Sancho kalandja igen veszedelmessé fokozódik.
– Már mi tűrés-tagadás – mondá magában Sancho Panza midőn egy-két órai
nyargalás után egészen öreg este lett körülötte, a herczegi kastély
pedig még mindegyre nem merült föl szemei előtt – mi tűrés-tagadás, mi
bizony eltarisznyáztuk az időt a zarándokokkal. Most már aztán segíts
szürkém, merre tartsunk.
A szürke vitte, vitte, – míg aztán Sancho egyszer csak úgy vette észre,
hogy nem tudja tájékozni magát. Az út elágazásánál alkalmasint nem az
igazi útra tért s így természetesen minden előbbre tett lépés folyton
messzebb és messzebb vetette czéljától. Körül-körül nézett, majd jobbra,
majd balra tekintgetett, de a vidék mindegyre ismeretlenebbé vált
előtte. Már-már azon gondolkozott, hogy megfordul s vagy az eltévesztett
útat, vagy az elhagyott zarándokokat keresi fel ujra, mikor –
szerencséjére vagy szerencsétlenségére-e, majd kitűnik nem sokára – a
fellegek közül ki-kibukkanó hold fényénél a távolban valami épületnek az
éjhomályban feketén magasló falait vélte észrevenni.
– Hála isten! – kiálta fel örömre gerjedve, – ott van a herczegi
kastély! Mégis csak jól tájékoztam magamat, – gyerünk szürkém.
S avval a szürkét egyenesen az épület felé igazítá. Ment a szürke bátran
– az útról letérve – cseren-bokron keresztül, Sancho pedig se az égre se
a földre nem nézett, hanem szemével folyton-folyvást ott csüggött az
épületen, mely most czélja is, vezető csillaga is volt egyaránt. Az
épület jó távol állt, de azért a folytonos haladás lassanként mégis csak
közelebb vezette hozzá Sancho Panzát. Határozottan még most sem tudta
kivenni, csakugyan a herczegi kastély-e, de reménysége azzal kecsegteté
szivét, hogy valóban az, s nem sokára eléri. Nézte, nézte tehát merően,
– egyszerre azonban egy iszonyú zuhanás, – és se föld, se csillagos ég,
se épületfalak többé, – hanem nyomasztó, fojtott levegőben rémséges,
áthathatatlan setétség Sancho körül mindenütt.
Szamarastól belé esett valami mély üregbe. Hová esett, mibe esett,
milyen mélyen esett, azt nem tudta, bárha ijedtében estében azt gondolá,
hogy egész a pokol fenekéig fog alázuhanni. Ilyen mélyen ugyan nem
esett, mert a szamár valami három ölnyire földet ért, sőt Sancho rajt is
maradt a nyergen, paripája hátán, de azért az ijedtség és a nagy
zökkenés egy-két pillanatra mégis majdnem teljesen megfoszták
eszméletétől. Mikor kissé magához jött, leszállt nagy óvatosan a
szamárról, végig tapogatta a maga egész testét; lélekzetét visszafojtá
megtudni, ha ép maradt-e s nem lyukadt-e ki bordái között valahol? Mikor
azonban tapasztalta, hogy ép, egész és semmi kár nem esett benne: alig
győzött elegendő hálát adni a kegyelmes istennek, hogy olyan nagy
irgalmasságot cselekedett véle, mert ő kétségkívül azt hitte, hogy ezer
meg ezer darabra törött. Most azután két kezével végig-végig tapogatta
az üreg falát, ha valjon minden segítség nélkül ki lehetne-e valami
módon menekülni: de a fal mind puszta volt, sehol rajta semmi támaszték,
a mi eléggé búsította is Sanchot, kivált a midőn hallá, hogy a szürke is
milyen fájdalmasan, siralmasan panaszkodik; a min pedig nem volt mit
csodálkozni, s nem is lehetett neki rosz néven venni, mert csakugyan
nagyot rokkant estében.
– Jaj! – kiálta föl ekkor Sancho Panza – de csak különös váratlan
szerencsétlenségek is szokták érni az embert minden lépten-nyomon ebben
a nyomorúlt világban! Ki merte volna még csak gondolni is, hogy az, a ki
tegnap még ott ült a sziget-kormányzóság trónusán, s szolgáinak és
alattvalóinak parancsokat osztogatott: ma már ide legyen temetve egy
gödörbe s körülötte se egy lélek, a ki vígasztalja, se egy cseléd, se
egy jobbágy, a ki segítségére siessen?! Itt kell elpusztulnunk éhen
szamarastól, ha ugyan még előbb is meg nem halunk, ő esése és
megrokkanása folytán, én meg csupa merő aggodalmamban. Olyan szerencsés
legalább bizonyára nem leszek, a milyen gazdám, Don Quijote de la Mancha
úr volt, mikor leszállt s belement amaz elbűvölt Montesinos barlangjába,
a hol jobban ellátták mindennel, mint a tulajdon maga házában, úgy, hogy
azt hihette, terített asztallal és vetett ágygyal várták. Ő ott szép és
kellemes látományokban gyönyörködött, míg én meg itt, azt tartom, alig
látok majd egyebet kigyónál, békánál. Jaj nekem szerencsétlennek, milyen
vége lett bolondságaimnak és képzelődéseimnek! Ha az ég majd úgy akarja,
hogy valaha megtaláljanak, itt találják majd csontjaimat fehéren, s
velök együtt kedves szürkém csontjait is, a miről talán majd rájönnek,
kik voltunk, legalább azok, a kiknek van tudomása a felől, hogy Sancho
Panza soha el nem hagyta szamarát, sem szamara soha Sancho Panzát. Még
egyszer is azt mondom: jaj nekünk szerencsétleneknek! Miért nem engedte
az ellenséges sors, hogy ott haljunk meg szülőföldünkön, a mieink
között, a hol, ha segíteni nem tudtak volna is balszerencsénken, még se
maradtunk volna olyannak híjjával, a ki megsirasson s életünk utolsó
óráján befogja szemeinket. Óh én útitársam, én kedves barátom, de csak
roszul is fizetek hűséges szolgálatodért! Bocsáss meg énnekem s kérd a
jó szerencsét, a mint csak kérni tudod: mentsen ki bennünket ebből a
nyomorúságból, a melybe mind a ketten jutottunk s én ezennel megigérem,
babérkoszorút tűzök a homlokodra, úgy, hogy szakasztott olyan lészsz,
mint valami koszorús költő, s megduplázom ráadásúl az abrakodat.
