Roque Guinart.
A hajnal hüvös volt, a miből azt lehetett következtetni, hogy az lesz az
egész nap is, melyen Don Quijote a fogadóból eltávozott. Úr és szolgája
egészen szótlanul haladtak jó sokáig, de annál sűrűbben tekingetve mind
a ketten jobbra-balra, s a mi különösen nevezetes volt a dologban: mind
a ketten egyet keresve, bár egészen különböző szempontból.
A kit vártak, lestek, figyeltek, az Roque Guinart volt, – a rabló, az
utonálló, a vidék réme.
Don Quijote azért leste, hogy vívni szálljon ellene; Sancho Panza meg
azért, hogy ha csak lehetséges, még idejekorán kereket oldhasson előle.
Roque Guinart azonban nem csak ezen a napon nem tűnt szemökbe, de még a
másod s harmadnapon sem, épen oly örömére Sanchonak, a mily haragjára s
eltitkolhatatlan boszúságára Don Quijotenak, ki a bikákkal történt
szerencsétlen kimenetelü kaland gyászos, megalázó dicstelenségét ezzel
az ujabb diadallal akarta helyre ütni, sőt még emlékezetéből is
kitörőlni. Mennél tovább késett tehát e várva várt alkalom, Don Quijote
annál kedvetlenebbé lett, s már a harmadik napon haragos tekinteteket
lövelt Sanchora. A kalandok híjjának okáúl Sancho lanyhaságát tartotta s
így okoskodott:
– Minden erőmet, minden szerencsémet Dulcineának köszönhetném; igen de
Dulcinea el van bűvölve s nincs hatalma szerencsés kimenetelű kalandokat
hozni elém vándorutamon. S miért van Dulcinea még most is elbűvölve?
Mert Sancho nem akarja megtartani a magára vállalt vezeklést. Minden
bajomnak, szerencsétlenségemnek egyedűl ő az oka. Lesz gondom rá, hogy a
bajon segítsek.
S ezzel megint egy olyan tekintetet vetett Sanchora, mint a sötét felhő
vészjósló villáma. Sancho nem is álmodá mi van készülőben.
Harmadnap tett utjokban Don Quijote szántszándékosan úgy intézte, hogy
éjszakára nem juthattak födél alá, hanem egy sűrű erdőben háltak meg,
mely már akkor is egészen homályos volt, mikor az alkony beálltával
beleléptek.
Sancho máskor is mindig ura közelébe szokott húzódni éjszakára,
mennyivel inkább tehát most, midőn az erdő fáinak homályos sötétsége,
rejtélyes susogása ismét a gyilkos rabló alakját idézték föl lelke elé.
Minden fában egy Roque Guinart-t látott, mindenik mögött egy Roque
Guinart-t gondolt rejtőzni, mindenik ág lebbenésében egy Roque Guinart
lépteinek zaját vélte hallani. Mindazáltal a folytonos utazás fáradalmai
annyira megviselték, hogy előbb-utóbb mégis csak elszunyadt s talán
álmában látta az ébrenlétében folytonosan gyötrő rémes gondolatok
folytatását.
Don Quijote lerakta s egy tölgyfa derekához támasztá minden fegyverét,
azonban Rocinante kantárszíját magánál tartotta s összefonta jó keményre
korbácsnak. Mikor ez készen volt, odalépett Sanchohoz s a sötétben
megtapintotta vállát, hogy a szándéklott vezeklési csapásokat hová
intézze.
– Ki az? Gyilkos! Segítség! Roque Guinart! – ordítá Sancho rémülten
ijedve föl álmából.
– Nem az – viszonzá Don Quijote nyugodtan, – hanem én vagyok itt, urad
és gazdád, Don Quijote de la Mancha. S azért tapintottam meg a válladat,
mert a fejednek nem akarok ártani. Mert tudd meg, Sancho, én fogom
kipótolni a te mulasztásodat, s én korbácsollak meg azonnal, mert
megérdemled. Te csak gondtalanul éled világodat, mig Dulcinea hervad,
kaland nincsen, a szerencse elhagyott bennünket s én elepedek nehéz
bánatomban. Azért tehát, édes fiam, ne is szabadkozzál, hanem jer, s te,
a ki sokszor oly hű fegyverhordozóm voltál, mutasd meg hűséged
teljességét most, hajtsd ide a fejedet, tartsd ide a hátadat, lásd az éj
oly csendes, a fák árnya oly hüves, s minden arra hív fel bennünket,
hogy én ezzel a kantárszíj korbácscsal legalább is kétezeret üssek a
hátadra.
