A selyemruhás pásztortársaság.
Azon út mellett, a melyen lovag és fegyvernöke haladtak, gyönyörü árnyas
erdőség terült, s annak sűrű lombjai mintegy hívogatólag intének a
vándoroknak, hogy a napnak mindegyre égetőbb heve ellen az ő árnyukban
keressenek menedéket s az alatt folytassák útazásukat. Betértek tehát az
erdőbe s ime Don Quijote a nélkül, hogy tudta volna hogyan s mikép:
egyszer csak azon vette észre magát, hogy valami zöld hálószövetbe
keveredett belé, mely a fák között volt kifeszítve. El sem tudta
képzelni, mit jelentsen e tünemény, s így szóla Sanchohoz.
– Ugy látszik, Sancho, ez a behálózás olyan különös kalanddá fogja
kinőni magát, a milyenről nem is álmodunk. Akármi legyek, ha nem az
üldöző varázslók akarnak ezzel behálózni s útamat állani. Én azonban
tudtokra adom, hogy ha ez a háló e helyett a zöld fonál helyett, a miből
kötve van, a legkeményebb gyémántból volna is: még akkor is úgy
szétszaggatnám, mintha gyékénykákából vagy pamutszálakból volna.
De a mint előbbre akart hatolni s az egész hálót össze-vissza szakgatni,
a fák mögül egészen váratlanúl két fiatal pásztorleányka termett előtte,
a kik tetőtől talpig selyembe s aranynyal himzett ruhába voltak öltözve.
A váratlan, kedves jelenség Sanchot bámulásra, Don Quijotet a legnagyobb
meglepetésre gerjesztette, mert ilyen díszes öltözetü pásztorleányokat
csakugyan nem láttak még soha életükben. El sem tudták képzelni, kik
lehetnek, s Sancho nem késett megjegyezni:
– Ha a pásztorleányok ilyen selymesek, akkor a nyáj, a mit ezek őriznek,
legalább is bársonygyapjas lehet bizonyosan.
A leánykák az első tekintetre megdöbbentek ugyan az érkezettektől, az
egyik azonban csakhamar nekibátorodva, nyájas, szelid szóval e kérelmet
intézte Don Quijotehoz:
– Álljon meg, lovag úr, s ne szakgassa szét, kérem, hálóinkat, a
melyeket nem azért feszítettünk ki, hogy nagyságodat akadályoztassuk,
hanem csupán a magunk mulatságára. S minthogy tudom ugy is meg fogná
kérdeni miért feszítettük, s mi kik vagyunk: nehány rövid szóval azonnal
elmondom. Egy szomszéd faluban, mely alig két mértföldnyire fekszik
innét, a hol sok úri család s előkelő, gazdag nemes emberek laknak: sok
barát és rokon összebeszélt, hogy leányaikkal, nejökkel, fiaikkal,
barátaikkal és rokonikkal egyben, jőjjünk össze mulatságra mindnyájan e
helyen, melynél kellemesebb s kiesebb fekvésü az egész környéken sincs,
s teremtsünk itt egy új pásztor-Arkadiát, melyben a hölgyek
pásztorleányoknak, az ifjak pedig pásztoroknak öltözzenek. Betanultunk
egypár pásztori színdarabot is, a mit itt akarunk majd eljátszani. Csak
tegnap óta vagyunk e helyen, és sátrakat vertünk ezen fák alatt egy dús
vizű csermely partján, mely az egész vidék mezőségét termékenyíti. A
mult éjjel azért feszítettük ki e hálókat a fákra, hogy az együgyü
madárkák, a mi zajongásunktól felriasztva, ezekbe majd beléjök
keverednek. Ha nagyságodnak kedve van vendégünk lenni, a legnagyobb
örömmel és legszivesebben látjuk, mert ezen a helyen és ezen a tájon
mostanában semmi helye a bánatnak és komorságnak.