Sancho Panza ily kifakadásokban kesergett, szamara pedig úgy hallgatta,
hogy egy szóval se válaszolt rá, oly nagy volt szegénynek kínja és
nyomorusága.
Végre a keserves panaszok és jajgatások között eltöltött éj után jött a
regg s ennek fényénél és világosságánál látta be Sancho Panza még csak
igazán, hogy ha segítséget nem kap, a mélységből teljes lehetetlen
menekülnie, mire aztán ujra kezdte a jajgatást, de meg kiáltott is
akkorákat, a mekkorákat csak tudott, ha netalán valaki meghallaná.
Azonban minden ő kiáltása elhangzó szózat vala a pusztában, mert ezen az
egész környéken nem volt egy lélek se, a ki meghallgassa, úgy, hogy
utoljára csakugyan annyivá lett: bizonyosan itt kell halnia.
A szamár hanyatt feküdt, Sancho Panza azonban addig nógatta, a míg
csülökre állította, csakhogy a lábai alig birták. Ekkor a tarisznyából,
mely szinte lepottyant velök együtt szerencsésen, egy darab kenyeret
vett elő s odaadta szamarának, mely rágta is mindjárt jóizűen, mire
Sancho azt jegyezte meg mintha a szamár is értené:
– Kenyérrel csak elcsúszik hát a háj is, de még a fáj is.
Nemsokára a gödör egyik oldalán egy nyílást vett észre, a mibe egy ember
belefért, ha leguggolt és összehúzta magát. Sancho Panza oda sietett,
összezsugorodott egy gombolyaggá, belebújt s látta, hogy azon belül
téres-tágas hely van, a mit annál fogva vehetett ki, mert felülről –
hogy úgy mondjuk tetejéről – egy napsugár lövellt be, a mely az egészet
bevilágította. Azt is látta most már, hogy a lyuk mindig nagyobbá s
tágabbá lesz, s egy másik üreggé szélesbül. Ennek láttára visszacsúszott
oda, a hol szamarát hagyta, s egy darab kővel vájni kezdé a nyílást
nagyobbra, úgy, hogy nemsokára annyira kitágította, hogy a szamár is
könnyü szerrel átbújhatott rajta; meg is tette, s ekkor kötőféken fogva
szürkéjét, útnak eredt ama másik barlangban előre, hátha talán ezen az
oldalon majd csak akad valami nyílásra. Néha setétben ment, másszor csak
homályban, de sohasem félelem nélkül.
– A mindenható isten legyen kegyelmes énnekem! – mondá magában – milyen
alkalmas kaland lenne ez az én gazdám, Don Quijote de la Mancha úr
számára, a mi nekem ilyen nagyon alkalmatlan szerencsétlenség! Ő ezeket
a mélységeket és földalatti lyukakat mindenesetre virágos kerteknek s
Galiana[9] palotáinak tartaná, s azt várná, hogy e setét szűk helyről,
ott lyukad ki valamely viruló mezőségen. De én, szerencsétlen,
félelmemben, aggodalmamban attól tartok minden lépten nyomon, hogy most
meg most nyílik meg lábom alatt egészen váratlanul egy másik verem, a mi
amannál is sokkal mélyebb s az aztán egészen elnyel szőröstül, bőröstül.
Jó baj volna az olyan baj, a mi egyedül jönne.
Ilyen módon s ily gondolatok között folytatott haladásával úgy látszott
neki, hogy immár legalább is félmérföldnyi messzeséget hagyott háta
mögött, mely után valami kétes világosságot vett észre, a mi már
napfénynek látszék, s a mely valahol oldalvást jövén le, odamutatott,
hogy végre még is csak kivezet valahová ez az út, a melyet ő másvilági
ösvénynek tartott.
Valósult e sejtelme vagy sem, azt a következő fejezet fogja megmutatni.
Mi pedig most kénytelenek vagyunk a homályos üregben aggodalmával együtt
magára hagyni Sancho Panzát, s visszatérünk a mi hős lovagunkhoz, Don
Quijote de la Manchához, a kit fegyvernökének kormányzósága, s ebben
viselt dolgai oly soká leszorítottak e könyv lapjairól.