Milyen gyászos vége lett Sancho Panza kormányzóságának.
Már az előbbi fejezetben említettük, hogy a kormányzó környezete, élükön
a furfangos udvarmesterrel, azon törték fejöket hogyan lehetne a
legalkalmasabban végét vetni Sancho pünkösti királyságának, a mely
hosszasan – természetes, hogy úgy sem tarthatott. Jól kiosztották egymás
között a szerepeket, melyekben megegyeztek, s a mint utóbb a tapasztalás
bizonyítá, ép oly jól tudták el is játszani.
Sancho Panza, uralkodásának hetedik éjszakáján, igen kevés eledelnek
magához vétele, de annál több zaklató pörös ügynek szerencsés elintézése
után, nyugodtan pihent már ágyában s szeme pilláinak le-lecsukódása azt
bizonyítá, hogy inkább az alvók, semmint az ébrenlévők seregéhez lehet
sorozni, midőn ime első édes álmából nagy harangzúgás és éktelen
kiáltozás riasztá fel, de akkora, mintha talán az egész sziget mindjárt
elsülyedne.
Hirtelen felült az ágyban, fülelt és hallgatódzott, ha ki tudná-e venni
valamiből, mi az oka e rémitő zajongásnak. De nemcsak hogy semmit ki nem
tudhatott, hanem a mikor a lármához s a harangzúgáshoz még egy egész
sereg trombita harsogása és dob pergése is járult: akkor még jobban
megkeveredett és megzavarodott, s teljes mértékben elfogta a félelem.
Kiugrott az ágyból, de minthogy a föld nyirkos volt, papucsot huzott
hamarjában a lábára, magára kapkodta felöltőjét úgy, a hogy épen
lehetett s kirohant a szoba ajtaján épen abban a pillanatban, midőn már
vagy húsz ember szaladt feléje, más meg más oldalról, kezökben égő
fáklyával s kivont karddal, nagy fennszóval kiáltozva:
– Fegyverre, fegyverre, kormányzó úr! Fegyverre! Tenger ellenség tört be
a szigetre s oda vagyunk, ha nagyságod bölcsesége és bátorsága nem
segít!
Ily eget verő lármával, kiáltozással, zajongással rohantak oda
Sanchohoz, a ki egészen belerémült, belekábult a látottakba és
hallottakba. Mikor odaérkeztek hozzá, az egyik igy szólt:
– Fegyverkezzék nagyságod azonnal, ha nem akarja, hogy itt veszszen s
veszszen egyszersmind az egész sziget is!
– Mi az ördögért fegyverkezzem én? – kérdé Sancho – s mit tudok én a
fegyverforgatáshoz és hadakozáshoz? Az ilyesmit a gazdámra, Don Quijote
úrra kellene bízni, az azután egy-két szempillantás alatt majd elbánnék
velök s mindent rendbe hozna. De én, szegény bünös, lelkemre mondom, még
csak nem is konyítok az ilyes dulakodásokhoz.
– Jaj, kormányzó úr! – kiálta egy másik – mire való ez a késedelmezés?
Fegyverkezzék nagyságod, hoztunk mi védelmi és támadó fegyvert eleget, s
aztán ki a síkra, álljon csapata élére, legyen vezérünk, hiszen ez
kormányzónk létére jogosan meg is illeti.
– Akkor hát, Isten neki, fegyverezzenek föl – viszonzá Sancho, s abban a
pillanatban odateremtettek két nagy embernyi pajzsot, a mivel már előbb
ellátták magukat, s felöltötték rá az egyiket előlről, a másikat
hátúlról s a rajtok levő két lyukon kihúzták a két karját, s azután
holmi kötelekkel olyan szorosan összekötözték, hogy a befalazás és a
deszkák közé szorítás folytán olyan egyenesen állt, mint az orsó, de se
térdeit meg nem tudta hajtani, sem egyetlen lépést tenni nem tudott.
Kezébe egy dárdát nyomtak, melyre aztán rátámaszkodott, hogy állva
maradhasson talpon. Mikor már ennyire mentek vele, azt mondák neki, hogy
most már törjön előre, vezesse őket, s öntsön lelket mindnyájokba, mert
ha ő lesz iránytűjök és fáklyájok, akkor szerencsésen bevégzik
tusájokat.