Elhallgatott s nem szólt többet. Don Quijote azonban a legudvariasabb
hangon így válaszolt:
– Igaz lelkemre mondhatom, kedves kisasszony, ha maga az erdőségnek
legszebb szavu fülemiléje hangicsált volna is, annak édes zengedezése
sem lehetett volna kellemesebb az én füleimnek, mint kegyességednek
nyájas megszólítása s szíves meghivása. A tervezett mulatságról csak
dicséretet, a hizelgő meghívásért csak hálás köszönetet mondhatok. Ha
valamiben szolgálatukra lehetek, parancsoljanak velem, s bizonyosak
lehetnek felőle, hogy engedelmeskedem, hiszen tisztem épen az, hogy
mindenki iránt hálás, mindenkinek jóltevője legyek, főleg az olyan
előkelő személyiségeknek, a milyennek nagyságodat is láthatom. S ha ez a
háló, a mely hihetőleg csupán csekély térséget fog el, a föld egész
kerekségét bekerítené: inkább új világokat keresnék föl én útam
folytatására, csakhogy ezt szélylyel ne szakgassam. S hogy ezen
látszólagos túlzásnak némi hitelt szerezzek, ime tudja meg, bájos
pásztor-kisasszony, hogy a ki ezen igéretet tette, senki egyéb, mint Don
Quijote de la Mancha, ha ugyan nagyságod e nevet hallotta már valaha.
– Jaj, kedves lelkem barátném! – kiálta fel a másik pásztorleány –
milyen nagy szerencsében részesültünk! Látod ezen urat itt előttünk?
Tudd meg, ez a legbátrabb, legderekabb s legudvariasabb lovag a világon,
ha ugyan igazat mond a történet, mely hős tetteiről nyomtatásban
megjelent, s melyet én magam is olvastam. S fogadni mernék, hogy ez a
derék ember, a ki vele van, ez ama bizonyos Sancho Panza, az ő
fegyvernöke, a kinek tréfái ritkítják párjokat.
– Szent egy igaz – szóla közbe Sancho – én vagyok az a mulattató
fegyverhordozó, a kit nagyságod említ, ez az úr meg az én gazdám, az a
Don Quijote de la Mancha ő maga, kiről a történet szól és megemlékezik.
– Jaj kedves barátném, – mondá a másik – kérjük őket, hogy maradjanak,
mert tudom, hogy maradásuknak szüléink és testvéreink, szóval az egész
pásztortársaság, kimondhatatlanul megörülne. Én is ugyan azt hallottam
hősiségökről s mulatságos voltukról a mit te említettél, s úgy tudom,
hogy valamint Don Quijote urnál nincs hősibb, bátrabb lovag a föld
kerekségén: viszont drága menyasszonya Dulcinea del Toboso kisasszony
meg oly tökéletes szépség, hogy párja sincs az egész világon.
– Volt! – sóhajtá Don Quijote a faágakat meglebbentő keserves
sóhajtással, – de most el van bűvölve! S épen ezért, mert e gyászos
esemény engem számkivet minden olyan helyről, a hol a vidámság ül
ünnepet: ne fáraszszák magokat, hölgyeim, azzal, hogy engem
tartóztassanak; az én hivatásom szigorú kötelességei, s azok mellett
szivem mostani gyásza, sehol sem hagynak nyugton engemet.
E közben a négy együttállóhoz, az egyik lányka fitestvére érkezett oda,
a ki szinte pásztornak volt öltözve, még pedig ép oly pompásan és
gazdagon mint a pásztorleányok. Ezek elmondák neki, hogy a kikkel
szemközt áll, az egyik a bátor Don Quijote, de la Mancha, a másik pedig
Sancho, fegyvernöke, a kiket hírből bizonyára ismer immár, minthogy
történetöket olvasta.
Az illedelmes pásztor üdvözlé Don Quijotét, a legszívesebben kérte,
marasztalta, s hívta látogassa meg sátorában, mihez a pásztor leánykák
is ujabban kérelmökkel csatlakozván, de még Sancho ís azt erősítvén,
hogy igazán nemes lovaghoz nem illő embertelenség s udvariatlanság lenne
ilyen szíves meghívást visszautasítani: Don Quijote végtére is kénytelen
volt engedni, s így a kifeszített hálót megkerülve, fegyvernökével
együtt a pásztortársaság mulató helye felé indult.
Nemsokára megkezdődött a hajtás, s a hálóba sok különféle madárka akadt
bele, melyek a háló zöld színe által elámitva, épen abba a veszedelembe
jutottak bele, melyet el akartak kerűlni.
