A ki sokat igér, keveset ád.
Azon a poron és kimerültségen, melybe Don Quijotét és Sanchot a bikák
udvariatlansága[10] taszította, egy átlátszó, tiszta forrás segített,
melyre egy árnyas ligetben akadtak s a melynek partján a két zaklatott
vándor, úr és szolgája, letelepültek, mig Rocinantét meg a szamarat
minden kötőfék és zabla nélkül egészen szabadon kicsapták a legelőre.
Sancho mindjárt tarisznyája éléstárához folyamodott s kiszedett vedett
belőle minden olyast, a mit ő kenyérhez valónak szokott nevezni; Don
Quijote megmosakodott, s a frissítő víz hatására a meglankadt életerő
ujra éledni kezdett. Ő azonban csupa bánatában sem evett, mig Sancho meg
puszta illedelemből sem mert az eledelekhez hozzá nyulni addig a míg ura
nem eszik. A mint végre látta, hogy a lovag annyira el van mélyedve
gondolataiba, hogy egy falatot sem akar szájához vinni, félretett ő is
minden illedelmet s egymás után hányta-vetette szájába a kinálkozó sajt-
és kenyér falatokat.
– Csak egyél, Sancho barátom – mondá Don Quijote – s tartsd fen
életedet, a melylyel te többet törődöl mint én az enyimmel, engemet
pedig hagyj meghalnom gondolataim és szerencsétlenségem nyomasztó súlya
alatt. Én Sancho, arra születtem, hogy halva éljek, te meg arra, hogy
élve halj. S hogy belásd mily igaz a mit mondottam, gondold meg csak,
hogy énnekem, a kiről könyveket irtak, nyomtattak, a ki hires vagyok a
fegyverviselésben, tetteimben udvarias, a fejedelmek kegyeltje, mind a
világ csodája: végre, végre midőn bátor hőstetteimért érdemkoszorút
reménylék nyerhetni: ime énnekem azt kell ma megérnem, hogy oktalan, vad
barmok lába alá kerüljek s rajtam azok tapodjanak, engem azok
gázoljanak! Ha ezt elgondolom, fogam belevásik, állkapcsom
összecsukódik, karom lelankad s elvesztem minden legkisebb étvágyomat.
Annyira vagyok, hogy éhen tudnám magamat veszteni, a minél pedig halál
egyetlen egy sincs kegyetlenebb.
– Akkor hát – viszonzá Sancho a sebes falatozást félbe sem szakasztva –
nagyságod nem szabja magát ahhoz a példabeszédhez, mely azt tartja: „A
halált Márta, jóllakva várta.“ Már a mi engem illet, nekem csakugyan
semmi szándékom, hogy magam emészszem el magamat; inkább úgy teszek mint
a varga, a ki addig nyujtja a bőrt foga között, a míg odáig nyulik a
meddig s hová akarja. Én is addig nyujtom majd eszegetéssel az életemet,
míg aztán akkor szakad vége mikor az ég akarja. S tudja meg nagyságod,
nincs annál nagyobb bolondság, mintha az ember úgy neki busulja magát
mint nagyságod. Higyjen szavamnak, ha egy-két falatot evett, feküdjék le
erre a zöld pázsitderekaljra, szundítson egyet s mire fölébred, majd
meglássa, hogy egészen fölelevenült.
Don Quijote úgy is cselekedett, mert úgy itélte, Sancho szavaiból nem a
bolond, de inkább a bölcs beszél s így szóla hozzá:
– Óh Sancho, ha te meg akarnád tenni értem, a mit azonnal mondok, mily
sokkal bizonyosabbá lenne az én felüdülésem, s mennyire megenyhülne
bánatom! Ez pedig nem egyéb, mint hogy a míg én jótanácsodat elfogadva
kissé elszenderülök: te addig vonulj egy kevéssé félre s Rosinante
kantárával üss vagy három-négyszázat a hátadra, fogyasztani azon három
ezeret és néhányat, a mit Dulcinea varázsa alóli feloldásért magadra
csapni tartozol, mert igazán nagyon szomorú, hogy az a szegény
kisasszony a te gondatlanságod és hanyagságod miatt még mindekkorig el
van varázsolva.
– No, már erről igen sokat lehetne mondani – jegyzé meg Sancho –
aludjunk most egyet mind a ketten, aztán isten tudja mi s mi nem
történhetik. Tudja, nagyságos uram, nem semmi ám az, hogy az ember csak
úgy hideg vérrel elhusángolja magát s kivált ha az ütések olyan testet
érnek, a mi soványan volt tartva s még soványabban táplálva. Tűrjön
kissé békén Dulcinea kisasszonyom, s mikor meg se álmodná, majd
meglátja, akkor zúdítom magamra az ütések egész záporát; azután meg él
az, a ki meg nem halt, a mivel csak azt akarom mondani hogy én még élek
s él velem együtt az a kivánság is, hogy adott szavamat kész leszek
beváltani.