– Még csak az kellene! – kiálta fel Sancho, felugorva fektéből –
maradjon veszteg, nagyságod, mert ha nem: fogadom az élő Istenre,
kiáltok akkorát, hogy még a süket is meghallja. Micsoda bolondság ez, én
rám egy kantárszíj korbácscsal kétezeret akarni ütni?! Azokat az
ütéseket, a miket én elvállaltam nem kényszerítve, nem más kezétől kell
kapnom, hanem magamnak kell önnön jó szántamból magamra vernem. Most
pedig csepp kedvem sincs a korbácsolásra; bánom is én akármire inti és
serkenti nagyságodat ez az erdei magány; engem arra int, hogy aludjam, a
mi pedig az ütéseket illeti, érje be nagyságod azzal, ha szavamat adom
rá, hogy majd ütöm én, majd verem én magamat, a mikor igazán kedvem
tartja.
– A te szavadban, s udvariasságodban nem lehet bizni, Sancho – jegyzé
meg Don Quijote szigoruan, – mert a te szíved sokkal keményebb mint a
kőszikla, mihelyt arról van szó, hogy másnak a javáért csak egy hajad
szála is görbüljön. Én tovább nem várok, én tovább nem türök, én
Dulcineát fel akarom oldani a varázs alól.
S ki tudja mi történik, ha e pillanatban egy pár markos kéz meg nem
ragadja vállon Don Quijotét, egy másik pár pedig Sancho Panzát, a kiket
mindkettejöket nyomban úgy a földre penderítettek, hogy Don Quijote még
a kantárszíj korbácsot is kiejtette jobbjából.
– Meg se mocczanjatok, míg dicső kapitányunk, Roque Guinart elé nem
érkezik – mondá ekkor egy durva férfihang – a ki mozdul, halál fia!
S azzal lovagnak és fegyvernökének kezét hátra köték s odaülteték őket a
földre egymás mellé. Milyen szép csendesen megültek most ott egymás
mellett azok, a kik az immént még olyan ellenséges szándékkal álltak
egymással szemben! Ültek mozdulatlanul, ültek szótlanul, a lovag majd
meghalva szégyenletében, hogy fegyvertelenül találták s nem is védheté
magát, – a fegyverhordozó majd meghalva rémültében, hogy a rabló Roque
Guinart embereinek kezébe került.
A körülöttök felhangzó léptek zajából, most susogót, majd emeltebb hangú
beszélgetésből a két fogoly azt következtette, hogy a rablók jó nagy
számmal lehetnek; újabb ok az aggodalomra, még kevesebb remény a
menekülésre.
Kínosabb éjszakát ennél Sancho Panza még talán kormányzó korában sem
töltött. Bár az ég koromsetét volt, ő mindazáltal azt az ágat is
világosan látta már, a melyre holnap fel fogják akasztani. S mikor ezek
a gyászos gondolatok jutottak eszébe, olyan nagy kedve lett volna sírni,
jajgatni, könyörögni, rimánkodni: de még ilyen esengő hangokra se tudta
kinyitni ajkait féltében.
Végre, végre nagysokára hajnalodott. A kelő nap sugarai áttörtek a fák
sűrű lombsátorán keresztül is, s a reggeli világosság még szomorúbbnak
mutatta a két foglyot, s ezek előtt még rettenetesebbnek a környezetet,
a kiknek hatalmába jutottak. Marczona barátságtalan kifejezésü ficzkók
voltak azok, a kik őket fegyveresen körülvették; egyes apró csoportokban
állottak mellettök, s gyakran gúnyos arczkifejezéssel tekintgettek oda
rájok, s tettek felőlök durva megjegyzéseket.