Valami harmincz személy jött össze e helyen, a kik mind fényes ruhában
pásztoroknak és pásztorleányoknak voltak öltözve, s egy pillanat alatt
valamennyien értesítve lőnek a felől, hogy Don Quijote és fegyvernöke
itt vannak, a minek szerfölött megörültek, minthogy történetükből
ismerték már őket.
Mind a sátorokhoz gyülekeztek, a hol az asztalok terítve valának már
tisztán, dúsan és gazdagon. Don Quijotét a főhelylyel tisztelték meg,
mindenek szeme rajta függött s mind csodálkoztak látásán.
Végre aztán mikor az ebédnek vége lett, Don Quijote nagy nyugodtsággal
fölemelte szavát s így szóla:
– Mindazon főben járó bűnök között, a miket az emberek el szoktak
követni, bárha némelyek a kevélységet tartják a legnagyobbnak: én
részemről a hálátlanságot tartom annak, mely állításom bizonyságául arra
hivatkozom, azt szokták mondani: a pokol háladatlanokkal van tele. Ezt a
bűnt, a mennyit csak erőmtől telék, mindig kerülni akartam azon
pillanattól fogva, mióta csak eszemet birom, s ha talán a velem tett
jókat nem tudom is hasonló jótéteményekkel viszonozni: ennek helyében
legalább meg van jó szándékom, hogy viszonozni akarnám. S ha ez nem
elegendő, akkor elhiresztelem a jó tetteket, mert a ki elmondja s
nyilvánosságra hozza a véle tett jókat, az kétségkívül vissza is fogná
fizetni, ha módjában állana. Minthogy én itt is mély hálára vagyok
kötelezve azon sok jóért, a melyben e díszes társaság szívességéből
részesültem, én ezt hasonlóval visszafizetni nem tudom, mert nekem sem
erdőm nincs a hová meghívnám, sem sátram nincs, melyben
megvendégelhetném e szép és barátságos pásztor-csoportot. Puszta szóval
pedig nem elegendő a hálát kifejezni s így én tettleg akarok háladatos
lenni, annyiban, a mennyi tőlem telhetik. Kitelik pedig tőlem az, hogy
kiállok az út kellős közepére, ott maradok állva mátol számítandó két
teljes napig s fenszóval hirdetem és állítom, hogy ezen uraknál és
hölgyeknél, a kik engem itt meghívtak, elláttak, megvendégeltek, egész
Spanyolországban sehol sincsenek nyájasabb, illedelmesebb, udvariasabb
és előzékenyebb pásztorok! A ki tagadni merné, annak vélem gyüjlik meg a
baja, vélem Don Quijote de la Manchával!
A pásztor-társaság e szavak okosan meginduló kezdetén meg sem álmodta
volna, hogy micsoda bolondságon fognak azok végződni, ki a manó is
gondolta volna, hogy Don Quijote azzal akarja meghálálni gazdái
vendégszeretetét, hogy utját állja a békés utasoknak s azokat olyan
vallomásra kényszerítse, a milyenre kényszeríteni akarta s igérte, a ki
pedig netalán ellene merne mondani, azt agyba fejbe verje, szurkálja
kardjával, dárdájával! Kérték is, csitították minden módon, hagyjon föl
e merész szándékával, hiszik ők anélkül is, milyen igaz hálát érez az
igaz szívből nyujtott vendégszeretetért: de bizony falra borsót hánytak,
mert a mit Don Quijote feltett egyszer a fejébe, azt ki is akarta vinni
törik-szakad. Most sem lehetett lebeszélni, mert nagy hevesen felugrott
a székről, elévezettette Rocinantét, felpattant a hátára, pajzsát
karjára ölté, dárdáját kezébe ragadta s egyenesen kirobogott az országut
közepére, mely ott vonult el a zöld mezőség közeliben.
Sancho az ő kedves szürkéjén követte, de utánuk ment az egész
pásztorosdi-társaság is, valamennyien kiváncsian, hogy mire durranik
majd vakmerő és soha párját nem látott fogadás tétele.