– De hogyan menjek előre, én boldogtalan! – nyögé Sancho – a ki még csak
a térdem kalácsát sem tudom meghajtani, minthogy ez a deszka nem engedi,
a mi egészen hozzá tapad a testemhez. Ha csak azt meg nem teszitek, hogy
ölbe vesztek, – s úgy vigyetek aztán s fektessetek keresztbe, vagy
támaszszatok oda valami ajtóba, hadd védelmezzem azt vagy ezzel a
dárdával vagy a tulajdon testemmel.
– Csak előre, kormányzó úr – sürgeté megint egy másik – talán nem is
annyira ez a deszka, mint inkább a félelem akadályoztatja a menésben?
Vessen véget neki s induljunk! Az idő múlik, s az ellenség szaporodik, a
lárma nől, a veszedelem sürget!
Erre a serkentésre s ezekre a szemrehányásokra a szegény kormányzó meg
is próbálta, hogy megmozduljon, de abban a pillanatban akkorát esett,
hogy azt hitte, darabokra törött. Ugy feküdt ott, mint a teknős béka, a
mely be van zárva, el van rejtőzve teknőjében; vagy mint a két teknő
közé szorított oldalszalonna, vagy mint a felfordított csónak a
fövényen. S az az ármányos népség még estében sem tudta megszánni, sőt
ellenkezőleg, fáklyájokat eloltva, ujra éktelen lármát csaptak s
szakadatlanul ismételték a fegyverre szólítást, kiáltozák a kormányzó
nevét, hogy: rajta, rajta! előre, előre! miközben át meg át dobogtak
fölötte s olyanokat ütöttek a deszkákra, hogy csak úgy döngött, s bár ha
csak egy hajaszálát se akarták megsérteni, a kormányzó mégis úgy
összezsugorodott a deszkák között, s úgy behúzta a nyakát, mintha
csakugyan a valóságos ellenség nyargalódznék körülötte. A szűk helyre
beszorulva, egyre izzadt, egyre verte a veríték s a mint csak kérni
tudta, úgy kérte az istent, szabadítsa ki ebből a veszedelemből. A
körülötte tombolók pedig más hangon kiáltozva, majd az ellenségeket,
majd a jóbarátokat játszva, s a közben fegyvereiket csattogtatva,
mindegyre kiabáltak:
– Ide, bajtársak, itt szorít legjobban az ellenség; álljátok el azt a
kaput, zárjátok be azt az ajtót, el azokkal a lajtorjákkal, ide a
gránátokkal, ide a szurkot, a gyantát üstökben, ide a forró olajat! El
kell sánczolni az útakat gyapjuszsákokkal! Nem kell félni semmitől!
Kormányzónk elől jár, úgy harczol mint az oroszlán! Csak utána, csak
nyomában! Rajta, rajta!
Az összelapított Sancho pedig mindezt hallgatta, mind ezt, az egész
gyilkos szerszámok felsorolását, – s a két deszka közé lapulva azt, hogy
ő úgy harczol mint az oroszlán! No hiszen, ha az oroszlánok így
harczolnak!
– Oh bár az isten irgalma, kegyelme elsülyesztené ezt a szigetet – mondá
magában rettenetes félelmei között – akkor legalább én is halva látnám
magamat, vagy megmenekülnék ebből a szörnyüséges szorultságból.
Az ég meghallgatta esengését, s a mikor legkevésbé várta volna, akkor
hangozék fel e kiáltás:
– Győzelem, győzelem! Dicsőség a kormányzónak, a ki diadalra segített!
Hol van a mi kormányzónk? Még most iz űzi, vágja az ellenséget? Hol a
fáklyák? Világosságot! Ni hogy fut az ellenség! Mily diadal, mily
győzelem!
A meggyujtott fáklyák ujra megjelentek, s a cselvetők majdnem magok is
zavarba jöttek, nem találták a kormányzót. Rémültében úgy behúzódott a
deszkák közé, hogy a feje búbja is alig látszott ki belőlök.
– Hol a kormányzó, hol a mi dicső vezérünk? – rivalgott megint húsz
torok, de legalább is két száz torok erejével.