Don Quijote ezt is megköszönte, azután evett valami keveset, Sancho meg
sokat, majd utóbb mind a ketten szunnyadásra dőltek s egészen a magok
szabadjára hagyták az előttök terülő dús legelőn a két elválhatatlan
barátot és útitársat, Rosinantet és a szamarat.
Meglehetős későcske volt már, mire felpillantottak; azonnal lóra ültek s
gyorsan folytatták útjokat, hogy mentül előbb azon fogadóba érhessenek,
a mely mintegy mértföldnyi távolságban látszott előttük. Fogadónak
nevezzük, mert most az egyszer maga Don Quijote is annak mondta, azon
rendes szokása ellenére, mely szerint minden fogadót várkastélynak
szokott tartani.
Odaérkeztek s megkérdék a fogadóst, kaphatnának-e szállást? Azt nyerték
feleletül, kaphatnak bizony s olyan ellátásban fognak részesülni, hogy a
fővárosban se találnának különbre. Leszálltak s Sancho egy vendégszobába
rakta be holmijokat, melynek kulcsát a fogadós átadta. Barmaikat az
istállóba vezeté, szénát adott nekik s azután visszatért Don Quijotehoz,
ki egy kőpadon ült, s megkérdezte, nem parancsol-e valamit, egyszersmind
nem győzte magában áldani az eget, hogy gazdája most ez egyszer nem
nézte a fogadót várkastélynak.
Eljött a vacsora ideje, bevonultak szobájokba s Sancho megkérdezte a
fogadóstól, mit adhat nékik vacsorára? A fogadós azt felelte: a mit csak
szemök-szájok megkiván, rendeljenek és parancsoljanak akármit, mert az ő
fogadója bőven el van látva a levegő mindenféle madarával, s földi
szárnyas állatokkal s a tenger halaival.
– Olyan sokra nincs szükségünk – viszonzá Sancho – beérjük mi egy pár
sült csirkével is, mert uram keveset eszik, de jót, s magam se vagyok
valami nagyevő.
A fogadós azt felelte, hogy csirkével nem szolgálhat, mert mind elvitte
a héjja.
– Akkor hát süttessen fogadós úr egy tyúkot – monda Sancho – csakhogy
porhanyó legyen.
– Tyúkot, szentséges atyám! – viszonzá a fogadós – igazán, igazán
mondom, ötvenen felül küldtem be tegnap a városba eladni; azonban tyúkon
kívül tessék akármit parancsolni.
– Akkor hát csak lesz talán borju- vagy kecskehús?
– Jelenleg itthonn épen nincsen – felelt a fogadós – elfogyott egészen;
de a jövő héten annyival szolgálhatok, a mennyi csak kell!
– Azzal ugyan nagyon jól lesz segítve a mi bajunkon – viszonzá Sancho –
de hát ha ebből a sok nincs-ből a kevés van-t levonjuk, valami kevés
szalonna meg tojás ugy-e mégis csak marad?
– Az isten szerelmére! – felelé a fogadós – de csak rosz emlékező
tehetsége van az én kedves vendégemnek! Ép az imént mondtam, hogy
tyúkból, csirkéből egészen kifogytunk, hogyan kivánhatja tehát, hogy
tojásunk legyen? Tessék más valami finom eledeleket parancsolni, s
hagyjunk minden ilyes tyúkfélét.
– Ne tereferéljünk, lánczos-lobogós adtát is! – kiálta fel Sancho
türelmét vesztve – mondja ki fogadós úr kereken, mit adhat, s hagyjuk
ezt a sok szószaporítást.
– Tisztelt vendég úr – viszonzá a fogadós – a mivel igazán és valóban
szolgálhatok, az egypár marhaköröm, a mi beillik borjulábnak, vagy
borjuláb, a mi beillik marhakörömnek. Ez főve van, borssal, hagymával,
szalonnával, s olyan, hogy mindegyre azt kiabálja az emberre: „egyél
meg, egyél meg!“
– Enyim, e szempillantástól fogva! – mondá Sancho – és senki más hozzá
ne merjen nyúlni, jobban megfizetem én mint akárki, mert semmi se
lehetne jobban ínyem szerint, mint ez az eledel, azzal pedig nem törődöm
egy cseppet se, lábak-e vagy körmök.
– Senki sem fog hozzányulni, még maga Roque Guinart se! – mondá a
fogadós, a mint azonban ezt az utolsó szót kimondotta, úgy látszék maga
is megszeppent, mert hirtelen összehúzta a nyakát, s fülelve,
hallgatózva körül tekintett, nem hallotta-e meg szavait valaki?
Don Quijote észre vette a fogadós e megszeppenését, s mindjárt sokkal
jobban érdekelte ez az egy név, mint az egész borjuláb vagy marhaköröm,
a miért is azonnal azt a kérdést intézé a fogadóshoz:
– S ki az a Roque Guinart, hogy nevét olyan megszeppenve szokták itt
kiejteni?