Don Quijote az országut kellős közepén állásba helyezkedett, kardot
rántott s a világ négy sarka felé vagdalkozván, nyomban e következő
harsány szavakkal hasította a levegőt:
– Ti utasok és vándorok, lovagok, fegyvernökök, gyalogosok vagy lóháton
járók, kik ez uton szemben jöttök, vagy a következő két napon jönni
fogtok: tudjátok meg, itt áll a kóbor lovag Don Quijote de la Mancha,
azon állítás megvédelmezésére, hogy a világ minden nyájasságán és
udvariasságán, figyelmén és előzékenységén túltesz azon pásztoroké, a
kik e völgyeken és ligetekben jelenleg lakoznak és tanyáznak. A kik
vakmerők az ellenkezőt állítani, azokkal én kelek párbajra, gyalog vagy
lóháton, karddal vagy dárdával vagy akárminemű szabad tetszésök szerint
választandó tisztességes fegyverrel.
Még két ízben ismételte majdnem szóról szóra ezt a nagy hangú kihívást,
de bizony sem éjszakról, sem keletről, sem délről, sem nyugatról egy
árva lélek sem jött, a ki az ellenkezőt állítsa vagy a kihívást
elfogadja.
Don Quijote majdnem belerekedt már a nagy kiáltozásba, a midőn egyszerre
egy egész csoport lovas ember tűnt fel az országuton, a kik közül soknál
lándzsa volt, de mindnyájan egymás mellé sorakozva egy csoportban s igen
sietve közelítettek.
Alighogy ezeket a Don Quijote körülállók megpillantották, mindjárt hátat
fordítottak s messzire eltakarodtak az út szélitől, mert azt gyanították
valami baj érheti őket, ha tovább is itt időznek. Csak az egy Don
Quijote maradt nyugton rettenthetetlen szívvel, Sancho Panza pedig a
Rocinante mögött keresett menedéket.
A lándzsás csapat sebesen közelített s egyikök, a ki legelől jött, már
messziről harsányan rákiáltott Don Quijotera:
– Hordd el magad, ördög adta embere az utból, máskép ezek a bikák
ízzé-porrá zuznak.
– Csak rajta, csőcselék! – viszonzá Don Quijote – félek is én a ti
bikáitoktól, még ha a legderekabbak volnának, a mik valaha a Jarama
partján nevekedtek? Valljátok be, gonosztevők, minden tétova nélkül,
hogy igaz, a mit én itt hirdettem, mert ha nem, ki akkor sikra én
ellenem!
Az ökör-hajcsárnak nem volt már ideje a felelésre, Don Quijotenak sem a
kitérésre, még ha ki akart volna is térni s így tehát az egész csoport
vad bika és a szelidebb előkolomposok s az egész csapat hajcsár és
néptömeg, a kik a csordát közbefogva egy szomszéd város felé hajtották a
másnap tartandó bikaviadalra, mind átmentek Don Quijotén, Sanchon,
Rocinantén meg a szamáron, úgy legázolva mind a négyöket, hogy a porban
fetrengettek.
Sancho össze volt zuzva, Don Quijote alig tudott felocsúdni, a szamár
egészen porhanyóvá puhítva, de még Rocinantenak sem állt legjobb rendin
a szénája. Végre azonban még is csak mind a négyen talpra állottak s Don
Quijote sebes futvást, miközben azonban egyre-másra csetlett-botlott,
utána iramlott a csordának s mindegyre így kiabált:
– Megálljatok, várjatok, silány csőcselék! Egyetlen egy lovag az, a ki
viadalra hív ki benneteket, s ti még is oly gyáván menekültök, mintha
egy egész hadsereg vett volna üldözőbe!
De bizony a csordapásztorok, a kiknek igen sietős volt az utjok, csak
nem áltak meg egy pillanatra sem, s annyiba se vették minden
fenyegetését mint a tavalyi menydörgést.
Don Quijote végre kifogyott a szuszból s inkább haragra gerjedve semmint
boszuját hűtve, leült az utra s ott várta be Sancho, Rocinante és a
szamár odaérkezését. Ezek odaérkeztek, úr és szolgája nyeregbe ültek s
most már bucsút sem kivánva venni a selyem ruhás pásztortársaságtól,
inkább megszégyenülve semmint elégedetten, tovább folytatták utjokat.