– Emeljetek fel! – nyöszörgé Sancho siralmas hangon itt van a ti
diadalmas vezértek, a ki miatt az isten akáhová tegyen minden
ellenséget!
Talpra segítették s a mikor már egyenesen állt, így szóla:
– Azt az ellenséget, a kit én meggyőztem, akár mindjárt ide szögezzék a
homlokomra! Jaj, dehogy vágtam, jaj dehogy űztem, jaj dehogy futottam
utána: itt voltam az egész viaskodás alatt, e közé a két szál deszka
közé lapúlva, mint a préselt sajt. Nem kell nekem ellenségtől elvett
zsákmány, hanem ha van itt valami jóakaró emberem: arra kérem, a
Krisztus szerelmére, adjon egy korty bort innom, mert majd elepedek, s
törölje le rólam az izzadtságot, mert facsaró víz vagyok.
Megtörölgették, hoztak neki bort, leoldották róla a pajzsokat,
betántorgott a szobába, felült az ágyára s elalélt a kiállott
félelemtől, ijedtségtől és gyötrelemtől.
A kik vele ezt a tréfát űzték, már azok is majd megbánták tettöket, mert
attól tartottak, hogy akaratuk ellenére is kárt tettek benne; de mihelyt
Sancho magához tért, ez megint lecsillapítá az elájulása okozta
aggodalmaikat.
Megkérdezte hány óra? Azt felelték rá: hajnalodik.
Mélyen hallgatott.
Egyetlen szót se szólva, rendes öltözködéshez fogott, de olyan síri
csendben, hogy mind csodálva nézték s csak várták mire való az a nagy
sietség, a melylyel öltözik. Végre készen lett s azzal nagy lassan, mert
annyira törődöttnek érzé magát, hogy sebesen nem emelgethette lábát, oda
lépkedett az istállóhoz.
A többi jelenlévők vele mentek mind.
A mint az istállóba ért, s oda szamarához, megölelte, baráti csókot ejte
homlokára s nem könytelen szemekkel így szóla hozzá:
– Gyere pajtás, te hű társam, jó barátom, a ki hordozni segítéd minden
ajomat-bajomat, a mig én beértem a te társaságoddal s egyébre se volt
gondom mint, hogy a te szerszámodat toldozgassam-foldozgassam s a te
testecskédnek viseljem gondját, addig folytak igazán boldogan az én
óráim, napjaim és esztendeim. De a mióta téged elhagytalak s
felkapaszkodtam a dícsvágy és büszkeség tornyára: azóta ezer nyomoruság,
ezer szomoruság s négy ezer aggodalom lopódzott a szívembe.
S a mig e szavakat mondá, az alatt a maga két kezével föl is nyergelte a
szamarat s még mindekkorig senki csak egyetlen szót se intézett hozzája.
Mikor aztán a szamár föl volt már nyergelve, nagy kinnal és nagy nehezen
felkapaszkodott reá, s szavait most az udvarmesterhez, a titkárhoz, az
asztalnokhoz, Pedro Recio orvoshoz s mind a többi körülállókhoz intézve,
így szóla:
– Nyissanak utat, édes jó uraim, bocsássanak vissza régi szabadságomhoz;
engedjék meg hadd keressem fel ujra előbbi életemet, s hadd támadjak fel
e mostani halálomból. Nem születtem én kormányzóságra, se szigetek se
városok védelmezésére a támadó ellenség ellen. Jobban értek én a
szántáshoz, vetéshez szőllőmetszéshez, venyige kötözéshez mint a
törvényhozáshoz s tartományok és országok megvédésihez. Szent Péternek
Romában a helye; azt akarom ezzel mondani ott van jó dolga minden
embernek, ha annak él, a mire termett. Jobban illik az én kezembe a
kaszanyél, mint a kormánypálcza. Jobb nekem az eczetes olajos fokhagyma
levesből jól laknom, mint egy mindig leskelődő doktor rabja lennem, a ki
éhen akar veszteni. Szívesebben leheveredem én nyáron valami tölgyfa
árnyékába s örömestebb takaródzom télen birkabőr subába ha e mellett
szabad vagyok, semmint paplanos ágyba feküdjem s nyest prémbe öltözzem,
ha e mellett meg kormányzónak kell lennem. Az Isten áldja meg
uraságtokat s mondják meg kegyelmes uramnak a herczegnek, hogy én itt
ugyan se a réven se a vámon nem nyertem, lapos zsebbel jöttem, lapos
zsebbel távozom, tehát épenséggel nem úgy a hogy más szigetek kormányzói
szoktak. Most pedig adjanak helyet, bocsássanak, hadd megyek megkenetni
magamat, mert úgy érzem rapittyává törött minden oldalbordám, hála
azoknak az ellenségeknek a kik a múlt éjszaka rajtam toporogtak.