Egyszerre azonban a rablók mind egy csoportba röffentek össze, minden
zaj, minden susogás elnémult, s mindnyájan merően tekintettek egy
irányba. Azon táj felől nem sokára lódobogás hangzott fel, s kevéssel
utóbb délczeg lovag alakja tűnt elé a fák között. Maga az alak s a
rablóknak irányában mutatott s tanúsított tisztelete s magokviselete az
első pillanatra sejteték, hogy a férfiu senki más, mint Roque Guinart, a
rablófőnök. S csakugyan az volt. Körülbelől harmincz éves lehetett, jól
megtermett, közép nagyságúnál magasabb, tekintete komoly, arcza szine
barna. Hatalmas paripán ült, vasingbe öltözve s körültűzdelve oldalt
pisztolyokkal, tőrökkel, s még azon kivűl derekára övedzett görbe
kardjával.
Éles szemének egyetlen tekintetével meglátott mindent, a fához
támasztott dárdát, pajzsot, kardot, a sovány gebét s a most is nyugton
legelő szamarat, a hosszú lovagot s a gömbölyű fegyverhordozót, még
pedig ezt a kettőt hátra kötözött kezekkel. Ezt azután nem is tudta
megállani szó nélkül.
– Ugyan fiúk – szóla legényeihez tiszta, csengő hangon – mit
gondoltatok, hogy ennek a két ficzkónak kezét hátra kötöztétek, hiszen
talán csak nem féltetek tőlök, hogy erőt vesznek rajtatok? Oldozzátok
fel tüstént, hadd nyujtózzanak egyet az éjszakai pihenés után.
No hiszen köszönte Sancho magában az ilyen pihenést!
Roque Guinart figyelmét nem kerülte el az sem, hogy Don Quijote oly
nagyon levert és szomorú. Közelebb léptetett hozzá s így szóla:
– Ne szomorkodjék, barátom, hiszen nem esett valami vérszopó tigris
körmei közé, hanem Roque Guinartnak jutott hatalmába, a ki kegyelmes is
tud lenni, ha ellenkezőre nem kényszerítik.
– Nem is az búsít – viszonzá Don Quijote – hogy kinek a hatalmába
kerűltem, hogy mi fog itt érni, – hiszen egy halállal mindnyájan
tartozunk; hanem az, hogy olyan gondatlan voltam s fegyvereimet több
lépésnyi távolságra hagytam el magamtól, úgy, hogy embereid minden
ellenállhatás nélkül, fegyvertelenűl fogtak el, nem mint a bátor
ellenség a hős ellenfelet, hanem mint a lyuk szájánál leselkedő gyerekek
a tücsköt. Iszonyú büntetése ez gondatlanságomnak, holott mint kóbor
lovagnak az lett volna kötelességem, hogy pajzsomon háljak s kardommal
takaródzam. Mert tudd meg, bátor Roque, ha lóháton vagyok, dárdásan,
pajzsosan, akkor alkalmasint másképen fordul a koczka, mert azt a dárdát
nem csekélyebb, mint maga Don Quijote de la Mancha pörgette volna.
– Don Quijote de la Mancha! – kiálta fel Roque Guinart egész örömmel –
oh hisz ez olyan nagy szerencse, a minek ki sem tudom eléggé mondani,
mennyire örülök! Don Quijote de la Mancha! A kóbor lovagság virága, a
szükségben szenvedők gyámolítója! Az özvegyek és árvák istápja, az
egyenességek elferdítője, azaz akarom mondani a ferdeségek
kiegyenesítője! Isten hozta señor Don Quijote de la Mancha, legyen
meggyőződve róla, hogy igazán szivesen látott vendégem!
Don Quijote bámult, Sancho Panza pedig közel állt örömében a síráshoz
meg a nevetéshez is. Talán csak nem szokás a rablóknál, hogy ha a gazda
szivesen látott vendég, a szolgáját felakasztassák.
S mi tagadás benne, Don Quijote szivét is az öröm hatotta át; nem
félelme oszlása folytán ugyan, mint Sanchoét, mert ő valóban nem félt
Roque Guinart minden hatalmától sem, hanem büszkeségének azon magasra
emelő öntudatától, hogy ime, az ő hős tetteinek híre még az erdők
homályába, vadonába, még a rablók és útonállók közé ís eljutott.
– Vezérszavamra mondom – szóla a rablófőnök, paripájáról leszállva s
kezét Don Quijotenak nyujtva – ha nagyságod csendesen viseli magát, egy
haja szála sem fog nálam meggörbülni. Maradjon a meddig akar, távozzék a
mikor tetszik, – de legyen meggyőződve, hogy távozását megakadályoztatni
nem, csak sajnálni fogom.
