással a sírás, versekkel a költészet.
– Sajttal, túróval meg a juhocskák – mondá Sancho, a kinek majd a nyála
csordúlt ki már a szép élet gyönyörü vázolásánál – oh pedig, van e a
világon valami pompásabb, mint az a friss juhturó, vagy az a páratlan
dicsőségű zsendicze!
– Dalolunk, énekelünk, ábrándozunk, csapongunk éjjel-nappal – folytatá
Don Quijote.
– S le-le heveredünk egy árnyékos szilfa alá – mondá Sancho – s akkorát
alszunk, hogy három ember alvásának is beillenék.
– Oh mily szép, mily kellemes élet lesz!
– Oly szép – fogta fel megint Sancho a szót – hogy mihelyest Sámson
deák, meg Miklós mester a borbély, neszit veszik, tudom Isten azok is
felcsapnak pásztoroknak. De nagy szerencse lesz, ha még a papunknak is
kedve nem szottyanik velünk tartani, a mikor aztán hiába csendítenének
vecsernyére.
– Igazad lehet, Sancho – viszonzá Don Quijote – s a tanuló Carrasco
Sámson, ha ugyan ő is beáll a pásztor-társaságba, pedig bizonyos, hogy
beáll, Samsonino pásztornak vagy Carrascon pásztornak hivathatja majd
magát; Miklós borbély meg Niculosonak, a mint hajdan Roscan is tett, a
kit Nemorosonak neveztek; de már, hogy a tiszteletesünknek mi nevet
adjunk: azt nem tudom, hacsak a hivatalától nem vesszük kölcsön s
elnevezzük Curiambro[11] pásztornak.
Sancho pedig áldotta a gondviselést, hogy urának ezen gondolatot juttatá
eszébe, a melybe Don Quijote most annyira beleszeretett, hogy vége
hossza nem lőn a pásztoréletről való tervezésnek.
– Hála Isten – mondá Sancho – igy legalább vigabban utazunk, s nem bánt
bennünket semmi szomorúság.
Igaza volt-e, jól sejtett-e, majd meglátjuk a következő fejezetben.