– Ne úgy legyen, kormányzó úr – mondá doktor Reciso – majd adok én
nagyságodnak valami hasznos italt esésről, törődésről, a mi egyszeriben
helyre állítja régi épségét, egészségét; a mi pedig az evést illeti,
fogadom nagyságodnak, hogy ezentúl engedékenyebb leszek s hagyom
bőségesen részesülni mindenből, a miből csak szíve, szája szeme kivánja.
– Késő már ünnep után kántálni – mondá Sancho – akkora kivánságom van a
maradásra mint arra, hogy törökké legyek. Elég ebből az egy sütésből egy
kalács. Isten a tanuságom, úgy maradjak ebben, vagy úgy tegyenek be más
kormányzóságba, a mint az égbe lehet repülni szárny nélkül. Én
Sancho-faj vagyok, a kik mind kemény nyakúak, s ha csak azt mondják
egyszer, hogy: fehér, hát fehérnek is kell lenni, még ha olyan fekete
volna is mint az éjszaka. Maradjon itt, ebben az istálóban az a
hangyaszárny a mi engem a levegőbe emelt, hogy a föcske meg egyébb madár
elkapkodjon. Gyerünk megint gyalog, lassan lépve a földön s ha a
lábunkon nem lesz is valami hegyes orrú kordován csizma, lesz azért még
is valami madzag-bocskor. Kiki a maga párjával, s addig nyújtozzék az
ember a meddig a lepedő ér; most pedig hadd menjek, mert az idő mulik.
Mire az udvarmester így válaszolt:
– Kénytelenek vagyunk elbocsátani, kormányzó úr, ha minden áron távozni
akar, bárha nagyon sajnáljuk, hogy el kell vesztenünk nagyságodat, a ki
fényes értelmében s keresztyén magaviseletével egészen megnyert
bennünket. Azonban tudva lévő, hogy minden kormányzónak kötelessége,
mielőtt helyéről eltávoznék, számot adni az ő kormányzóságáról. Adjon
tehát számot nagyságod is azon hét napról, a mit e szigeten töltött s
azután Isten vezérelje szerencsésen.
– Senki azt tőlem nem követelheti – viszonzá Sancho – ha csak nem
herczeg uram ő kegyelmessége határozott rendeletére. Én pedig most épen
ő hozzá törekszem s majd beszámolok neki a mint Isten tudnom adta.
Egyébiránt minthogy olyan üres zsebbel megyek is, a milyennel jöttem,
ezenkivül semmi egyéb tanubizonyságra sincs szükségem annak igazolására,
hogy csakugyan úgy kormányoztam mint az angyalok.
– Istenemre mondom, a nagy Sanchonak igaza van! – jegyzé meg Recio orvos
– s nekem az a véleményem, hagyjuk távozni, mert a herczeg úr ő
méltósága kimondhatatlanúl meg fog örülni neki ha ujra megláthatja.
Mindnyájan osztoztak e nézetben s nem akadályoztatták többé távozását,
sőt még azt is felajánlották, hogy elkisérik s ellátják mindennel, a mi
úri személyének s utazása kényelmére szükséges.
Sancho azt felelte, nem kér ő semmi egyebet, legfölebb egy-két marék
abrakot a szürkéjének, a maga számára pedig egy fel czipót meg egy jó
darab sajtot, mert a milyen kurta az egész út, ennél se több, se jobb
ellátásra nem lesz semmi szüksége. Mindnyájan megölelték, ő is megölelte
könnyes szemmel valamennyit s azután magokra hagyta őket, a kiknek nem
fogyott csodájok, úgy szavain valamint ez ép oly szilárd mint bölcs maga
elhatározásán.