Sanchoval is kalandok kezdődnek.
Furcsa sziget lehetett az a Barataria szigete, a melyre Sancho oda is
úgy jutott oda, hogy semmi vizen, semmi hidon sem kellett átmennie,
távozni pedig hasonló módon lehetett belőle.
A hivatalától megvált kormányzónak azonban most az egyszer kisebb gondja
is nagyobb volt annál, hogy ő vizet, folyót, hidat keressen, a mik
nélkül a sziget sziget nem lehet: örült, hogy a mult éjjeli
veszedelemből elhordhatta az irháját, gyomrát pedig, az ő hű gonddal
ápolt gyomrocskáját, megszabadíthatta Pedro Recio doktor körmei közül.
Néha néha kissé bizony még is sajnálta, hogy azt a tisztes állomást el
kellett hagynia, mert hiába! bármennyi fáradsággal, zaklatással s
kellemetlenséggel járt légyen is a kormányzóság, még is csak
kormányzóság volt az, s a mint ő fejezte ki magát: ott az emberek úgy
tánczoltak, a mint ő hegedült. No de – a mint példabeszédei gazdag
tárházában erre is talált akárhány vigasztaló mondást: „Késő bánat,
ebgondolat.“ „Busuljon a ló elég nagy a feje.“ „Gombház, ha leszakad,
lesz más!“ „Minden ember holtig él a világon!“
Igy azután, e szokott gyógyszereinél keresve orvosságot, szíve csakhamar
megkönnyebbült, oldalba nyomta kedves szürkéjét a melynek hátán már
különben is rég nem ült, s midőn a hű állat vigan koczogott a fris
hajnali levegőben, Sancho Panza is egészen felvidult nemsokára, mintha
semmi nevezetesebb veszteséget sem szenvedett volna, vagy semmi
jelentékenyebb félelmet sem kellett volna mostanában kiállania.
Annyit tudott hogy szigetétől a herczeg kastélya mindössze sincs tovább
néhány óra járásnyinál, s így folytonos ügetés mellett délre bizonyosan
oda ér, hogy a herczeg úr előtt hét napi safárkodásáról beszámoljon.
Tulságosan tehát sem aggódni, de még sietni sem kellett.
Azonban – ember tervez Isten végez; vagy a mint a közmondás más
szavakkal kifejezi: Szegény ember szándékát boldog Isten bírja.
S csakugyan vidám nyargalása közben Sancho Panza meg sem álmodta, hol
fog estére kelve az az utazás végződni, melyet ő hajnali barátságos
órákban ilyen gondtalan szívvel megkezdett.
Az első baja, mely visszautaztában érte, az volt, hogy az útra egészen
tökéletesen nem emlékezvén, az út egyik elágazásánál arra tért, mely
szinte a herczegi kastélyhoz vezetett ugyan, csakhogy a terjedelmes
birtok egy nagy részét megkerülve, több órával hosszabbá tette az
utazást. A mint már most ezen jó távolra előrehaladott, azon vette magát
észre, hogy embercsoport jő szembe vele, a kik valami különös hosszú
dárdákat tartának kezökben, bárha gyalog jöttek.
Sancho megszeppent.
– Mi az ördög?! – mondá magában – ezek talán valami gyalog-lovagok?
Milyen furcsa dárda van a kezökben. No hátam, készülj, itt kaland van
keletkezőben.
Csakugyan az is volt, de egészen más természetü, mint a milyentől Sancho
tartott. Az uton jövők épenséggel nem voltak fegyveresek, annál kevésbbé
lovagok, – mert hiszen, hogy a manóba is lehetne gyalog-lovag! – hanem
igen is zarándokok, a kik hosszú zarándok-botjokat tartották kezökben, a
mit Sancho rémeket látó szeme dárdáknak képzelt.
A mint egymás közelébe jutottak, a zarándokok sorba álltak s egyszerre
rákezdék az éneket olyan nyelven, a milyet Sancho eddigelé soha életében
nem hallott. Az ilyen zarándokok énekszóval szoktak az utasoktól
alamizsnát kéregetni; Sancho – közelebb jutva – mindjárt sejté, hogy azt
kérnek tőle. Pénz dolgában igen soványul állt a kikopott kormányzó
erszénye; hanem a mije volt, kormányzósága egyedüli jutalmát,
eredményét, a fél czipót és a darab sajtot szíves készséggel kivette
tarisznyájából s azt is oda adta volna a kéregetőknek, a mily jó szíve
volt. Azok ugyan ezt is elfogadták, de azért csak nem tágítottak
kérelmökkel, s mindegyre azt lármázták, most már inkább kiáltozva
semmint énekszoval:
– Geld! Geld!