– Pszt! – mondá a fogadós még jobban összehúzódva, s jobb keze mutató
újjával megfenyegette Don Quijotet, azután pedig halkan susogva
hozzátette: – nem jó az ördögöt falra festeni, mert megjelenik!
– A dolog mindegyre érdekesebb lesz – folytatá Don Quijote – a miért is
még egyszer azt kérdezem: ki az a Roque Guinart?
– Pszt! – fenyegeté a fogadós újra – csitt, csendesen. Roque Guinart
egy, – egy szabad ember.
– Szabad ember? – kérdé Don Quijote meglepetéssel – én is az vagyok!
Erre meg a fogadós ijedt meg annyira, hogy úgy hátra ugrott, mintha
puskaport gyujtottak volna el az orra előtt.
– Sza-ba-ba-bad em-be-ber?! – hebegé, talán jobban reszketve mint a
Sanchonak igért két marhaköröm kocsonyája – és ide – – itt elakadt s nem
tudta tovább folytatni.
– Ugy látszik, mi félreértjük egymást, fogadós úr – mondá Don Quijote –
mit ért ön a szabad ember alatt?
– Azt, a mi Roque Guinart.
– Igen de hát a manóba is, mi vagy ki az a Roque Guinart?
A fogadós megint körül nézett, azután lábújjhegyen odalépett Don Quijote
mellé, füléhez hajolt és alig hallhatólag susogá:
– Rabló!
– Rabló?! – kiálta fel Don Quijote élénken – hallod, Sancho, rabló! S
itt ezen a vidéken? Akkor lesz kalandunk! Lesz diadalunk!
A fogadós majd vendége száját akarta befogni, majd kulcsolva tördelé
kezeit s kérte, könyörgött és rimánkodott, ne beszéljen olyan
fennhangon, mert Roque Guinart olyan ember, a ki három napi járó földre
is meghallja, a mikor róla beszélnek, még ha olyan csendesen mondják is
mint az egérczinczogás. Van annak száz meg száz fegyverese, ki tudja
hány kéme, társa, czimborája, orgazdája, szóval Roque Guinart egymaga
egy egész hadsereg, egy egész ország, a ki elől nem menekszik senki!
– Majd meglássuk! – mondá Don Quijote büszke mosolylyal, azután Sancho
felé fordulva így szóla – nos Sancho barátom, hogy tetszik a kilátás?
– Nekem bizony oly kevéssé – viszonzá Sancho egészen búnak eresztve
fejét – hogy most már akár a marhakörmöt se adják ide, én már egészen
jóllaktam: – de ugyan mi az ördögnek is emlegetnek ilyen gyilkos,
útonállókat este és vacsora előtt?
– Azért emlegetik – viszonzá Don Quijote, – hogy a világ lássa, mennyire
szükséges az a kóbor lovagrend, a melyhez én tartozom, s mely épen arra
van hivatva, hogy az ilyen rémektől megtisztítsa a világot. Edd meg a
körmödet, Sancho s aztán induljunk. A dicsőség pályája nyílik.
– Ebben a setét éjszakában? – kiálta fel Sancho elrémülten – nem uram,
ilyen istenkisértést nem szabad józan embernek cselekedni! Nappal is
érhet baj, de éjjel meg bizonyosan. Nagyságod megengedte, hogy a
körmöket megegyem, – jó tehát; hozza ide fogadós úr, s én addig eszem,
addig rágom, addig szopogatom minden porczikájokat míg csak nem
hajnalodik.
Még Don Quijote is elmosolyodott Sancho ez ármányos cselfogásán.
Megigérte fegyverhordózójának, hogy ám csak költse el vacsoráját
nyugton, kénye-kedve szerint, s azután feküdjék le, mert hajnal előtt
nem indulnak.
Sancho szívéről nagy kő esett le gazdája e kegyes nyilatkozata után s
most már csakugyan nyugodtabban ült hozzá ahhoz a kegyetlen két
marhakörömhez, a mi abból a nagy bőségből, a mivel a fogadós
dicsekedett, egyedül volt kapható a vendéglőben. Nem is állhatta meg a
furfangos Sancho, hogy mikor másnap reggel útra kelve az éji szállást és
a vacsorát kifizette, azt ne kérdezze búcsuzásképen:
– Nem a „mogyorófavirághoz“ van ez a fogadó czímezve, vendéglős úr?
– Nem az, – viszonzá a fogadós nem értve a czélzást – nincs semmi külön
czime.
– No hát akkor a „mogyorófavirág“ legyen – mondá Sancho.
– És miért? – kérdé amaz.
– Azért – jegyzé meg Sancho hamisan, – mert a példabeszéd azt tartja:
„Ez a világ olyan világ, mint a mogyorófavirág, sokat igér, keveset ád!“
S azzal oldalba ütötte szamarát, s utána koczogott a már jó előre haladt
Rocinantenak.