Roque Guinart olyan udvarias beszédű volt, hogy a rablók üldözője, a hős
kóbor lovag Don Quijote maga is ugy tartotta illendőnek, hogy vele a
legudvariasabban beszéljen.
– S honnan ismer nagyságod engemet? – kérdé sokkal nyájasabb hangon mint
a hogy még csak az imént szólt, s e kérdésére – mi tagadás – hős
tetteinek magasztalását várta feleletül.
– Egy igen jó czimborám köszönhet sokat nagyságodnak – viszonzá Roque –
az beszélt sokat a világ leghősebb kóbor lovagjáról, ki az ő szabadságát
is visszaadta, mikor gályarabbá akarták tenni, – azután meg bábjátékának
agyonvagdalt bábjait fizette meg egészen tisztességes s illendő áron.
Don Quijote igen is emlékezett mind az első mind a második esetre, de
hogy ez a kettő milyen összefüggésben álljon egymással, azt sehogy se
tudta elképzelni.
– S ki volt az, ha nevét tudnom szabad?
– Gines de Pasamonte – viszonzá Roque mosolyogva.
– Az az akasztófavirág, a ki az én szamaramat ellopta! – kiálta fel most
Sancho, a kinek szivéből a szamarával történt esemény egy pillanatra még
a félelmet is kiűzte, de csakis egy pillanatra, mert a midőn váratlan
közbeszólására Roque Guinart hirtelen feléje fordult s éles szemével
rátekintett haragosan, Sancho Panzának úgy az inába szállt a bátorsága,
hogy abban a nyomban térdre rogyott s e szavakkal akarta jóvá tenni
rögtön belátott gondatlan kifakadását:
– Engedelmet kérek, elszóltam magamat!
– Ki ez a ficzkó – kérdé most Roque Guinart, megvető tekintetet lövelve
a térdelőre – a ki fülem hallatára akasztófavirágnak meri czímezni az én
barátomat?
– Egy fecsegő – viszonzá Don Quijote – a kinek sokszor eljár a szája, s
a kit utoljára is a nyelve ver meg. Sancho Panza, az én fegyverhordozóm.
– Aha! – mondá Roque megint nyájasabban – Sancho Panza, a ki alatt akkor
négy karóvá lett a szamár, mikor szegény Gines rászorult! Köss csomót a
nyelvedre máskor, ember, – tevé hozzá a főnök – mert ha te csomót nem
kötsz, majd én köttetek hurkot a nyakadra.
No hiszen nem is lehetett ebben az erdőben ettől a pillantott
pillanattól fogva Sancho Panzának csak egy árva szavát is többé hallani.
Roque Guinart jobban tudott neki parancsolni, mint a tulajdon gazdája.
A rablófőnök csakugyan szívesen látta Don Quijotet, megvendégelte, sőt
még azt is mondta, hogy a mult éjszaka igen nyugtalan lévén mindkettejök
számára, pihenjenek le most, aludjanak egyet, s ne féljenek semmitől,
nem fogja őket baj érni, hiszen Roque Guinart és csapatának egy része
vigyáz a világ legelső kóbor lovagjára!
Sőt megtudván azt is, hogy Don Quijote Barcelonába készül: a míg a lovag
aludt, azon idő alatt egy levelet írt s küldött is el egy emberétől egy
barczelonai barátjának, megírva neki benne, hogy lássa szívesen házánál,
s oly pompás mulatságot szerez majd magának s barátainak ezzel a
hóbortos emberrel, hogy jobbat még pénzen sem lehetne vásárolni. Megírta
benne, hogy harmadnapra maga kiséri be Barczelonába a lovagot, s majd
hajnalra kelve, ott fogják találni a tengerparton, a hová jőjjenek ki
érte.
A levél Don Antonio Morenonak volt czímezve Barcelona városába s Roque
Guinart egyik embere vitte el, a ki azonban – nehogy utközben elcsípjék
– átöltözött parasztruhába.
Don Quijotet és Sancho Panzát csakugyan elnyomta az álom, s olyan
különös volt az, hogy a mig a kóbor lovag aludt, – ő a rablók és
gonosztevők réme, a világ legbátrabb ígazságszolgáltatója, a mint ő
képzelte magáról – addig a valóságos rablófőnök ott állt mellette, s
szánalommal nézte azt a sovány testet, azt a beesett ábrázatot.