Sancho szörnyüségesen meg volt akadva nyelvtudományával.
– Nem értem, atyámfiai, becsületemre mondom, nem értem! – szabódék
minden erejéből – ilyen beszédet, soha világéletemben nem hallottam.
Erre, a zarándokok egyike kivont a kebeléből egy pénzes zacskót,
odamutatta Sanchonak, a miből ez azonnal megértette, hogy pénz kell
nekik. Ő erre viszont odanyomta hüvelyk ujját a gégéjéhez, kezét még
kinyította s üres tenyerét billegette, a mivel érthetőleg tudtokra adta
a kegyes zarándokoknak, hogy neki ugyan nincs egy árva krajczárja se.
Azzal oldalba ütötte szamarát s keresztül akart törtetni rajtok. Még
azonban el sem indult, mikor az egyik zarándok, a ki már jó ideje
nagyon, de nagyon nézte Sanchot szemre fejre: most beléje kapaszkodott,
derékon átölelte s nagyon is fennhangon és ugyancsak tiszta spanyol
nyelven így szóla:
– Teremtő szent atyám, kit látok! De hát valóságos igaz-e, hogy régi
kedves barátomat, jó szomszédomat, Sancho Panzát ölelem? Már pedig
bizonyos, hogy azt ölelem, mert akármilyen uras legyen is a ruhája, de
arcza és szamara mind a régi Sanchora mutatnak.
A volt kormányzónak szeme szája elállt bámultában, mikor azt hallá, hogy
ezek az idegen emberek nevén szólítják s az egyik olyan bizalmasan át is
öleli. Ő is komolyan szemügyre vette tehát a spanyolul megszólamlott
zarándokot, de bármíly merőn nézte, vizsgálta, fürkészte is: semmikép se
tudott ráismerni. A zarándok látva e meglepetést, sejtve Sancho
találgató kételkedését így szóla:
– Hogyan? Sancho Panza, kedves földim, de hát nem ismersz rám, egykori
szomszédodra; én vagyok az a mór kereskedő, a Ricote, a ki boltos voltam
a falutokban.
Erre Sancho még figyelmesebben méregette s kezdett rá emlékezni; végre
aztán csakugyan tetőtől talpig annak ismerte, a mire le se szállva
szamáráról, átnyalábolta nyakon e szavakkal:
– De hát ki az ördög is tudott volna rád ismerni, Ricote, ebben a
farsangi bolondra való öltözetben? Ki a csoda francziázott fel így, s
hogyan mersz te visszajönni Spanyolországba, a hol ha megcsipnek,
keservesen megadod az árát vakmerőségednek!
Sancho ezt igazán mondta, mert épen ez idő tájban történt az a szomorú
esemény Spanyolországban, hogy a király parancsolatára ez országból
minden mahomedán vallású mór ember örökre számüzetett, s ki lett mondva,
hogy a kit a visszatérésen rajt kapnak, halál fia. Szigorú rendelet volt
az, s Ricote ime mégis áthágta s visszatért szülőföldére.
– Ha csak te el nem árulsz, Sancho – viszonzá a zarándok – biztos vagyok
a felől, nincs az az ember, a ki ebben a ruhában rám ismerjen. De jerünk
félre innen az utból s vonuljunk abba az idelátszó nyárfás pagonyba, a
hol czimboráim pihenőt akarnak tartani s falatozni. Tarts te is velünk,
s légy nyugodt, hogy czimboráim szivesen fognak látni, mert igen
barátságos emberek. Ott aztán majd nyílik rá alkalom, hogy elbeszéljem
mi minden történt velem azóta, a mióta falunkból a király parancsolatára
eltávoztam, a ki olyan szigoruan fenyegette – a mint te is hallottad –
mindazokat, a kik az én szerencsétlen nemzetemhez tartoztak.
A hol barátságos beszélgetésre, s talán még jóízű falatozásra is
lehetett kilátás, Sancho Panza ott szivesen elidőzött; a miért most sem
vetette meg a nyájas meghívást, sőt ellenkezőleg köszönettel fogadta, mi
felől aztán Ricote is szót váltott a magok nyelvén külföldi társaival s
azzal odavonultak a jegenyésbe, mely jó távolast esett az országuttól. A
zarándokok itt félrelökték hosszú botjaikat, csuhájokat, kámzsájokat meg
levetették s csak ujjasban maradtak s valamennyi jó kinézésü, fiatal
ember volt, az egy Ricote kivételével, a ki már meglehetősen éltesnek
látszott. Mindnyájának volt tarisznyája, még pedig, a mint ki lehetett
venni, ugyancsak megtömve degeszre, ha egyébbel nem is, legalább olyan
italfélét tartalmazó kulacscsal, a mi Sancho gégéjét már egy mérföldnyi
távolságról is csiklandozta. Letelepűltek a földre s a zöld gyepet
használva abroszúl, ráraktak kenyeret, sót, késeket, diót, sajtot, de
még sonkát s más egyéb húsnéműt is, úgy hogy a mint látszott, a szegény
kéregető zarándokok asztala százszorta is dúsabb volt mint a gazdag
kormányzóé.
Ricote, falatozás közben elmondta tehát Sanchonak, hogy a mint a király
kiadta azon parancsolatot, hogy egy esztendő mulva minden mór takarodjék
ki Spanyolországból: ő a maga kincseit elásta, hogy útközben valaki el
ne rabolja tőle. Azután kiment külső országokba körül nézni hol fogadnák
legszívesebben, s hol találhatna családjával együtt legbiztosabb
menedéket. Volt Francziaországban, volt Németországban is s itt talált
számukra alkalmas helyet. Családjának hírt adott hogyan s mikép jőjjenek
utána, maga pedig most még egyszer visszajött, hogy elásott kincseit
magával vigye. Legalkalmasabb módnak tartotta, hogy keresztyén
zarándokok csoportjához szegődjék, a milyenek Németországból évenkint
nagy számmal vándorolnak a spanyol szent helyekre s rendesen
koldulásból, kéregetésből tartják fen magokat, de hála a spanyolok
jószívűségének, sokkal jobban élnek, mint az ember első tekintetre
gondolhatná.
Nagyobb igazság okáért odamutatott a gazdagon terített s különféle
eledelekkel megrakott gyep-asztalra, melynek midőn falataihoz már
jócskán hozzá láttak, a tarisznyából minden zarándok eléhúzta a maga
kulacsát, de még a mór Ricote is egy akkorát, a mely egymaga is volt
akkora mint az öt másik. Majdnem egészen egy akarattal megragadták ezen
öblös edényeket, karjaikat a kulacsokkal együtt a levegőbe emelték, ezek
száját a magokéhoz illeszték s szemeiket úgy szögezék az égre mintha rá
czéloztak volna; de még fejöket is jobbra-balra csóválgatták, mintha
ezzel is azt akarták volna jelenteni, hogy az iddogálás milyen jól esik.
Sancho mindezt figyelmesen szemlélte, de már természete sem olyan volt,
hogy meg tudott volna maradni a puszta szemléletnél, s hogy ő is kövesse
a jól ismert példabeszéd intését: a baglyokkal huhogass, verebekkel
csiripelj: elkérte Ricotetól a kulacsot s ő is úgy czélozott mint a
többiek. Négyszer megemelintették a kulacsokat, de már ötödször kár lett
volna vesződni vele, mert valamennyi úgy kiszáradt mint a gyékény-káka s
még facsarva se lehetett volna belőlök nem egy kortyot, de csak egy árva
cseppet is kipréselni.
Hanem ennek a kulacs emelgetésnek nem maradt el a maga rendes és szokott
következménye. Először mindnyájának nagyon széles kedve kerekedett, s
csaptak olyan éktelen éneklést, hogy abban ő magukon kívül ugyan senki
se tudott volna gyönyörködni. Azután nemsokára ki jobbra, ki balra
leheveredtek egy-egy bokor aljába a zöld fűre, s elszenderültek, de
olyan mélyen, olyan hatalmasan, hogy a mire Sancho felpislantott, már
akkorra a nap egészen hanyatlóban volt s csak egy puskalövésnyire az
esthomály.
– Tyü, lánczos lobogós, Ricote pajtás! – kiálta fel Sancho – a mi déli
álmunk ugyancsak soká tartott. No már most se ország, se tartomány,
nekem nem lehet tovább késnem, mert bizony úton ér az éjszaka.
Még egyszer megölelték, megcsókolták egymást a volt szomszédok, a többi
zarándokokkal mindnyájával kezet szorított, megköszönte szives
barátságukat, azután felpattant szamarára, s ment a merre az út
vezetett.